Könyvbeszámoló
Lenin: Mi a teendő?
Lenin 1901 és 1902 között írta Mi a teendő? című brosúráját, ami egyrészt egy korábbi, az Iszkrában megjelent Mivel kezdjük? című cikkében felvetett kérdéseket viszi tovább, másrészt a cikket ért kritikákra adott válasz. A brosúra célja ugyanakkor az opportunista és ökonomista irányzatok leleplezése, amiknek a az egyik fő orgánuma a Rabocseje Gyelo volt.
Lenin a „kritika szabadsága” híveit elemzi elsőnek. Ez a csoport zömében bernsteinista revizionistákból áll. A módszerük leegyszerűsítve az volt, hogy aki kritizálja a revizionizmusukat, arra rásütötték a dogmatista bélyegét, aki nem tiszteli a „kritika szabadságát.” Lenin vádja, hogy a bernsteinizmus és a kritikai irányzat hívei, valamint a hozzájuk csatlakozó a legális marxisták, elsekélyesítették a marxizmust, azáltal hogy tagadták a szociális forradalmat és a proletárdiktatúrát, a munkásmozgalmat és az osztályharcot pedig trade-unionizmusra akarták szűkíteni. Ezekkel a „kezdődő munkásmozgalmat a liberálisok uszályhordozójává igyekeztek változtatni.” Az irányzat hívei marxistának hívták magukat, az ideológiai harc során ezért fontos, hogy azt vegyük kritika alá amit az ellenfél mond és hagyjuk figyelmen kívül, hogy minek hívja magát.
A kritikai irányzat térhódításával pedig Lenin szerint, a szociáldemokrata (ez a szó akkoriban még magában foglalta a forradalmi marxista erőket is) munkások jelentős része elkezdett vonzódni az ökonomizmushoz. Ez az irányzat azt képviselte, hogy a szociáldemokratáknak kizárólag gazdasági harccal kell foglalkozniuk, a munkások spontán küzdelmeire kell építeni és támogatni. Ezzel a szociáldemokráciát visszatolták volna a trade-unionizmus (szakszervezeti harc) szintjére.
Ennek megcáfolásához Lenin A német parasztháború című mű előszavát veszi elő, ahol Engels kifejti, hogy a harcnak egyszerre kell folynia „az elméleti, a politikai és gyakorlati-gazdasági (ellenállás a tőkével szemben)” vonalon. Csak az a párt képes célokat elérni, amely szilárd elméleti alapokon áll, de ehhez szükséges az elején az ideológia viták lefolytatása, de a folyamatos önkritika is elengedhetetlen, ugyanis el kell kerülni ezen ideológiai alapokról való letérést, de a működést mindig az aktuális helyzethez kell igazítani.
Lenin különbséget tesz a tömegek spontaneitása között. Spontánnak nevezi a géprombolók mozgalmát, ugyanakkor szerinte az 1890-es évek sztrájkjaiban már megfigyelhető bizonyos fokú tudatosság. Szerinte „a spontán elem lényegében nem más, mint a tudatosság kezdeti formája.” Ezért szükségszerű a szociáldemokrácia felvilágosító és nevelőmunkája, ugyanis „a munkásosztály kizárólag saját erejéből csak trade-unionista tudatot képes kifejleszteni.”
„(…) mindennemű meghódolás a munkásmozgalom spontaneitása előtt, írja Lenin, a »tudatos elem« szerepének, a szociáldemokrácia szerepének mindennemű lekicsinylése egyszersmind azt jelenti, hogy erősödik a burzsoá ideológiának a munkásságra gyakorolt befolyása, teljesen függetlenül attól, hogy az, aki lekicsinyli maga óhajtja-e ezt vagy sem.”
Kautsky megállapítását idézi, amely szerint a szocializmus elmélete a proletariátustól külön jött létre. Szerinte ezt az elméletet a proletariátus a legjobb akaratából sem tudja létrehozni, mert ez a tudományokat művelő polgári értelmiség feladata volt. Jó példa erre, hogy maga Marx és Engels se voltak proletárok. Ebből levezethető, hogy a szocialista tudatot kívülről vitték bele a proletariátus osztályharcába és a szociáldemokrácia feladata a „proletariátust helyzetének és feladatának tudatára ébreszteni.” Ezt a részt Lenin ellenfelei nagyon szeretik félreértelmezni. Lenin szerint az osztálytudat magától kialakul trade-unionizmus formájában, ahonnan viszont képtelen tovább lépni önmagában, a tudományos szocializmus nélkül.
