Az emberek lassan elfelejtik, hogyan kell ajándékozni. A csere elvének megszegése hihetetlennek, vagy egyenesen őrületnek tűnik; azzal szembesülünk, hogy még a kisgyerekek is gyanúval méricskélik az ajándékadót, mintha attól tartanának, hogy az ajándék afféle átverés lenne, mintha rájuk akarnának sózni valamit. Helyében létesült az adományozás, levezetett jótékonykodás, a társadalom látható sebeinek koordinált bevakolása. Ennek szervezett működésében emberi indítékoknak már nincs helye, és valóban, az adományozás szükségszerű velejárója az elosztásból, szabályos juttatásból fakadó megalázottság, az adományt átvevő tárgyként kezelése. Az ajándékozás a magánéletben is a társadalmi rendeltetések egyikévé korcsosult, így az ember csak kelletlenül végzi, kimérten forgatva tárcáját, kételkedve és minimális erőfeszítéssel méricskélvén azt, akinek ajándékot készül venni. A valódi ajándékozás boldogsága abból fakadt, hogy elképzeltük az ajándékot kapó boldogságát. Időt emésztett fel, megfontoltságot és fáradtságot követelt, elvárta, hogy a másikra emberként tekintsünk – egyszóval a feledékenység ellentétét. Alig van, ki erre még képes. A legjobb esetben azt adják, amit maguk szerettek volna kapni, csak pár árnyalattal silányabbat. Az ajándékozás hanyatlását mi sem tükrözi jobban, mint az ajándékutalványnak nevezett koholmány, melyet az a tény hívott életre, hogy már senki sem tudja, mit kellene adnia, hiszen már nem is akarja azt tudni senki sem. Ezek az árucikkek ugyan úgy kapcsolat-mentesek, mint az azokat vásárlók. Kacatok, amióta kitalálták. Hasonlóképp az a bolti lehetőség, hogy az ajándékot egy másikra beváltsuk, amely ezt üzeni az ajándékot kapónak: nesze a limlom, csinálj vele amit akarsz, ha neked nem tetszik, az nem az én gondom, váltsd be valami másra, ha neked úgy tetszik. A szokványos ajándékkal szemben ez a helyettesíthetőség még mindig valami emberségesebbet képvisel, hiszen azt még engedi, hogy a kapó fél önmagát lepje meg valamivel, amely bár kétség kívül egyben teljes ellentmondásban van az ajándékozás lényegével.

Ha a szegények számára is hozzáférhető árubőséggel állítjuk párhuzamba az ajándékozás hanyatlását, ez jelentéktelennek, szemügyre vétele szentimentalizmusnak tűnhet. Még ha nélkülözés híján nélkülözhetővé is vált volna – és ez egy hazugság, egyéni és társadalmi szinten is, hiszen ma nincs olyan ember, ki ne tudná képzeletében hajszálpontosan kijelölni, mi tenné igazán boldoggá – azok, akik többé nem ajándékoznak, továbbra is rászorulnának arra, hogy megajándékozzák őket. Bennük hervadnak el azok a pótolhatatlan képességek, melyek abban a cellában nem virágozhatnak, amelyet a kívülállás teljes magánya jelent, csak a dolgok melegségével való kapcsolattartásban. Őket a ridegség járja át, tegyenek bármit is, kihűlnek barátságos szavak híján, a többé nem gyakorolt figyelmességben. Visszahat arra ez a fagyosság, akiből árad. Minden torzítatlan kapcsolat, amely a szerves élet részeként talán egyedüliként békítő, ajándék. Aki e szűkében válik ajándékozásra képtelenné, dologgá dermed. [Minima Moralia, 21]

A társadalom haszoncélú rendszerei, miközben azt hirdetik magukról, hogy az ember szolgálatára létesültek, a profit-alapú gazdasági rendszerben az emberi jellemet megbénítják, s minél inkább válnak kiterjedté, annál inkább szakítanak el minket a gyengédségtől. Az emberek közti gyengédség nem egyéb annál a beismerésnél, hogy létezhetnek céloktól mentes kapcsolatok, melyekben a céloktól vergődők nyugalmukat lelhetik. [Amennyiben] az idő pénz, az azon való spórolás helyesnek fog tűnni, ezért hát spórolunk mindenek felett sajátunkkal, és ezt a fösvénységet elnézzük egymásnak – a másokra való tekintettel. [Az üzleti életben] minden fátylat, amely két üzletkötő ember közé ereszkedne, azon intézménynek működését zavaróként érzékelnek, amellyel nem csak, hogy objektíve egybeolvadtak, de amellyel magunk is büszkén azonosulunk. [A] ridegség pontosan az emberek közti távolság kiküszöbölésekor bukkan fel. Csak akkor, ha felmentették magukat az adás és vétel, tárgyalás és kivitelezés, irányítás és üzemelés terhei alól, tárulkozhat ki közöttük az az átszövésre alkalmas tér, amely őket egymáshoz köthetné, és ami által az, ami külsőséges, elsajátításán keresztül kicsíráztathatna őbennük. [Manapság] úgy tartják, hogy két ember közti legrövidebb út egyenessel írható le, mintha maguk is csak pontok lennének. A házfalakat mostanra egészben öntik ki cementből – az emberek közti kötőanyagot ehhez hasonlóan váltotta le egymásra préseltségük. [A] kötetlen cseverészésre égetett tabu és az arra való képtelenség, hogy egymáshoz szóljunk, valójában egy és ugyanaz. Mivel mára minden biznisszé vált, ezért erről nem illik beszélni – az vesse rá az első követ… [Minima Moralia, 20]

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!