1. Bevezető
Beszámolómban egy olyan – feminizmustól független, de azt tájékoztatni képes – diszciplinát mutatok be, mely egy kimondottan pesszimistább képet fest arról, amit tipikusan „nemi sajátosságoknak” nevezünk, miközben kerüli az esszencializmust. Itt nem társadalmi szerepekről, biológiai determinációról lesz szó, hanem egy olyan börtönről, melybe többségünk belekerült akkor, amikor elsajátítottuk az emberi nyelvet, mely a börtön természetéből fakadóan bennünk nem tudatosulva irányítja mindennapi tetteinket, össztársadalmi hatást kifejtve. Következőkben két olyan psziché-struktúráról lesz szó, melyek egyikébe vagy másikéba az emberiség kb. 90%-a beleesik: rögeszmés és hisztérikus neurózisról.

Mindenekelőtt le kell szögeznem a következőket: 1) bár a legtöbb férfi rögeszmés neurotikus, s a legtöbb nő hisztérikus neurotikus, bőven találunk átfedéseket, azaz rögeszmés nőt, hisztérikus férfit (pl. gyakran előfordul, hogy egy leszbikus pár egyik tagja ebbe, a másik abba a kategóriába esik); 2) ebből (is) következik, hogy itt nem a nőiesség/férfiasság (femininitás/maszkulinitás) definícióját kapjuk meg; 3) az emberi társadalmak nagyjából 10%-a nem esik ebbe a két csoportba (ők a pszichózis és perverzió képviselői), de az emberi kultúráról elmondható, hogy neurotikus, már csak számbeli túlsúlyuk és az előbb említettekkel szemben élvezett relatív pszichés stabilitásuk miatt; 4) ebben a rendszerben nincs „normális” és „abnormális,” minden nyelvvel rendelkező beszélő lény definíció szerint patologikus, a természet szörnyszülötte, ha úgy tetszik; 5) előbbihez kapcsolódván: a pszichoanalízis nem előíró, hanem leíró diszciplina, a fentiekben említett „perverzió” alatt például nem „aberráltat” (stb.) értünk, hanem az egyik pszichés struktúrát; 6) a beszámolóm során többször nagy M-mel írott Másikról lesz szó. Ez egy olyan sablon aminek égisze alatt találkozunk más (kis m-mel) embertársainkkal. Legegyszerűbb, ha szemléltetem mit jelent a terminus. Ha reggel felidegesítenek a hírek, érezhetem úgy, hogy nem csak az országot, de személyesen engem is megrabolt a Másik. Amikor lemegyek cigit venni, ezt a frusztráltságomat kiélhetem – ha bunkó vagyok – az eladón, aki találkozásunkkor a Másik egyik aktuális inkarnációja. Felszállok a buszra, tömeg van, és itt is a Másik szorít össze. 7) szó lesz még maMásikról, az anyáról, mint a Másik tipikusan első megtestesítőjéről – az angol mOther-ből fordítottam.

A könyv neurózisról, annak két altípusáról szóló fejezetéről írt beszámolómat helyenként olyan megjegyzésekkel, észrevételekkel toldom ki csak zárójelben, melyek a feminizmus témaköréhez tartoznak.

2. Elfojtás (repression) és tudattalan (unconscious)
Az elfojtás (freudi) fogalma közhasználatnak örvend, de messze eltávolodva eredeti jelentésétől. Megfigyelhetjük, hogy gondolatainktól, emlékeinktől elszakadva élnek bennünk kiváltott érzelmek. Amikor átéltünk egy gyermekkori traumát, az arról létrejövő emlékkép (gondolat) és a trauma által kiváltott érzet elválik egymástól.

A hisztériára (tehát a nők többségére) jellemző a trauma emlékének elfojtása, de ezzel párhuzamosan az akkor kiváltott érzetek megmaradása, azok mintegy a gondolattól, emléktől való szabadon lebegése. A hisztérikus hiába érez valamiféle fájdalmat, nem tudja pontosan valamelyik emlékéhez kötni, azok ködösek. Más szóval: az övszíj csípését a mai napig át tudja élni a hisztérikus, de a sujtásra nem emlékszik.

A rögeszmésekre (tehát a férfiak többségére) az ellenkező igaz: könnyen és részletesen felelevenítik a traumatikus eseményt, de az akkor kiváltott érzetek kerülnek elfojtásra: a visszaemlékezés nem tudja feleleveníteni az akkori érzeteket. Más szóval: az övszíj sujtásainak egymásutániságára részletesen emlékszik, de csípés érzete elveszett.

Ezen asszimmetria felismerése Freudhoz köthető. (Hogy is szól a sztereotípia a kiszámíthatatlan, érzelmeiket kontrollálni nem tudó nőkről, és a rideg, kalkuláló férfiakról, s ezek ilyen-olyan állítólagos eredetéről?)

Az elfojtott gondolatok/érzetek nem maradnak szunnyadó állapotukban; álmokon, elszólásokon, tüneteken, szavak elfelejtésén keresztül újra felbukkannak. A pszichoanalízis szerint az elfojtott és az elfojtott kifejeződése egy és ugyanaz. Bizonyítékunk az elfojtás létéről annak visszatérésének puszta ténye: valami történt, ami megzavarta vagy félbeszakította az illető beszédét, testmozgását, hangulatát, stb. Marxistáktól ez a gondolat nem áll távol: hogyan bizonyíthatjuk az osztályharc (szunnyadó) létét, ha nem annak eseti kitöréseiben (forradalomban)?

Az elfojtott tartalom a rögeszmések esetében tipikusan az elmében tör föl, a hisztéria esetében a testen: előbbieket zavaró, kényszeres, üldözéses gondolatok nyomorítják, utóbbiakat áttételeződő tünetek (testrészek bénulása, részleges vagy teljes vakság, süketség, stb.).

3. A klinikai (pszichés, szubjektív) struktúrákról
A lacan-i praxis „klinikai struktúrái” az egyének szubjektív pozícióit jelölik, nem pedig direkt tüneteket, tünet-csomagokat – utóbbiak csak másodlagos következményei az előbbieknek. Szemben a hegemón amerikai pszichiátria által használt Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (DSM – magyarul: Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve) a pszichoanalízis teljesen más metodikát használ. A pszichiátria tüneteket listáz ebben a könyvben, ezeket rendellenességeknek, stb. nevezi, s a gyógymódot (gyógyszerezés, terápia) ezekre szabja. Nem véletlen, hogy pár évente folyamatosan újra klasszifikálnak, új bibliát adnak ki, melyben új tüneteket „fedeznek fel” vagy régebbi tüneteikről állítják, hogy valójában nem is léteznek. Míg a korai DSM a homoszexualitást rendellenességnek klasszifikálta (és előszeretettel„gyógyította” elektrosokk terápiával), addig ez a pszichoanalízis rendszerében az egyén esetleges tulajdonságai közé tartozott mindig is.

Lacan szerint sokkal alapvetőbb struktúrák léteznek az „addiktivitásra hajlamos személyiségnél,” az „intro-extrovertáltaknál,” az „intimitástól félő férfiaktól,” vagy a „végletekig szerelmes nőknél.” A hegemón amerikai pszichiátria az egyént legkisebb részeire próbálja lebontani, s abból a „hibás” részeket korrigálni, az embert újra felépíteni (a normalitáshoz igazítva). Vegyük az anorexiát példának.

Ha egy nőt anorexiásnak, azaz étrendbéli rendellenességgel sújtottnak diagnosztizálnak, ezt az abnormalitást a nő tágabb értelemben vett pszichés világától függetlenül értelmezik, a tünetet magában veszik, és egyedül azt célozzák a kezelés során, korrigálván a hibát.

Ha a pszichoanalitikus klinikában valakit hisztérikusként diagnosztizálnak, akkor az anorexiáját a pszichés életének átfogóbb kontextusában veszik, s gyakran arra a következtetésre juthatunk, hogy az a szerep, amit jelenleg anorexiája tölt be a páciens életében, azt kamaszkorában a hányás, kora húszaséveiben a pitiáner bolti lopások, s későbbi tőzsdeügynöki életében a magas stressz töltött be. A porondról azonnal lefokozódik az anorexia. Van itt valami, ami az évek múltával különböző panaszokat, magatartásokat váltott ki, s annak valami szerepe van páciensünk belső világában.

Ezek után sejthetjük, hogy mit jelent az, ha a diagnózisunk nem tünetekre koncentrál, hiszen azokat okozottaknak véli, s helyettük valami elsődlegeset (okozót) keres. Ebben a rendszerben két egyén (látszólag megegyező) tünete szélsőségesen különböző környezetben és szerepben jelentkezik náluk. Más szóval: nincs két egyforma anorexia vagy anorexiás. A pszichoanalízis nem tetteti a tudományos státuszt (ahol van két lényegében egyforma vakbélgyulladás) mint teszi azt a pszichiátria.

4. Az alapvető fantázia – két stratégia
A hisztérikusnak és rögeszmésnek más az alapvető (megalapozó, alaphangot adó, vagy sarkalatos) fantáziája. Kombínón ha utazunk, azon kaphatjuk magunkat, hogy az elsuhanó várost pásztázva már megint csak fantáziálunk: képek, gondolatok, monológok váltják egymást elménkben. Lacan szerint ezeknek nem csak szerepe, de jellegzetessége is van az egyének pszichéjében; létezik egy, a pszichés struktúránkból fakadó alap fantáziánk, ami ezeregy konkrét variációban ölthet testet, mégis ezek egy nótát fújnak. Legegyszerűbb, ha kialakulásán keresztül követjük nyomon.