Lenin itt is kifejti, hogy a politikai harc legfontosabb célja a cári önkényuralom lebontása. A szociáldemokraták feladata minden elnyomási forma elleni küzdelem (gazdasági, rendőri, hivatali). Meg kell találni a társadalom minden osztályában az elégedetlenkedő hangokat és fel kell erősíteni őket. Ennek eszköze a társadalom legtöbb osztályára és rétegére kiterjedő agitáció. A szociáldemokraták küzdhetnek reformokért és szövetséget köthetnek a burzsoá erőkkel, de ezt csak annak fejében tehetik, hogy a távlati célt (szocializmus) nem áldozzák fel a mindennapi harc oltárán és nem adnak fel semmit az ideológiából.
A propagandista és az agitátor között Lenin különbséget tesz. Még előbbi elsődleges fegyvere a toll, utóbbié a szó. A propagandista feladata a válságok kapitalista jellegének bebizonyítása, az agitátoré pedig, hogy mindezt lefordítsa a tömegek nyelvére szóban, példák segítségével. 
A munkásoknak, hogy szociáldemokratává tudjanak válni, ismerniük kell az elnyomó osztályok erős és gyenge oldalát. Ennek egyik legjobb eszköze a kíméletlen politikai leleplezések, ami a „tömegek forradalmi aktivitásra való nevelésének elengedhetetlen és alapvető feltételei.”
Lenin kiemeli, hogy a szociáldemokrata eszményképnek nem egy trade-union titkárnak kell lennie, hanem egy néptribunnak, „aki reagálni tud az önkény és elnyomás minden megnyilvánulására, bárhol történjék, bármely réteget és osztályt érintsen is, (…) aki minden apróságot ki tud használni arra, hogy mindenki előtt kifejtse szocialista meggyőződését és demokratikus követeléseit, hogy minden egyes emberrel megértesse a proletariátus felszabadító harcának világtörténeti jelentőségét.”
Ezért a feladat, hogy olyan vezetőket, vagyis élcsapatot kell kinevelni ami képes meglátni ha a társadalomban valahol felforr valami, azonnal képesek az elégedetlenség élére állni, irányítani annak folyását és a kellő pillanatban „pozitív akcióprogramot tudnak diktálni” neki (például a diákságnak). Az, hogy különböző osztályok és rétegek vesznek részt az önkényuralom megdöntésében természetes, a szociáldemokraták feladata ebben az aktív harc és nem az uszálypolitika.
Lenin ugyanakkor elismeri, hogy nem tudnak mindenütt ott lenni, mert egyszerűen nincs hozzá elég emberük. De hozzáteszi, hogy elengedhetetlen, hogy mindenütt ott legyenek az embereik, „minden olyan helyen, amely lehetővé teszi államgépezetünk belső rugóinak megismerését.” A feladat tudatában lenni és feldolgozni az elégedetlenség minden legkisebb megnyilvánulását.
Itt arra a következtetésre jut, hogy a leleplezések közlésére a legkiválóbb fórum csakis egy országos lap lehet. Az emberek alapvetően félnek, akár a legkisebb hivatalnokra is panaszkodni, csak akkor fognak felkeresni valakit a panaszaikkal, ha látják, hogy erő is van mögötte, mert akkor azt érezhetik, hogy a panaszuknak lesz foganatja.
A következő fejezetben Lenin a kisipari módszereket veszi górcső alá. Ezek leginkább a 90-es években létrejött szociáldemokrata körök, főleg diákokból, egyetemistákból álltak, aki lejártak a munkásokhoz, röplapoztak stb. Ugyanakkor rosszak voltak a konspiratív képességeik, aminek következtében állandóak voltak a lebukások, ezt követően pedig az újjászervezés. A rendőrség mindig meghagyta a csoport magját, hogy megint maguk köré gyűjtsék a diákokat, majd megint letartóztatták őket és ez ciklikusan folyt tovább.
Az ilyen körök másik fogyatékossága az eszmei zűrzavar volt, aminek az egyik oka, hogy főleg a legális irodalomhoz fértek hozzá. Ezekből a körökből nem alakult ki forradalmi szervezet, pont azok spontaneitása miatt. Lenin ahhoz hasonlítja, mintha valaki husánggal menne harcba. „Vagyis képes beszéd nélkül: rendezzünk általános sztrájkot, vagy pedig »izgató terrorral« serkentsük a munkásmozgalom »lanyha« menetét.” Lenin ezen a ponton párhuzamot von a terroristák és ökonomisták között, miszerint mindkét irányzat kapitulált a kisipari módszerek előtt.
Égető szükségnek tartja egy konspiratív forradalmi szervezet megalakítását, ugyanakkor hozzáteszi, hogy ezt kizárólag a sajátos orosz viszonyok indokolják. A forradalmárok szervezetének pedig elsősorban olyan emberekből kell állnia, akiknek hivatása a forradalmi munka. Az ilyen szervezetben teljesen el kell mosódnia a munkások és intellektuelek közötti minden különbségnek. A szervezetnek minél szűkebbnek kell lennie. És el kell sajátítani a politikai rendőrség elleni küzdelem „művészetét”.
Lehet együttműködni a munkások konspiratív szervezeteivel. A szabad országokban a párt és a szakszervezetek között minél egyszerűbbnek és szorosabbnak kell lennie a viszonynak, de minden áron el kell kerülni a pártszervezet és a szakszervezet egybeesést. Az illegalitásban is el kell kerülni a szociáldemokratizmus és a trade-unionizmus egybeolvadását, mert ez visszalépést jelentene.
„A munkások, írja Lenin, gazdasági harcát szolgáló szervezeteknek szakmai szervezeteknek kell lenniük. Minden szociáldemokrata munkás köteles lehetőségeihez képest támogatni ezeket a szervezeteket és aktívan dolgozni bennük. Ez helyes. De egyáltalán nem érdekünk azt követelni, hogy a szakegyletek tagjai kizárólag szociáldemokraták lehessenek, mert ez csökkentené a tömegre gyakorolt befolyásunkat.”
A feladat a szakszervezeteken belüli propaganda, és az osztálybéke híveinek leleplezése és a rendőrségtől való védelem, ugyanis a gyűléseken a rendőrség jellemző módon az „izgága embereket” szemelte ki.
A konspiráció során el kell kerülni a minél bonyolultabb szervezeti formát. A széles körű szervezet széles körű lebukáshoz vezet, ezért a szervezkedésnek minél kevésbé kell határozott formát adni. Lenin itt a lengyel munkások példájára hivatkozik, akik minden gyárban munkáspénztárakat hoztak létre, de ezzel csak a csendőrség dolgát könnyítették meg, ezért elhagyták ezt a formát.
Ezt követően felmerül a kisipar híveinek demagógiája, ami keretében a vezetők ellen akarják hangolni a tömegeket. Lenin álláspontja szerint, német példát hozva, a „tehetséges, kipróbált, hivatásszerűen képzett és a hosszú évek iskoláját kijárt, egymással kitűnően összedolgozó vezér nélkül egyetlen osztály sem folytathat állhatatos harcot.” A problémát az jelenti, ha a „spontánul” felébredt tömegnek nincsenek vezetői, sem pártja.
Ha egy mozgalom diákokból áll az nem lehet szilárd (hazautaznak, elhal, stb...). Ezért kulcsfontosságú, hogy a diák vagy munkás hivatásos forradalmárrá váljon, csak így lehet egy mozgalom vezérkarát és agitátor hálózatát kiépíteni. Egy mozgalomnak csak az előnye származik abból, ha van 10 kipróbált, tapasztalt, eszmeileg szilárd talajon álló hivatásos forradalmár az élén.