A csecsemőnek, még mielőtt elsajátította volna a nyelvet, nincs tudata önmagáról, énképe, nem tapasztalja azt, hogy hol kezdődik egy tárgy, s hol végződik egy személy. Nyelvvel még nem rendelkezőként nincs készlete ezek felfogására, lévén a nyelv az ami mindent végtelen részre oszt föl. Egy szemléltető gondolatkísérlet erejéig megkérlek titeket arra, hogy képzeljétek el az egész testeteket! Semmi se maradjon ki! Megvan? Oké, akkor a bal orrlyukadra gondoltál, az orrszőrödre gondoltál, a köldöködre gondoltál? Ez a végtelen feloszthatóság együtt jár az újra-egyesíthetetlenséggel. Amióta nyelvi lény vagyok darabokra vagyok törve. A csecemő tapasztalatvilágában pontosan ez még nincs meg, az ő világát a folytonosság jellemzi nem pedig elválasztható, felosztható, kapcsolatba hozható külön entitások jelenléte. Ebben a tapasztalati kavalkádban célok, eszközök, matricák nélküli kontinuitásban úszkál.

Ahogy a csecsemő rájön arra, hogy ő egy édesanyjától független entitás, azaz miután elkezdi felfogni a nyelvet, a szoptató kebleket sohasem tudja ugyanúgy „birtokolni” mint annak előtt, hiszen a szoptatás alatt átélt eredeti élvezetét az én–másik, alany–tárgy megkülönböztetések előtti radikálisan más tapasztalati világában élte meg. A csecsemő nem gondolt eleddig a mellekre mint másik ember testrészeire (a hova-tartozás maga, a tulajdonlás ismeretlen volt számára), de a szoptatásról való leszoktatás időszakában mégis úgy éli meg, hogy valamit ő veszít el. A csecsemő ezt a veszteséget nem passzívan éli meg. Megpróbálja a szituációt megoldani, magát kompenzálni veszteségéért.

A veszteségünk kompenzációja a fantáziavilágunkban történik meg. A rögeszmés (tehát tipikusan a fiú baba) a szoptatásról való leválasztás tényén úgy kerekedik felül, hogy önmagátszembehelyezi a tárggyal (az éhségét csillapító keblekkel), mely későbbi pszichés világában a „vágyát okozó tárgy” prototípusaként funkcionál. Az eredeti (nyelvbéli lét előtti) egység-érzetét a pszichés alany a fantáziavilágába beemelt tárggyal nyeri el újra: nekem meg van az, gondolja a baba, és elkezdi szopni az ujját. A rögeszmés viszont visszautasítja azt, hogy az emlő egy maMásik része lett volna, hogy bármiféle kapcsolatban állna ő jövendőbeli szexuális partnereivel. (Jah, igen, prüdériát félre: Freud számára nyilvánvaló hogy megszületésünk pillanatától fogva szexuális lények vagyunk. Megjegyzem létezik olyan nők által is támogatott mozgalom ami a nyilvános szoptatást mint obszcén szexuális aktus betiltását követeli, s részben egyes anyukák által átélt szoptatás közbeni orgazmusról való beszámolókra hivatkoznak...) A következő ábrán azt szemléltetjük, hogy a rögeszmés elragadja a tárgyat azáltal, hogy visszautasítja a Másik létezését, a Másik vágyát. A Másik megsemmisítésének stratégiáját választja elvesztett egység-érzetének fantáziabéli visszaszerzése.

A hisztérikus az elválasztást nem az erotikus tárggyal viszonyba helyezkedvén, nem azzal a tárggyal szemben, aminek elvesztése fenyeget, foglal helyet, hanem azon tárgyként, mely a Másiknak hiányzik. Az elválasztás ténye arra ösztökéli, hogy a saját veszteségét a maMásik veszteségeként fogja fel, mint az a tárgy, amely ő volt a maMásiknak, melyet a maMásik veszített el. Milyen együttérző ez a hisztérikus (tipikusan lány baba): érzékeli, hogy az anyja nem teljes mint maMásik a gyermeke nélkül, és az ő mintájára építi fel magát mint azt a tárgyat, ami a maMásikat teljessé teszi, kiegészíti, aminek köszönhetően a Másik vágyakozhat.

Összefoglalván az eddigieket: a rögeszmés neurotikus az elválasztás következményeit önmagára mint alanyra hatva próbálja leküzdeni vagy visszafordítani, a hisztérikus neurotikus pedig a Másikra hatva, magát fantáziavilágában mint a Másik vágyát okozó tárgyként felépítve. A lacani „matémákat” az alapvető fantáziáról így olvashatjuk: a neurotikus az alany pozíciójából azon részlegesen kielégítő tévképzetében, hogy a vágyat okozó tárgy birtokában van; a hisztérikus a vágyat okozó tárgy pozíciójából azon részlegesen kielégítő tévképzetében, hogy a hiányt szenvedő Másikat ő egészíti ki. Itt az angol kifejezések: divided subject ($); object cause of desire (a); barred Other (A).
5. A két alapvető neurotikus fantázia következményei az egyén pszichés gazdaságában
Elmondhatjuk, hogy a neurózis karakterisztikussága, hogy egy kérdésként jelenik meg az egyén számára. A kérdéseknek feladójuk van és címzettjük. Nem részletezem, de például a pszichózisnál ez már csak azért sem lehetséges, mert a pszichotikus számára a Másik nem létezik, vagy pontosabban, saját maga az, saját maga adja a garanciáját a szimbolikus világban betöltött helyzetének, mondatai értelmének, s éppen ennek a közvetlenségnek köszönhetően áll fenn a kockázata a pszichotikus epizódnak. A pszichotikus számára a kétely ismeretlen műfaj, nincsenek alapvető kérdései magára nézve.

A legalapvetőbb kérdése a neurotikusoknak: „Mi vagyok én?”, s ennek gyökereit már gyerekkorban felleljük. Gondoljunk csak a folyamatos szülőket nyaggató kérdéseikre, melyek célja kideríteni, hogy ő, ez a világra penderített valami, hogyan is helyezkedik el ebben a világban, mi végett van: „Anya, ki hozza a babákat?”. A neurotikus gyerekben csak úgy cikáznak a bizonytalanságok: „Miért születtem? Akartak engem? Mit akarnak tőlem?” A szülők válasza legyen fabula szerű („A gólya hozott.”), eufemisztikus („Apu és anyu nagyon szerették egymást, összeölelkeztek, és pár hónappal később megszülettél), vagy akár részletes és természettudományos (...) nem tud kielégítő lenni, azt a kicsiny kielégülést amit kap, az alapvető fantáziája nyújtja.

Konkretizálva: a hisztérikus számára a róla szóló rejtély kérdésben megfogalmazva a következő: „férfi vagyok-e, vagy nő?”; a rögeszmésé: „halott vagyok-e, vagy élő?”

A rögeszmés meg van győződve arról, hogy csak akkor létezik igazán amikor gondolkodik, még akkor sem tudván leállítani gondolatait, amikor orgazmusa van (itt talán az orgazmus francia megnevezése [kicsi halál] árul el legtöbbet a dolog súlyosságáról, és alapvető kérdés létjogosultságáról). A rögeszmés megveti a tudattalan koncepcióját. Már csak az az elképzelés, hogy szavai elárulhatják, hogy másodlagos és nem szándékozott értelem sejlik fel szándékozott beszédében felzaklatja. Ha másokkal szexel (férfival, nővel), ők pszichéjében csak mint az említett vágyat okozó tárgy (a) konténerei vagy médiumai jelennek meg – partnerei ezáltal felcserélhetőnek tűnnek számára. Az alapvető fantáziája miatt a valós partnerének semlegesítésére törekszik; biztosítva a rögeszmés számára, hogy ő nem válik önszándékból a partner izgalmát kiváltóvá. Ehelyett szex közben partnerét gyakorta átváltoztatja gondolatban egy anyai figurává, a feltétel nélküli szeretet biztosítójává. A tipikus rögeszmés két női kategóriát kreál: Madonnákat és kurvákat – az előbbit imádni és csodálni lehet, neki minden jó, amit teszünk, szemben az utóbbival, aki izgató és kiszámíthatatlan vágyat okozó tárgyat (a) testesíti meg, aki pontosan ezáltal nem változtatható az anyai imádat tárgyává. (Egy megfigyelés: gondoljunk csak a legénybúcsúkra, az „utolsó menetre” egy prostival, és a házasság előtti férj pánikjára – ha feleségül veszem, anya lesz, s hova vész a vágyam?)

A hisztérikus partnerét mint Másikat hangsúlyozza ki, önmagát a Másik vágyának tárgyává transzformálva, mindezt azért, hogy hatalmába keríthesse. A Másik a vágyakozó alany a hisztérikus fantáziavilágában – de optimális partnere úgy és akkor vágyakozik, ahogy az a hisztérikusnak tetszik. Csakugyan, a hisztérikus úgy rendezi a dolgokat, hogy a Másik vágya kielégítetlen maradjon, egyben biztosítván, hogy a vágyat okozó tárgyként betöltött szerepe állandósulhasson. Itt a Másik mint vágyakozó alany pusztán egy báb: a Másik vágyát kielégítetlenül hagyva a hisztérikus (saját fantáziájából fakadó) szerepét egyszerre tölti be mint a Másik vágyában annak tárgyaként implikált (amire vágyakoznak) és a Másik vágyát fenntartó hiány (ami miatt vágyakoznak).

Mielőtt továbbmennénk pár példát hozzunk az eddigiekre: Bruce Fink feleleveníti az egyik rögeszmés páciensének esetét. Az illető hosszabb ideje egy nővel kavart, s minden egyes szexuális aktus előtt kikalkulálta és úgy szervezte, hogy percre pontosan egy másik női ismerőse (aki iránt nem érzett vonzalmat) aktus közben hívja fel mobiltelefonján. Így szex közben a valódi partnerét semlegesíthette, s még orgazmus közben is egy másik nővel lehetett kapcsolatban. Neten találtam egy képet egy afrikai újság szex-rovatából beszkennelt olvasói panaszról. Az idősödő betelefonáló úr az iránt érdeklődött a szexológus szakembernél, hogy normális-e, hogy korábban aktusai alatt tipikusan 2000 és 2500 közötti löketet (ismétlődő ki-be mozzanatot) tudott végrehajtani partnerén, s mostanra már csak 1800 körül. Netes fórumon olvastam a „legőrültebb szexuális partnered” témában egy beszámolót. A férfi arra panaszkodott, hogy volt szeretője kiismerte az ő orgazmus előtti arckifejezését (ésatöbbit) és mindig pont az előtt, hogy ő elélvezhetett volna, barátnője anyaszült meztelenül felpattant és fogócskát kezdett el vele játszani. Előfordult, írta, hogy felálló fasszal fogócskázott barátnőjével a kertben... Persze sokkal hétköznapibb (és ezért tragikusabb) az a történet, hogy a hisztérikus nő nem tud ellazulni, vagy férfi erekciót összehozni. (Hogy feminizmusra visszacsatoljak: pszichés differenciáltságot figyelembe vevő szexuális oktatás nincs, de szükség lenne rá. A női és férfi test anatómia és technikák ismerete a történet csak első, és nyilvánvalóan fontos, fele.)

Neurotikusaink saját vágyukhoz való viszonyát a következőképpen jellemezhetjük: a hisztérikus mottója: „vágy a kielégítetlen vágyra”; a rögeszmésé: „lehetetlen vágyakozás”.

A Másik semlegesítése vagy negációja a rögeszmés pszichés gazdaságában mindenütt fellelhető. Szeretkezés közben azt képzeli, hogy mással van, semlegesítve a partnerének valódi fontosságát. A rögeszmés vágyául a lehetetlent választja, hiszen minél közelebb kerülne vágya beteljesítéséhez, annál inkább élvezne elsőbbséget a Másik felette, annál inkább érezné azt, hogy elsötétíti alanyi mivoltát a Másik, azzal fenyegetvén, hogy végül teljesen elnyeli (s egy pillanatra nem kéne gondolkodnia!). Hogy ezt a fenyegető jelenlétet elkerülje, azt a szélsőségesen gyakori stratégiát alakítja ki, hogy olyasvalakibe szeret bele, akinél teljesen és végképp lehetetlen, hogy szerelmét viszonozza, vagy pedig felállít egy olyan elvárási listát a jövendőbeli partnerével szemben, ami annyira szigorú és kimért, hogy nincs az az ember, aki megfelelhetne annak.

A hisztérikus fantáziájában a Másik (a pasija, a csaja) az aki vágyakozik. Egyes feministák szerint a pszichoanalízis, akárcsak a tágabb társadalmi kontextus, a nőt nem hatalmazza fel mint vágyakozó alanyt – objektifikálja őket. De Lacan leír, és nem előír amikor azt állítja: a hisztérikusok a tárgy pozícióját veszik fel. Hogy ezt a társadalmi kényszerek miatt vagy más okokból teszik lényegtelen ebben a klinika számára. Egyszerűen megállapítja az analitikus, hogy ezzel a jelenséggel találkozik mindennapi praxisa során, s páciensei pszichés szenvedésének enyhítése érdekében nem tehet úgy, hogy ezt nem veszi észre udvariasságból. Nem állítja továbbá, hogy a rögeszmés neurózis „jobb lenne” mint a hisztérikus neurózis – sőt, ha utal, épp az ellenkezőjére, figyelembe vévén a rögeszmés neurotikus aszociális világát!

(Sőt, ha már objektifikáció: Zizek arra hívja fel a figyelmünket, hogy a nyugati világban a nők emancipációjának szerves része volt önmaguk tudatos objektifikációja: a férfi tekintetet megcélzó kirívó öltözködés, stb. által az udvarlásban a nők eredetileg teljesen passzív, udvarlóinak elfogadására vagy visszautasítására szorítkozó szerepből, az aktív, kezdeményező szerepbe kerülhettek. Ez az amit muzulmán társadalmak a mai napig nem tudnak lenyelni – már egy kocsit vezető nő is túl aktív, kirívó. Megosztó volt a francia burka-viselet betiltása. Egyesek progresszív lépésnek látták, mondván felszabadítja a nőket a rájuk erőltetett passzivitásból. Az, hogy ténylegesen vannak muzulmán nők, akik ezt szabadon választják, a szőnyeg alá lett seperve. A hisztérikusok (ismét: nők, férfiak egyarént) tipikus játéka testrészeik eltakarása, a smink, a maskara, a parfüm, a látszólagos funkciót el nem látó viselet – bármi ami eltakar, elfed: rejtélyes és tárgyiasult mivoltukról azt állítja: „én állítottam magamat így be, te sosem fogsz engem teljesen megkaparintani!” Mit kezdjünk például egy feminista társunkkal, aki áttér a muzulmán hitre, és elkezd csadort viselni? Erről persze viták folynak, és nyilvánvaló, hogy milyen sémát követve. Szerintem az előrevezető magatartás az, ha karöltve tovább menetelünk velük.)

Amit itt tehát hangsúlyozni kell, az az, hogy a hisztérikus tárgyként elfoglalt pozíciója a teljes történet csak egy darabkája, hiszen a hisztérikus a partnerével is identifikálódik, és úgy vágyakozik amiként a partnere, úgy vágyakozik ahogy a Másik, de közben ezt befolyásolja.

Egy freudi esettan: „a hentes felesége” (sokatmondóan így jellemzi magát a páciens) arra panaszkodik, hogy férje egy vékony leánykát méreget, pedig nem a zsánere (a testesebb nőket kedveli, tudjuk meg, mint őt). Hisztérikusunk arról számol be, hogy álmában azonosult a vékony leányzóval – szó szerint elfoglalta a helyét – megpróbálva azzá a tárggyá válni ami iránt vágyakoznak, hogy a Másikat kiegészíthesse. De itt a vágyakozás egy másik eleme is megbújt: a férje vágyát ölti magára asszonyunk, vágya tükörmásává lesz férjéének. „Az a nőszemély” valaki, akire a Másik vágyakozik, s egy komplex „szerelmi háromszöget” alakít ki hisztérikusunk férje körül. A hisztérikus vágya a Másikon keresztüli kerülőúton manifesztálódik. Egyszerre azonosul a leányzóval, mint a partnere rejtélyes vágyat okozó tárgyával, és a partnerével, a leányzó iránti vágy szintjén. „Férfi vagyok, vagy nő?”

Egyebet is megtudunk a hentes feleségétől. Van ugyanis egy vágya (imádja a kaviárt) amit szándékosan kielégítetlenül hagy. Minden nap incseleg férjének: de jó is lenne egy kaviáros szendviccsel kezdeni a napot, de rögvest leordítja, ha erre ajánlkozik férje: nehogy kaviárt merészeljen venni, mert ők azt nem engedhetik meg! Élvezetet nyújt számára, hogy vágyakozhat a kaviárra és, hogy ez a vágya nem elégülhet ki. (Párhuzam: anorexia mint az önmegvonás késő kapitalizmusban divatos formája...) Mi történt itt? Először felcsigázta a vágyat partnerében (a vágyat arra, hogy megajándékozza feleségét) és azután követeli, hogy annak nehogy eleget tegyen! Csak azáltal, hogy a kielégültség hiányát fenntartja – hiszen a kielégültség elfojtaná a vágyat – csusszanhat ki folyamatosan a hentesné a Másik markai közül, de egyben mint annak vágyát okozó tárgy! Más esetekben a hisztérikus szándékosan (de nem tudatosan) egy másik nőt emel be párkapcsolatába, akivel mintegy csapdába tudja ejteni partnerét egy szerelmi háromszögben. Részletesen kifaggatja párját, hogy mit szól a Julcsiról, hogy tetszik-e neki a Julcsi, hogy szebb nő-e a Julcsi, hogy tízes skálán a Julcsi ... Julcsit párja gondolataiba beékeli, na nem azért, hogy Julcsival őt megcsalják – bár erre nem egy példa láthattunk –, hanem a fentebb említettek miatt.

Miközben a Másik vágyának mesterévé válik mindent meg tesz annak érdekében, hogy ne váljék azzá, ami kielégíti a Másik vágyát. A hisztérikus undorítónak találja azt a gondolatot, hogy a másik szexuális kielégülésének okozója legyen. Bár vágyának okozója szívesen lenne, élvezetének nem. Míg a tipikus rögeszmés szex-közbeni fantázia az, hogy „valaki mást dugok”, a tipikus hisztérikus fantázia az, hogy „helyemben mást dugnak.” (Na meg erre kellett a Julcsi.) Elméjében a hisztérikus nem okozója partnere kielégülésének – valaki más az, hiszen fantáziavilágában ő nincs ott, nem őt dugják. A rögeszmés pedig? Fantáziavilágában már rég lecsökkentette partnerét valami megszokottra, valamire amit ő akar a nőtől – a rögeszmés ha mással is van, lényegében: maszturbál.

Lacan-t a bombasztikus szlogenjei tették hírhedté, de ha ez előbb említett tipikus szexuális aktus során megjelenő két fél teljesen inkompatibilis fantáziáját figyelembe vesszük, érthetővé válik, hogy mire utalt pontosan akkor, amikor kijelentette: „A szexuális viszony nem létezik!”