Lenin tételei a forradalmi szervezet kapcsán: 1) „egyetlen forradalmi mozgalom sem lehet tartós vezetők és a folytonosságot fenntartó szervezete nélkül;” 2) „minél nagyobb az a tömeg ami spontán bekapcsolódik a harcba, amely a mozgalom alapját alkotja és részt vesz benne, annál elengedhetetlenebb egy ilyen szervezet és annál szilárdabbnak kell lennie ennek a szervezetnek (mert annál könnyebb mindenféle demagógnak magával ragadni a tömeg elmaradt rétegeit);” 3) „ennek a szervezetnek főleg olyan emberekből kell állnia, akik hivatásszerűen foglalkoznak forradalmi tevékenységgel;” 4) „egy önkényuralmi országban minél inkább szűkítjük az ilyen szervezet taglétszámát, úgyannyira, hogy csak azok lehessenek tagjai, akik hivatásszerűen foglalkoznak forradalmi tevékenységgel és akik a politikai rendőrség elleni harc művészetében szakszerű képzésben részesülnek, annál nehezebb lesz »kiemelni« az ilyen szervezetet;” 5) „annál többen lesznek a munkásosztálynak és a társadalom többi osztályának soraiban olyanok, akiknek meglesz rá a lehetőségük, hogy részt vegyenek és tevékenyen dolgozzanak a mozgalomban.”
A szervezet növekedésével a feladatok egyre jobban elaprózódnak. Ezeket az apróbb feladatokat olyanok kell végezni akik alkalmatlanok arra, hogy hivatásos forradalmárrá váljanak, ezért a teljes szervezetre nincs rálátásuk és csak „részmunkákat végeznek. Így elkerülhetőek a teljes és súlyos lebukások, valamint az ügyészségnek sokkal nehezebb lesz ügyet fabrikálnia, ha apróságokon rajta kap valamit.
A jól működő szervezet megköveteli a centralizálást. Az ökonomisták rendszeresen kérték számon Leninen a demokratikusságot, ami választhatóságot és nyilvánosságot jelent. Lenin válasza erre, hogy nyugaton ez természetes, de egy önkényuralom által sújtott országban nem engedhető meg konspiratív szervezet esetében a nyilvánosság. A választások elsősorban azért szükségesek, hogy a funkcionáriusok elszámolhassanak a tagság előtt, akik megvonhatják a tisztséget tőle. Egy forradalmi szervezet esetében is létezik elszámoltathatóság, ugyanis aki elrontja a rábízott feladatát, megszegi az elvtársi hűségét, stb. annak a pozíciója a legkisebb dolog amit elveszíthet.
Lenin idézi az angol Webb-házaspár trade-unionokról írt könyvének „A primitív demokrácia” című fejezetét, ami szerint az angol szakszervezetekben a mindenki mindent intéz elvét tartották szem előtt: minden kérdést az összes tagok szavazatával döntöttek el és a tisztségeket is a tagságból választották. Sok éves tapasztalat után a munkások rájöttek, hogy képviseleti szervekre és funkcionáriusokra van szükség. Például a szervezeti pénztárba befizetett járulékokat és kifizetett segélyeket nem lehet kizárólag demokratikus szavazással eldönteni, hanem meg kell hallgatni egy biztosítási szakértőt.
Ebben is hivatkozik Kautskyra, aki szintén szembeszáll ezzel a demokrácia értelmezéssel „kigúnyolja azokat, akik a demokrácia nevében már azt követelnék, hogy a »nép újságjait a nép szerkessze«, kimutatja, hogy a proletariátus osztályharcának szociáldemokrata vezetéséhez hivatásos újságírókra, parlamenti képviselőkre stb. van szükség, támadja »az anarchisták és az irodalmárok szocializmusát«, akik »hatásvadászatból« magasztalják a közvetlen népi törvényhozást, és nem értik, hogy ez csak nagyon feltételesen alkalmazható a modern társadalomban.”
A következő fejezeteben Lenin visszatér a Mivel kezdjük? című cikkéhez, amikor azt tartja kiindulási pontnak, hogy országos lapot kell szervezni. A korábbi évek kisipar módszereinek köszönhetően szétforgácsolt helyi szerveztek jöttek létre helyi és üzemi lapokkal. Ezek a lapok drágák, de nem csak az anyagiak miatt, hanem azért is mert értékes szervező munkából vesznek el időt. Valamint nem hatékonyak, mert egy helyi lapnak nincs rálátása az országos eseményekre, nem áll szilárd eszmei alapokon és nagy a lebukás esélye, ráadásul ezek miatt maximum 2 havonta tudnak megjelenni.