6. A rögeszmés és hisztérikus az analízis során
A rögeszmés megpróbálja a nullával egyenlővé tenni a Másikat. Minél rögeszmésebb, annál kisebb az esély arra, hogy elmenjen pszichoanalízisre, hiszen az azt jelentené, hogy egy embertársa, a Másik segítségére szorul. A rögeszmés, ha tanul is pszichoanalízist, a leckéje befejeztével kijelenti: „szép-szép, de szerintem az emberek meg tudják oldani a maguk problémáit.” A hétköznapokban is megtagadja a segítséget: „miért hívjak szakértőt, ha megjavítom magam?” – teszi fel a kérdést felháborodottan, s közben rászakad a plafon. A tökéletes rögeszmés Ayn Rand self-made-man-je, aki úgy gondolja, hogy senkinek sem tartozik semmivel, a sikere csak saját magának köszönhető, és az független bármiféle történelmi és gazdasági kontextustól, ipartól és embertársaitól.

A tipikus rögeszmés szüleivel szembeni lázadással tölti életét, tagadván, hogy bármi kapcsolata lenne annak amit tesz ahhoz, amit szülei elvártak tőle. Azt mondja: „Amit teszek, azért teszem, mert x-ben, y-ban, és z-ben hiszek!”, nem pedig azt, hogy „A szüleim rám akarták erőszakolni P-t, ezért inkább Q-t csinálom.”

A rögeszmés messziről kerüli az analízist, és általában csak egy váratlan hiszterizáltság okán, vagy hosszabb szorongásos időszak után keres fel szakembert. Egy példa a váratlan hiszerizáltságra: miután meghal a rögeszmés édesapja, édesanyja rövid időn belül bemutatja fiának az új szeretőjét. A rögeszmés Madonna prototípusa lelki szemei előtt lezuhan a kurva szintjére, egy vágyakkal rendelkező Másikká válik, felnyitva csipás szemecskéjét arra, hogy bizony, életében ez a szignifikáns személy nem volt különb anyagból gyúrva a többinél, s anyja vágyával szembesülvén személyes krízisbe kerül. (Ismeritek azt a szöveget, hogy „csak az anyámat szádra ne vedd?”) Ha elmegy rá, analízis során a rögeszmés nem tudja befogni, össze vissza csacsog, kitérőket keres, jobb szeretné, ha az analitikus meg sem mukkanna; székének csikorgása, apró mozzanatai, puszta lélegzete elviselhetetlen, túl közeli, tolakodó számára.

Tűnhetne úgy, hogy a hisztérikus az analízis ideális alanya, hisz kétségtelen, ő legalább nyitott a Másik vágyaira. Szíves-örömest elmegy szakemberhez, de épp, hogy csak átlépte a küszöböt, már meg is próbálja rávenni a szakembert, hogy töltse ki szegény hisztérikusunk hiányt szenvedő létét vagy tudását: „Mi a bajom, doktor úr? Hogy hívják a betegségemet, az állapotomat?” – kérdi rögvest, s elvárja az egyenes választ. Ha az analitikus megadja számára ezt a tudást – és sokan ezt teszik – csak egy pillanatra elégíti ki páciensét, és az analízis menete megindul a lejtőn lefelé. A választ hisztérikusunk ugyanis azonnal megkérdőjelezi, vizsgálat alá helyezi, kikezdi, felméri, a szakember tudásában keresvén azt az űrt amit ő betölthet, amit csak ő tölthet be, ami biztosítja számára, hogy felette nem hatalmasodhatnak el, s bizonyítja, hogy ki tudja egészíteni az analitikus tudását, érdeklődését irányíthatja, vágyait okozhatja.

Azok a szakemberek, akik elkezdik táplálni a hisztérikust tudásukkal, előbb vagy utóbb elveszítik a meccset. Ha a szakember eléri, hogy a hisztérikus egy tünete megszűnjön, a következő alkalommal egy másikkal jelentkezik le a páciens. (Párhuzam: hipochondria. Hisztérikusunk végigjárja az orvostudomány összes intézményét, mintegy elfogyasztván az orvosokat.) A hisztérikus azon felvett pozíciója, ami rámutat vagy bizonyítja a Másik tudásában a hiányosságot, őt egy élő anomáliaként, rejtélyként hozza mozgásba; a hisztérikus mindig egy lépéssel megelőzi az pszichoanalízis elméletét és technikáját. Nem véletlen, hogy a pszichoanalízis úgy születhetett meg, hogy a pályakezdő Freud-hoz a professzorok lepasszolták azokat a bizonyos „kezelhetetlen nőket,” és Freud akkor csodát tett: nem diagnosztizált, csak fülelt, kérdezett, csöndben bólogatott, vagy hümmögött egyet, jelezvén, hogy figyel, s tessék folytatni, s megszületett a „beszélő gyógymód.”

Összegezvén: a rögeszmés kezelésekor először a páciens hiszterizáltságát (a Másik létének felismerését) kell elérni, majd ezen állapotát nagy óvatossággal fenntartani legalább addig, amíg rá nem döbben arra, hogy kezelése során aszociális szenvedése apadni kezdett. A hisztérikus esetében egy lépéssel előrébb indulunk, mondja Bruce Fink, s amikor csábít minket a páciens „Meséljen rólam, oktor úr, mi velem a baj?” az analitikusnak helyet kell cserélnie vele, visszakérdezvén: „Mit akar ön?” – figyelmét átirányítván saját vágyára.

7. Utószó
Mosolyogtunk, amikor Fredric Jameson az Amerikai Utópia c. írásában „pszichoanalitikus hivatal általi munkaelhelyezésről” beszélt, ami az egyének vágyait hivatott kifürkészni, vagy amikor a marxista állam felszámolásáról szóló elméletről mint „önmagát felszámoló gigászi csoportterápiáról” beszél. Kérdem: még ha ez csak egy tipikus értelmiségi gondolatkísérlet is, igény ne lenne rá? A kapitalizmus ezeregy mechanizmusa az iskolapadtól kezdve egészen nyugdíjunkig egyszerre alakítja ki és csatornázza igényeinket, követeléseket támaszt felénk, végül sikeresen rátapad pszichés gyengeségeinkre (a reklám triviális példa). Hétköznapjainkat az „Akard ezt; vágyj erre; éld át azt; legyél az, ennek; de mindenekelőtt éld meg mindezt sajátodként!” szemete fedi.

Ha már túl leszünk a nemek háborúján, ha rájöttünk, hogy a nők nem a Vénuszról és a férfiak nem a Marsról származnak, hogy a kettő nem egymást kiegészítő Yin és Yang, de még csak nem is szabadon és performatíve konstruált esszencia, akkor talán megtalálhatnánk annak a módját, hogy közös gyökerű neurózisainkat kollektív kezelésbe vegyük, hogy végre társadalmi szinten érhessük el azt, amit Lacan az analízis záró aktusának nevez: az alapvető fantáziánkon való áthaladást.

Ha ez az idő elérkezik, a feminizmus egy váratlan, történelmében precedens nélküli szerepben tudná találni magát: a Másik létét elismerő hisztérikusok lépéselőnyében, a rögeszmések aszociális lépéshátrányával szemben.

Könyvbeszámoló:

Angela Nagle: Kill All Normies

(’Ölj meg minden normálist!’)

Zero Books, UK, 2017.

Az Egyesült Államok első fekete elnökét Donald Trump követte, ami figyelemre méltó kontraszt, legalábbis ami az Obama által szimbolizált - és persze nagyrészt hiú - reményt illeti az egyenlőségről. A feminista szerző az interneten dúló kultúrharc szerepével foglalkozik elsősorban az USA-ban, ami a főáramú médiában sokáig nem jelent meg, ugyanakkor megágyazott Trump hatalomra jutásának.

Az új jobboldali ellenkultúra kialakulása

Ahogy azt a bevezetőben a szerző írja, az USA 60-as és 90-es években lezajlott kultúrharcaival ellentétben a 2010-es évekre kicsúcsosodó online kultúrharc nem az idős konzervatívok harca volt a szabados életvitelű fiatalokkal szemben, hanem a „fiatal horogkeresztrajzoló anime fanok, ironizáló South Park konzervatívok, antifeminista vicceskedők, zaklatásra hajlamos kockák és mémgyártó trollok” tevékenységéből indult útjára, amelyekről nem mindig lehetett tudni, hogy mi az, amit komolyan gondolnak és mi az, amit csak a vicc kedvéért tolnak az online felületeken. A liberális elit ellenes érzelmeik azonban összekötötték őket. És ezen nem szabad csodálkozni. A liberálisok önmaguk morális felsőbbrendűségébe vetett hite és ennek éreztetése, a tumblr-en és az egyetemeken mutatott arrogáns fellépésük a másként gondolkodókkal szemben, a szólásszabadságot bekorlátozó politikai korrektség (PC) terjedése szükségszerűen vezetett ellenálláshoz, amelyből egy új jobboldali ellenforradalom bontakozott ki. Tény, hogy ezzel párhuzamosan kialakult egy online balos ellenkultúra is – szintén a hivatalos liberális médiával szemben. Ugyanakkor, ha az offline világot nézzük, akkor a politikai hatalmat egy jobboldali figura szerezte meg, aki szembeszállt a főáramú médiával és a hivatalos nézetekkel – nem kis részben az online jobboldali ellenkultúra támogatásával.

Az új jobboldali ellenkultúra nem ritkán a politikán kívüli, nagy médiafelületet kapó eseményeken való viccelődésekre is építkezett. 2016-ban Cincinatti állatkertjében lelőttek egy gorillát, Harambe-t, miután egy kisgyerek a területére esett és megtámadta. Az interneten egyre többen a gyermek szüleit tették felelős gondatlanságukért. Ez hamarosan a Harambe melletti szimpátia hullámba ment át, és természetesen mindez a szokásos erényfitogtatási verseny keretei között folyt az ún. közösségi médiában. Így aztán a Harambe mémek a liberális látványpolitizálás, a problémákkal kapcsolatos aránytévesztések és online morális tömeghisztériák paródiáivá váltak. Az irónia mögé azonban egyre gyakrabban bújtattak kifejezetten gonosz gondolatokat, egyre gyakrabban használták ezek a mémeket a politikai támadások és lejáratások eszközeiként. Erre válaszul a tumblr új gendereket kreáló felhasználói vagy az egyetemi élet szólásszabadságellenes interszekcionalista aktivistái még inkább úgy gondolták, hogy buborékjukon kívül mindenki rasszista, nőgyügyölő, és heteronormatív elnyomó, nemcsak a születőben lévő új jobboldal. A szerző külön fejezetben elemzi, milyen abszurd szintre léptek az identitást középpontba helyező liberálisok. Igazából amit képviselnek az már nem is politika. Adolph Reed Jr. szerint a liberálisok igazából már nem hisznek a politikában, hanem a „szenvedés tanúságtevőiként” igyekeznek feltűnni. A szenvedésnek, gyengeségnek, sebezhetőségnek a kultuszát alakították ki, és ezekre alapozzák morális felsőbbrendűségüket az áldozat pózában tetszelegve. Mindenki, aki fehér, férfi és heteroszexuális az csakis privilegizált lehet.  

A Trump rajongó új jobboldal a nyugati civilizáció hanyatlását látta igazolva a gender-fluiditást hirdetők és PC-mániások tevékenységében, akik a politikai korrektséget csúcsra járatták a 2010-es évek közepén: már az is problémás lehetett, ha valaki tésztát evett vagy Shakespeare-t olvasott. Erre válaszul a jobboldalról egyre dühösebb tabu-döntögetések és anti-morális indulatok gerjedtek. A válasz szintén dühödt volt a liberálisok részéről, és sokszor a boszorkányüldözések középkori módszereit alkalmazták, egyre gyakrabban nem is a jobboldal felé, hanem a velük egyet nem értő, de rasszistának vagy homofóbnak egyáltalán nem nevezhető baloldaliak irányába. Így járt pl. a marxista Mark Fisher is Exiting the Vampire Castle c. műve miatt.

Az új jobboldal antifeminizmusa nem előzmény nélküli. Ugyanakkor az első férfijogi mozgalmak éppen a 60-as években megerősödő feminizmussal és szexuális felszabadítással karöltve alakultak ki pont hogy a hagyományos nem szerepek kritikájaként. A feminizmustól akkor szakadtak el ezek a mozgalmak, amikor a feministák a 80-as években az összes férfi ellen fordultak és a nemi erőszakot, a családon belüli erőszakot tették meg központi témájukká. A 90-es évekre a férfijogi mozgalmak a férfiakat kirekesztő, diszkrimináló intézkedések, intézmények elleni küzdelemre összpontosítottak. Ekkor még mindig voltak olyan férfimozgalmak, amelyek a szexizmus ellen küzdöttek, de többségük egyre inkább a feminizmus ellen fordult és mintegy a második hullámos feminizmus tükörképeként a férfiak elleni erőszak, az apák hátrányos megkülönböztetése lett a fő céltáblájuk. Mindezek az internet előtti mozgalmak azonban még szinte teljesen józan irányzatoknak tekinthetők a 2010-es évek gyűlölködő antifeminizmusához és nőgyülöletéhez képest, amely egyszerre fakadt az online anonimitás lehetőségeiből és egyre jobboldalibb jellegéből. Mint minden szubkultúrában, így itt is több – egymással is vitatkozó - irányzat alakult ki, amelyeket az egész könyvre jellemző higgadt, de világos kritikával be is mutat a szerző, ugyanakkor a legérdekesebbnek F. Roger Devlin alt-rightos író egyik gondolatát tartja, amely a monogámia összeomlására vezeti vissza a fiatal férfiak körében elterjedt nőellenes indulatokat. A szexuális forradalom lehetővé tette a szeretet nélküli és elviselhetetlen házasságokból, kapcsolatokból való könnyebb kilépést. Ezzel a jó hírrel párhuzamosan megnőtt a gyerektelenek száma és meredekebbé vált a szexuális hierarchia. Az elithez tartozó férfiak számára a szexuális választási lehetőségek nőttek, míg az alul lévő és számbeli többséget jelentő férfiak számára beszűkültek a párkeresési lehetőségek. Az ebből fakadó dühből alakultak ki nőellenes érzelmeik és szószólóik durván nőellenes retorikája.

Lehet ezt mondani minderre, hogy a liberális és a jobbos oldal egy viszonylag jelentéktelen és extrém rétegjelenségeket szúrt ki magának a másik oldalon, de végül is a két oldal nyelvezete, módszerei a főáramú politikában és médiára is rányomták bélyegüket, kiléptek az online felületekről a valóságba.

A radar alatt

A 2010-es évek elején sokan értelmezték úgy az Arab Tavaszt, az Occupy mozgalmat és hasonló baloldali, demokratikus szellemű mozgalmakat mint az online aktivizmus, „a digitális, vezetők nélküli forradalom” megnyilvánulásait. Ám világos politikai program és világos vezetés nélkül természetesen ezek a mozgalmak hamar hanyatlásnak indultak, a sokat ünnepelt ukrán narancsos forradalom pedig kifejezetten fasiszta színezetet kapott. Amire közben nem figyeltek oda az elemzők az a felszín alatt fortyogó új jobboldali online kultúra, amely később az alt-right gyűjtőnevet kapta, bár ők maguk csak a kifejezetten fehér felsőbbrendűséget, fehér birodalmat meghirdető szélsőségesebb irányzatokat nevezték így maguk között. Ennek szócsöve Richard Spencer, aki egy kizárólag fehér USA és egy pán-fehér Európa vizióját hirdeti. Természetesen az alt-right nem előzmény nélküli: leginkább Jared Taylor (az American Renaissance site-ról), valamint Kevin B. MacDonald (az Occidental Observer szerkesztője) említendő. Az alt-right fő témái az IQ, Európa demográfiai helyzete és civilizációs hanyatlása, a kulturális dekadencia, a „kulturális marxizmus”, az egyenlőség-ellenesség és az iszlamizálódás, fő célja pedig – és nevét is innen kapta -, hogy alternatívát nyújtson a jobboldali konzervatív politikai vezetőkkel szemben, akiket gúnyosan ’cuckservative’-nak neveznek, mert megengedik, hogy a nemzetet/a fehér fajt/a nőket megbecstelenítse a színesbörű betolakodó. Az alt-right családjába sorolhatók az neoreakciós egyenlőség-ellenes mozgalmak, a technológia párti libertariánusok (akik a bitcoin nagy rajongói) vagy éppen a transzhumanizmus jobboldali verzióit képviselők.

Mindezek a marginális irányzatok azonban nem tudtak volna nagyobb ismertségre szert tenni, ha a 4chan majd később a 8chan fiatalos mémgyáros és szabályszegő energiái, hacker taktikái és tömeges látogatottságuk nem adtak volna nekik lendületet és széles nyilvánosságot. A chan online szubkultúra eredetileg nem volt politikai irányzathoz köthető. A 4channak volt egy politikai boardja /pol/ és egy kevésbé politikus és erősen „random” boardja /b/.  A baloldali libertariánus Anonymus azért nem vett részt a chan kultúrában, mert hacker tevékenységük miatt amúgy is ki voltak téve az állam megfigyelőinek, különösen 2010-12 közötti fénykorukban. Így a baloldal lényegében hiányzott a chan kultúrából, és ezt a vákuumot az anti-PC mémgyártók töltötték ki. A 2003-ben a tizenéves Chris Poole által indított 4chan a 2chan nevű japán anime megosztó site-ra alapozott, és 2011-re havi 750 milliós oldallátogatottságot ért el. A site erősen nőgyülőlő kulturát képviselt, de egyben egy önlenéző, béta hím, kocka identitást is. A fő kulturális oszlopfői a háborús videó-játékok, és az olyan filmek mint a Harcosok Klubja és a Mátrix voltak. Regisztráció, login nem kellett, mindenki jellemzően ’Anonymous’ névvel tette közzé a cuccait. Az anonimitás olyan környezetet teremtett a site-on, amelyben sokan a legsötétebb gondolataikat osztották meg. Fura pornótól kezdve gyilkos, öngyilkos gondolatokon át a rasszizmusig és a nőgyűlöletig sok minden jelen volt, de nagyrészt egyszerűen csak vicces mémek voltak láthatók. A 4 chan/b/ felhasználóinak nagy mozgósítása volt, amikor a Time magazin online szavazásán az év emberének szavazták meg Poole-t 2008-ban és az is, amikor a 11 éves Jessie Slaughtert tömeges zaklatással az öngyilkosságba kergették 2010-ben, miután csinált egy butácska videót, amelyben gengszter-rappelt. Az online szubkultúra vagy úgy általában az internet nem kellő ismeretét felmutató felhasználókra sokszor szálltak rá tömeges zaklatásokkal. A zaklatások a káröröm nagy orgiái is voltak egyben. Az online játékokban használt, a nevetést jelentő kek is az alt-right birodalmába költözött, különösen, hogy Matt Furie netes képregényéből Pepe a Béka alt-right mémmé vált – és egyébként van egy Kek nevű egyiptomi békafejű istenség is.

A 4channal kapcsolatos legvisszafogottabb feminista kritika is heves kampányt váltott ki a felhasználókból, több esetben is közzétették az adott felhasználó telefonszámát, címét, és tömeges online zaklatások indultak. A tömeges zaklatás - eszközeiben végképp nem válogató – csúcspontja a soha nem látott tomboló vitákat és szakadásokat kiváltó 2014-es ’gamergate’ volt, amikor a videójátékok egy feminista kritikusát Anita Sarkeesiant vették célba, aki amúgy maga is gamer volt és nem cenzúráért, hanem változtatásokért állt ki youtube-videóiban. Igazából a fiú/férfi gamerek a szerző szerint azért akadtak ki, mert azokban a években a lányok/nők számára kialakított játékok egyre jobban terjedtek és a fiúk/férfiak ’igazi gamer’ pozíciója veszélybe került szerintük. Olaj volt a tűzre amikor Zoe Quinn kijött egy olyan videójátékkal, amely amellett, hogy rossz volt, mindent megtestesített, amit az alt-rightosok utáltak a social justice warriorokban. A vita tovaterjedt és politikai témája kiszélesült, s egyik ugródeszkája volt az addig alig ismert alt-rightos figuráknak a nagyobb nyilvánosság felé.