Tartalmukat tekintve főleg a helyi gyárakban történt visszaéléseket leplezik le, ami Lenin szerint is fontos, de szerinte egy pártlapnak nem szabad kizárólag ezekből állnia, erre célra megfelelőek az üzemi röplapok. Egy országos lap előnye, hogy szilárd ideológia állásfoglalásokat tud küldeni, valamint a legjobb eszköz az erős politikai szervezetek nevelésére. Azonnal tud reagálni a forradalmi eseményekre és képes a mozgósításra. A szervező munka is sokkal sikeresebbé válhat, ugyanis az ország egyik végében lévő szervezet sikeri eljutnak az ország másik végében lévő szervezetekhez és bátorítják azok munkáját.
A helyi lapok azonban fontosak maradnak, de ez már annak az időnek lesz a luxusa amikor kiépült egy országos lap.
Lenin szerint a szervezetek közötti kapcsolatot még az agitátorok átszállítása is elmélyítené. Szerinte a helyi munkában elvérzés elkerülése érdekében az agitátorokat először kisebb, majd hosszabb kiküldetésre kell elküldeni, a párt költségén, az ország más részeibe. Ezalatt tapasztalatokat gyűjtenének és megszoknák, hogy a párt tartsa el őket, ezáltal hivatásos forradalmárrá válnának és politikai vezetővé képezhetik magukat.
Összegzésképpen: egy párt felépítésében sokat tud segíteni egy országos lap; az egész nép körében kell agitációt folytatni és minden tiltakozást (szociáldemokrata módon) támogatni kell; a spontán mozgalmat irányítás alatt kell tudatos tevékenységgé szervezni; állandóan hétköznapi munkát kell végezni, de készen kell állni mindenre; tudnunk kell, hogy a forradalmi fellángolásokat szélcsend követi, ilyenkor az országos lapnak készen kell állnia mindenre, kezdve azzal, hogy „a legnagyobb forradalmi »csüggedés« idején megmenteni a párt becsületét, tekintélyét és biztosítja folytonosságát, és végezve az egész nép fegyveres felkelésének előkészítésével, kitűzésével és végrehajtásával.”
*
Lenin gondolatai a XXI. századi baloldal számára is megfontolandók. Igaz, figyelembe kell venni, hogy azóta 100 év eltelt. A forradalmi, konspiratív szervezetet például a cári önkényuralom támadásai miatt tartotta Lenin fontosnak, mert gyakoriak voltak a lebukások. Személy szerint azt gondolom, hogy a mai baloldaliaknak is meg kell tanulniuk konspirálni a tömeges lehallgatások és felemelkedő új önkényuralmak korában, valamint készen kell állni arra, hogy bármikor illegalitásba kelljen vonulni.
Az országos lap helyett napjainkban már sokkal észszerűbb hírportált indítani, de a röplapozás, matricázás, személyes agitáció, továbbra is fontos marad a mozgalomépítés során. Hírportál esetében meg Lenin szerint a legideálisabb, ha van egy elméleti, egy politikai és egy népszerű formátum. Ennek a célja ugyanakkor a tömegek tudatosságának kiépítése és nem a tovább züllesztése.
Ha lesz újra kommunista párt Magyarországon, akkor annak egyaránt kell elméleti, gazdasági és politikai harcot folytatni, ügyelve az egyensúlyra ezek között, de egyiket sem elhanyagolva. Az elméleti résznek a fő feladata a magukat alaptalanul „marxistáknak” és „baloldaliaknak” nevezők elleni harc.
Fontos gondolata Leninnek még, hogy a szociáldemokrata (kommunista) párt a munkásosztály pártja, de fel kell vállalnia minden olyan osztály képviseletét, amely kárvallottja az önkényuralomnak és fel kell erősíteni ezekben a lázadás szellemét. Itt már körvonalazódik a leninista „elnyomottak szövetsége” elve, ami később a szegény parasztság forradalmi osztályként való elismerésében ölt testet. Véleményem szerint ez alapján a mai baloldalnak is feladata minden elnyomott, bőrszínre és nemre való tekintett nélküli képviselete, pont ezért kell elvetni az interszekcionalizmus elméletét, mert megosztja ezt a szövetséget.
Végezetül, aki valódi forradalmat akar kirobbantani, az jobban teszi, ha Lenin Mi a teendő? című 100 éves brosúráját veszi elő, mint Szrgya Popovics útmutatóját a forradalomhoz.
---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!