A radar fölött

A zaklató módszerek és stílus elkezdett tovaterjedni a neten a politikai jobboldalon és nemcsak online hanem offline is. Olyanok mint Milo Yiannopoulos a brit, meleg, konzervatívból alt-lightossá (= nem annyira radikális altrightos) váló közéleti figura és hasonlók igazából csak átvették, felhasználták, meglovagolták ezt az online jobbos ellenkultúrát. Az évek során a liberálisok sokszor kiáltottak farkast alaptalanul, de végül a farkas megérkezett az alt-right formájában. Az online alt-right kilépett az offline valóságba és nemcsak Trump alakjában, hanem náci karlendítések formájában, a fehér felsőbbrendűség teljesen nyílt hirdetésében, időnként pedig a gyilkosságig terjedő nőgyűlöletben és rasszizmusban is. 2014-ben a 4chanra tette ki áldozata meztelen holttestének fényképét az egyik barátnőjét megfojtott 4chan felhasználó. 2015 október 1-én a 4chan-on jelentette be az elkövető, hogy másnap tömegmészárlást rendez azzal a jelszóval, hogy a béták lázadása elkezdődött és hogy utána saját magával is végez. Így is történt.  2015 novemberében a 4chanon tették közzé videójukat a Black Live Matters öt tagjára rálövő elkövetők. Vessük mindezt össze a liberális, posztmodernista szociológusok azon nézeteivel, amely szerint az internet majd elhozza a bölcs és közösségi döntéseket, hiszen mindenki hozzáfér a tudáshoz, és a hierarchikus felépítés helyébe a horizontális, hálózatos szervezés és felfogás lép…

A digitális, vezetők nélküliség zsákutcája

Hiába az Anonymus hangzatos szövegei, és hősies pillanatai, az online térben az alt-right győzött – írja a szerző. A hagyományos politika elavultnak nyilvánítása és a digitális, vezetők nélküli, spontán hálózatépítés fetisizálása nem számolt azzal, hogy „a vezetők nélküli forma igazából semmit sem mond a filozófiai, morális vagy konceptuális tartalmáról a résztvevő mozgalmaknak. A „vezetők nélküliség” miatti vákuumba szinte bármi beférkőzhet. Mindegy, hogy milyen hálózatos, „szabályszegő”, ’közösségi’ médiás vagy nem-hierarchikus egy mozgalom, az eszmék tartalma legalább annyira döntő, akármilyen pontját is nézzük a történelemnek” – utal Nagle Jevgenyij Morozov figyelmeztetésére is. A vezetők nélküliség a szélsőjobboldal uralmába is torkollhat. Bármilyen furcsának is tűnik.

A szabályszegés átengedése a jobboldalnak

Az új jobboldal, az alt-right azért tud vonzó lenni a fiatalok számára, mert a morális szabályszegés, az ellenkultúra, a nonkomformizmus, az avantgarde jegyeit hordozza magán. A szerző több példát is felhoz arra, hogy a romantika óta de Sade, Nietzsche, Dosztojevszkij, Norman Mailer nézetei és hősei hogyan képviselték az erkölcsi szabályszegést. Tegyük azért hozzá: a szabályszegés, a lázadás akkor is mutatkozhat szexinek, ha tartalmilag nem jelent semmilyen valódi kihívást a fennálló renddel szemben.  A látszatlázadás, ha ügyesen van megkomponálva, sokakkal elhitetheti, hogy valódi. Ezt a játékot űzi Orbán is itt Magyarországon – nem véletlen, hogy kedveli az alt-rightot, a színjátéka hasonlít arra. Mindeközben a liberális és baloldali irányzatok nagy része lemondott a fennálló rend erkölcseinek megszegéséről, a szabályszegésről. Ezt átengedte a jobboldalnak, amely saját politikai céljainak elérésére használja fel a szabályszegést, amely egyben a végső szakítást jelenti bármilyen baloldali egyenlőségelvvel, de egyben a jobboldali keresztény erkölcsökkel is.

A 90-es évek konzervatív kulturharcosának Pat Buchanannak és a mai alt-right politikájának összehasonlítása nyomán arra jut a szerző, hogy „Milo, Trump és az alt-right felemelkedése nem a konzervativizmus visszatéréséről szól, hanem a non-konformizmus, az önkifejezés, a szabályszegés és az öncélú tiszteletlenség abszolút hegemóniájáról – egy olyan esztétikáról, amely megfelel azoknak, akik semmiben sem hisznek, csak az egyén és az identitás felszabadításában – legyenek bár jobboldaliak vagy baloldaliak”.

Az új jobboldal taktikailag Gramscira épít

A szerző szerint az új jobboldal, az alt-right taktikája igazából a kommunista Gramsci hegemóniáról és ellenhegemóniáról alkotott nézetein alapul: először a kultúrharcot kell megnyerni, hogy utána a politikai harc is megnyerhető legyen. Nem kell formálisan pártokban politizálni, ráér az később is. Így először az online kultúrharcot vívta meg az alt-right, és később Trump képében meg tudott nyerni egy politikai harcot is. A hagyományos munkásmozgalom hanyatlásával a marxista irányzatok közül valójában Gramsci hatása lett a legnagyobb, aki a médiát és a kultúrát helyezte a politikai elemzés és gyakorlat középpontjába egy olyan világban, ahol a média által közvetítettség nagy jelentőséggel bír, és itt említi meg a szerző a szintén a jobboldaltól távol álló Chomsky Egyetértés Gépezet (Manifacturing Consent) c. könyvének hatását is. Az új jobboldal sokat tanult ezekből, alkalmazta ezeket, és nyert.

A liberálisoknak is volt jelentős online jelenléte és befolyása Obama évei alatt, de ezek simán szentimentális és/vagy klikkvadász oldalak voltak (Upworthy, Buzzfeed), más esetekben pedig ultraérzékenykedő, identitáspolitikai irányt jelentettek (Everyday Feminism, Jezebel, Salon) és a mérgező maszkulinitás, a kövér büszkeség, a gender-semleges játékok, a morálisan érzékeny fogyasztás és hasonlók voltak a témáik. Mindezek - kiegészülve a Guardian, a BBC vagy éppen a CNN csatornákkal - az alt-right számára a „kulturális marxizmust” jelentették, de közben amint valamilyen valós baloldali cél vagy politika jött szóba, akkor ezek a médiák azonnal nekimentek azoknak, ahogy azt Sanders kampánya során is történt, ezekre konkrét példákat is felhoz a szerző. A baloldalon kevés a sikertörténet, a The Young Turks youtube csatornája és a – nyomtatásban is megjelenő - Jacobin magazine emelhető ki. Ezek azonban elszórt példák, miközben az új jobboldal teljes, többrétegű alternatív médiabirodalmat épített ki, benne Steve Bannonnal és a Breitbarttal, és nagyon erős youtube jelenléttel.

A 60-as évek kultúrharcát a baloldaliak, liberálisok nyerték meg, számos olyan vívmánnyal, amelynek maximum egy részét tudja lenyesni a mai új jobboldal, mivel az emberek már sok mindent természetesnek vesznek abból. Például itt Magyarországon az abortusz szabályozásának azért nem esik neki a Fidesz, mert a saját szavazóinak nagy része sem akar rajta szigorítani. A nagyobb gond – ahogyan a szerző is idézi a mondást – hogy bár a baloldal megnyerte a kultúrharcot az előző nagy csata során, a gazdasági harc csatáit sajnos a jobboldal nyerte és nyeri meg. Ráadásul sokszor ehhez a jobboldal sem kell, hiszen a parlamenti baloldal a legtöbb országban gazdaságilag jobboldali mihelyst kormányra kerül. A gazdasági egyenlőség eszméjét feláldozták a genderpolitika oltárán. A háború után már nincs olyan szabály, hogy egy baloldali kormány baloldali gazdaságpolitikát és baloldali kultúrpolitikát visz. A jellemző egyre inkább az lett, hogy gazdaságilag jobboldali, kultúrpolitikában pedig liberális.

Szó sincs arról, hogy az új jobboldal és Trump a vesztesek oldalán állna

Különösen Trump győzelme után sokan – persze utólag – rádöbbentek arra, hogy a neoliberális politika miatt elszegényedett munkásrétegek számára is vonzóvá vált az új jobboldal retorikája. Ebben van igazság, de tévedés azt gondolni, hogy az új jobboldal a vesztesek oldalán állna. Valójában az új jobboldal végig egyenlőség-ellenes, embergyűlölő és a ’természetes’ hierarchiát hirdető gazdasági elitizmus nézeteit vallja és megveti a tömegeket, az új jobboldali sznob ellenkultúra talajáról kritizálja a tömegkultúrát. A gyűlöletük iránya változott csak meg, most a fő ellenséggé a bevándorlók váltak. Miközben sok baloldali, liberális elemző az ellenkultúrát, a szubkultúrákat és a szabályszegést – annak fogyasztói társadalmat kritizáló jellege miatt – önmagában haladónak tekintette, nem vette észre, hogy a szubkultúrák az elitizmus, a ’beavatottak’ felsőbbrendűségének, a tömegek megvetésének jegyeit hordozzák. Ennek egyik fontos megnyilvánulási formája az új jobboldal online kultúrájában a nők kirekesztése, különösen a belső körösök szlengjét, szubkultúráját nem ismerő normális nők (’normies’) elleni uszítás, amely időnként kifejezetten megsemmisítésüket is hirdeti – innen a könyv címe.

A baloldal ahelyett, hogy átvenné ezeket a módszereket, ahelyett, hogy megpróbálná megtrollkodni a trollokat, mélyebbre kell hogy nézzen és el kell, hogy vesse a modern ellenkultúra esztétikáját. Ehelyett valami újat kell felépítenie. A liberálisok és egyes baloldaliak képtelenek erre, mert szólásszabadság-ellenes, szabadgondolkodás-ellenes, antiintellektuális online mozgalmaik a politika helyébe a neurózist helyezték, és ennek nyomán jobboldalinak lenni izgalmas, vicces és bátor dologgá vált a fiatal generációk körében. A liberálisok tehetetlen dühét jól mutatta, amikor Milo egyik előadása tömegverekedés miatt elmaradt. Bár azon a napon nyertek a liberálisok, de az öklükkel arattak csak győzelmet, arról nem volt szó, hogy eszméikkel a maguk oldalára állítottak volna másokat is. És mindez a Berkeley Egyetemen történt, amely 1964-ben olyan nagyszerű fészke volt a baloldali ellenállásnak.

Nagle könyve mindenképpen elgondolkodtató. Rámutat arra, hogy a liberálissá züllött baloldaliak kultúrharca mekkora bukásba fulladt az USA-ban, és ennek Trump hatalomra jutása volt a leglátványosabb megnyilvánulása. Rámutat arra, hogy milyen üres illúzió és önáltatás volt a ’digitális, vezetők nélküli hálózatosodástól’ azt várni, hogy majd egy emberségesebb világot szül meg számunkra. Rámutat arra, hogy az ellenkultúra, a szubkultúra nem feltétlenül progresszív. Rámutat arra, hogy Trump előtt és Trump óta is a baloldal egykori bázisa, a kizsákmányolt és elnyomott tömegek a legnagyobb vesztesei a jobboldali gazdaságpolitikának, amelyet liberális kultúrharccal próbáltak leplezni. Mindennek az ára egy leplezetlenül rasszista és reakciós hatalom lett a világ legnagyobb gazdasági erejét képviselő USA-ban.

 ---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

3. Tekintélyelvűség mint világban való eligazodás
Mint azt láthattuk a beszámoló első részénél, a zsarnoki hajlamokkal megvert ember agressziójának három, egymással szoros kapcsolatban álló forrása van: az egyén saját frusztrációja, emlékeinek és indíttatásainak elfojtása, és az előbbiek valódi eredetével való szembesülést gátló, a társadalom által felajánlott magyarázatok, ideológiák. Utóbbi sajátossága, hogy a tekintélyelvű ember számára egy olyan pót-valóságot ajánl fel, melynek fókuszpontjában a Másik (zsidó, meleg, bevándorló, stb.) áll, akadályozva őt abban, hogy saját és társadalmi környezetének valódi működésével szembesülhessen. Ez a Másik szívja fel zsarnokunk pusztító tudatalatti hajlamait és válik életének megszállottan űzött tárgyává. Ennek az ideológiai pótanyagnak sajátos tulajdonságokkal kell bírnia: egyfelől kielégítően „kézzelfoghatónak” kell lennie, hogy bűvköre alól alanyunk ne szabadulhasson, másfelől nem lehet túlzottan „kézzelfogható,” mert saját (ál)valósága kipukkantaná az illúziót.

Gondoljunk csak arra, egy antiszemita hány órát tölt az interneten összeesküvés elméletek fogyasztásával, megbabonázva a „zsidó összeesküvés kiterjedtségétől.” Alanyunk aktívan részt vesz ideológiájának „kézzelfoghatóvá” tételében. Amikor viszont arra kerülne sor, hogy egy zsidó honfitársával kapcsolatba kerüljön, akkor visszakozik, előítéleteivel eltelve nem regisztrálja a másikat egyenlő félként – egyszóval megakadályozza, hogy ideológiája túlzottan „kézzelfoghatóvá” válva érvényét veszítse.

Adorno ezért is nevezi „megerőltetést nem igénylő eligazodásnak” az előítélet-alapú ideológiákat. Előítéletesnek lenni könnyű és kényelmes; a legkisebb ellenállás felé haladás, egyszóval: igénytelenség.

4. Az üldözési mánia és a tekintélyelvűség párhuzama
Tekintélyelvű alanyunk pszichés háztartásának paranoiával való rokonsága szembeötlő. A paranoiást mindenre kiterjedő utálat kínoz, ezért egy olyan konkrét ellenséget „választ” magának, amely valamilyen okból felhívta magára figyelmét. Áldozatát zaklatni kezdi, eközben meg van arról győződve, hogy valójában ő az, akit támadnak. A fasiszta, miután megtalálta a szociális (ál)valóságának fenntartásához szükséges, eltérített impulzusainak kielégítésére lehetőséget adó tárgyát, a szabadon lebegő agresszióját egy mederbe terelheti. Ezáltal leszűkíthete általános üldözöttség érzetét egy konkrétra, mely részleges megkönnyebbülést jelent számára.

Ez a téveszme-szerű biztonságérzet (és a vele járó megrendíthetetlen bizonyosság) veszi uralma alá azokat, akik frusztráltságukat és bizonytalanságukat enyhíteni szeretnék. Minél primitívebb a világot leképző drasztikus formulájuk, annál nagyobb vonzerővel hat rájuk, hiszen az alkalmazott pszichés stratégiáik eleve a bonyolult (társadalmi, politikai, stb. rendszerek) leegyszerűsítéséről szólnak. Meggyőződésükké válik, hogy racionálisan diszkriminálnak: azon hitük, hogy minden zsidó egyforma, egyfajta teljes és kiskapuktól mentes tudásként lebeg lelki szemeik előtt. Az interjúk során többször felbukkanó „zsidó-azonosítók” tipikus példái ennek a tendenciának: ezen alanyok úgy vélik, hogy bárkiről meg tudják mondani, hogy az illető zsidó-e vagy sem. Nem látják úgy, hogy ők ítélkeznének; ellenkezőleg, ők örök időkre meghozott ítéleteket „fedeznek fel.”

Fentiekből látszik, hogy a fasiszta fensőbbségérzete nem intellektuális, hanem nárcisztikus eredetű, ahogyan az jellemző a paranoiára (és egyébb pszichózisokra) is. Nem véletlen, hogy indokai tipikusan morálisak, a tisztességesség (stb.) védelméről szólnak…

A fasiszta sztereotip fantáziái szabadon kóborolnak és vadulnak el, lévén nem állnak kapcsolatban a valósággal. Amikor ezek a világ terhei alól „felszabadított” előítéletek mégis visszazuhannak a valóság talajára, otromba torzításokkal képzik le azt: a zsidó egyszerre egy gyenge élősködő és mindenek felett uralkodó szörnyeteg, stb. Az interjúanyagból: „Nem mondhatnám, hogy valóban sajnálnám azt, amit a németek tettek a zsidókkal. Úgy érzem, hogy a zsidók is ugyanazt tennék velem.” Az alany arról szóló üldözési fantáziája, hogy mit akarnak vele tenni a zsidók, tipikus paranoid stílusban utólagosan visszahatva (retroaktívan) igazolja a nácik népirtását.

Lehet-e gyógyítani a fasiszták zsidó-komplexusát? Adorno pesszimista következtetése az, hogy nem, hiszen több interjúalanynál is látszik, hogy előítéleteiket nem képes korrigálni vagy felülírni saját tapasztalatuk sem. Az egyénnek a tapasztalásra való képességét kell először újraalapoznia, hogy rosszindulatú képzeteinek képződése alábbhagyjon, de ennek esélye igen kicsi, ugyanis a kapitalista kultúripar a személyiségfejlődést gátolja a társadalom kezéből kivéve azokat az eszközöket, melyek önmaga megismerésére, kritikájára tennék képessé.

Az előítéletes egyén homályos intuíciói folyamatosan azt sugallják neki, hogy sztereotípiájának tartalma csak elképzelt, valódi tapasztalatai igazsághűbben tükrözik a valóságot, a fentebb tárgyalt pszichés kényszereik miatt mégis a sztereotípiákba kapaszkodnak. Legbelül tisztában van azzal, hogy az egyenlőség és igazságosság szlogenjei elleni lázadása csak személyiségi defektusainak következménye. Nehezen hívhatnánk lázadásnak azt, amely mellett a hatalommal bírók is állnak.

5. Az előítéletek kialakulása egy osztálytársadalomban
Adorno hangsúlyozza, hogy nem állítják, hogy a tekintélyelvűség esetében pszichés okokról és ideológiai okozatokról beszélnének, és ezzel mechanisztikusan leegyszerűsítenék a jelenséget. Az ideológia-személyiség kettős intim kapcsolatát igyekeznek feltárni, mely bármely más ideológai és viselkedésbeli irracionalitásnál is felfedezhető. Mindenesetre a rendelkezésre álló adataik alapján feltételezik, hogy az egyének ideológiai beállítottságát többek között személyes pszichológiai konfliktusaik is meghatározzák.

Ilyen meghatározó tényező még a kapitalizmus általános kulturális környezete, a média ideológiai olvasztótégelye, mely az emberiség történelme során eddig példátlan sztenderdizálásnak teszi ki a közvéleményt és a technológiai központosítás, melyet a társadalom irányítására használ az uralkodó osztály. A tekintélyelvű személyek igen nagy valószínűséggel ezeknek az egyneműsítő folyamatoknak kiemelt áldozatai.

Tudatlanságuk alapvető oka az, hogy nem férnek hozzá az elméleti gondolkodás és társadalmi ismeretek erőforrásaihoz. Ezek hiányában a társadalmi, gazdasági és politikai folyamatok kusza és átláthatatlan zavarosságként tűnnek fel számukra. A kultúripar profitorientált automatizmusa ellehetetleníti, hogy a naiv ember megismerhesse a társadalmi jelenségek mögött húzódó okokat.

Nézzük meg Adornóval, hogy két alapvető emberi értékünket hogyan térítette el a kapitalista valóság a politika vonatkozásában:

1) Ma az az ember számít intelligensnek, aki csak magáról gondoskodik, csak a saját hasznát nézi, tehát leválasztja magát társadalmi környezetéről. A közvetlen haszonhoz nem kapcsolható érdeklődéstől eltántorítanak minket. A mindannyiunkat érintő gazdasági és politikai kérdések fontosságát lekicsinyli a tőkés média; a lakosságot érintő legfontosabb ügyek firtatását lehülyézik, ellenzik, jogosságát kikezdik. Ennek következtében a népesség jelentős részét nem érdeklik azok a dolgok, melyeket eljelentéktelenítettek számukra.

2) A kíváncsiságot a szeszélyek, hobbik, szabadidős tevékenységek szférájába szorítja a kapitalista kultúrgépezet, s az emberek ennek megfelelően a privát buborékjukban gyakorolják azt. Nem csak a társadalmi szférából helyeződik át a privátba, de jellege, iránya is megváltozik: a kíváncsiság a „szórakoztatás” keretrendszerén belül érvényesül. A politikai és gazdasági érdeklődés így egyenértékűvé válik a sport követésével vagy a mozinézés gyakorlatával. Ami ezeknek köszönhetően elvész, az az egyén azon felismerése, hogy a termelési folyamatokban egy specifikus szerepet tölt be. Utóbbi fontossága, ha még fel is ismert, lényegileg nem különbözik a focicsapat preferenciájánál.

Azok számára, akiknek érték- és értelmezési-keretrendszerét eltérítette a kapitalista realizmus, a politika magától értetődően kiábrándítóvá válik. Megfosztva gyökereitől, irányától, hatáskörétől egy depolitizált, szándékosan lebutított „valamit” látnak a politikában. Egyfajta tabuként, piszkos üzletelésként látják a politikát. A tisztességes ember nyilván távolságot tart tőle.

Mivel a politikával való elfoglaltság legfeljebb mint hobbi jelenik meg számukra, illetve, mivel nem ajánl azonnali kielégülést – „jövedelmet, profitot” –, a mindent átható tudatlanság álláspontjára helyezkednek vele szemben, mely nem csak a tények nem ismeretét, hanem egyenesen az egyén aktív ellenállását fejezi ki azokkal és a politikával, mint olyannal szemben. A politikától irtózás ellentmondásos kettőssége, hogy egyrészről az egyén megsejti, hogy a politikai tudás nem segíti személyes ambícióit, másrészről nem segíti a valóság kikerülését sem.

A fentiekből fakadóan a tőkés média ideológia áldozatának olyan problémákkal kell megbirkóznia, melyek megértésére nem vértezték fel. Olyan eligazodási és tájékozódási technikákat alakít ki – legyenek ezek bármennyire is tévesek –, melyek „átsegítik” a sötétségen:

1) Az egyén megtanul evezni a tudatlanság folyamában, illetve kialakít egy áltudásos letérképezési készletet, amely képessé teszi arra, hogy helyt álljon ott, ahol a kapitalista rendszer elvárja tőle.

2) Az egyén megtanulja pszichésen tompítani a saját szorongását és bizonytalanságát, annak reményében, hogy ez intellektuális biztonságot nyújt majd számára, még akkor is, ha érzi: véleménye, hozzáállása alkalmatlan.

A (helyzetéből fakadó) megérthetetlenség feldolgozására egy ellentmondásos megoldást alkalmaz: a sztereotípiát és megszemélyesítést, melyek infantilis eredete nyilvánvaló. A „Jó vs. Rossz,” „Mi vs. Ők” kettősségek eredete személyes fejlődésünk gyökereihez vezet vissza. Miközben személyes fejlődésünk során ezen alkalmazott nyers kategóriák központi funkciót láttak el a kaotikus valóságunk feldolgozásában, tagadhatatlan, hogy már akkor is egyben akadályát jelentették fejlődésünknek. A legkorábbi gyermekkor mindenhatóság-fantáziáját tükrözik. Ezen sztereotip eszköztár egyszerre eszköz korai fejlődésünkben és akadályozó tényezője későbbi fejlődésünknek. A „zsákos ember” mítosza egy tipikus példája ennek a jelenségnek. Arról tanúskodik, ahogy megpróbáljuk az ismeretlent elsajátítani. Ez a leegyszerűsítő képlet egyszerre akadálya a valóság elfogadásának és belépőnk a valóságba. Akiknél ez a pszichés séma a gyerekkor után is megmarad, azoknál tipikusan irracionális tendenciákba csap át.

A társadalmi (politikai, gazdasági) rendszerünk átláthatatlanságának ténye az átlagembert arra készteti, hogy személyes fejlődésében megakadjon. Ha tovább is fejlődött, akkor visszaesik egy korábbi állapotra: a „sztereotipizálás” és a „személyesítés” eszközeit alkalmazza minden társadalmi jelenségre. Hiába idősödik alanyunk, politikai racionalizációit, kényszeres és irracionális retrográd mechanizmusait nem képes felülbírálni. Az illető megragad visszafejlődöttségében.

 A sztereotípiáinak tudatlansága által minél inkább ragaszkodik bizonyos felfogásokhoz, annál inkább megmenekül a dolog alapos elemzésétől. Élete bármely területén, ahol a merev és kényszeres sztereotípiája újra érvényesül, ott patológiává válik, mindeközben a szubjektivitása leszűkül, s ezáltal szabadsága is. Minél sztereotipizáltabb a világa, annál inkább érzi a „sztereopata” úgy, hogy igaza van, annál inkább erősödik azon képzete, hogy a külső valóság támadja.

 Mivel az alany elidegenítettsége és elridegülése állapotában aligha képes felmérni politikai és gazdasági valóságát (szorongásának valódi okozóit), így helyzetére tartós gyógyírt sem találhat, ezért a sztereotíp-lét az az objektív politiko-gazdasági folyamatok megszemélyesítését hívja segítségül „parazita zsidók, lusta munkások, bűnöző szakszervezetek” és hasonlók képében. Mindez nem föltétlen végződik az alany deviáns viselkedésmódjában. Adorno megjegyzi, hogy a tőkés rend optimális alanya pontosan ilyen. A termelési rend természetéből fakadó bukkanókat kisimítva látja az, aki kiemel egy minden rosszért felelős Másikat – ezáltal sokkal könnyebben illeszkedik be a kapitalista kulturális környezetébe is, végzi szorgosan munkáját, s ereszt ki a gőzt a kijelölt (vagy kimondatlanul elfogadott) csatornákon keresztül (fogyasztás, szórakozás, gyerekverés, stb.). A gépezet fogaskerekeit csak olajozza a társadalmi reflexióra képtelen embertömeg:

„Mit nekünk munkahelyi kizsákmányolás, miközben a cigányok »túlszaporodnak«?!”

 A megszemélyesítés és sztereotip hozzáállás elégtelennek bizonyul tárgyuk konkrét tartalmának feldolgozásában, leírásában. A sztereotípia világszemléleti eszköze valóságot téveszt, amikor kikerüli a konkrét helyzetet és megelégszik merev, előre fabrikált és túláltalánosító képzetekkel, melyekre mágikus örökérvényűségként tekint a személy. Ellenkező irányban pedig a megszemélyesítés világszemléleti eszköze a valódi absztrakciót kerüli ki, azaz a társadalmi valóság reifikációját, melyet a tulajdonviszonyok (stb.) határoznak meg, így az abban élő emberek csak mint az utóbbi melléktermékeként tűnnek fel számára. A sztereotípia és megszemélyesítés a világ meg-nem-tapasztalásának két eltérő és egymással kiengesztelhetetlen része, melyek nem hagynak helyet más megközelítésnek a valóság rekonstrukciójában. Egyszerre telítik be a zsarnoki személy világképét és hagynak inkonzisztens nyomokat működésük során. Ez a látszólagos fogyatékosság a tekintélyelvű ideológiáknak erőssége, hiszen visszahatólag és gyakran körkörös logikával élve mintegy maguk bizonyításaként képesek ezeket az inkonzisztenciákat újrafelhasznosítani.

 A tekintélyelvűség ördögi körei és kényszeres sémái az egyén spontaneitásának gyilkosai. Minél inkább képtelen az egyén spontán politikai gondolkodásra és cselekvésre, annál inkább elhatalmasodik rajta a reménytelen magatehetetlenség érzete, s minél inkább érzi magát cselekvésképtelennek, annál hajlamosabb a mindenhatónak feltételezett nagyurakkal azonosulni, tőlük remélve kilátástalanságának megoldását.

 Mindeközben a zsarnoki hajlamokkal megvert személy azon vágya, hogy a hatalmasok közé befurakodhassék, arról árulkodik, hogy azonosulása az uralkodó osztállyal nem tekinthető teljesnek. A történelem is hasonló jelenségről árulkodik: Németország fasiszta mozgalmának elsődleges támasztékát a lecsúszó társadalmi osztályok biztosították – tipikusnak számított, hogy azok, akik alól kicsúszott a gazdasági talaj, nem voltak képesek beismerni saját deklasszálódásukat, ezért ezresével özönlöttek a hatalmat, gazdasági biztonságot, nemzeti dicsőséget ígérő mozgalomhoz. Láthatjuk, hogy a gazdasági, ideológiai és pszichés aspektusok egybefonódnak az egyén meghatározottságánál: a potenciális fasiszta számára a társadalmi azonosulás ugyanazt a kettősséget tükrözi, mint a szüleivel való; a tágabb értelemben vett gazdasági helyzet áttételeződik a zsidó képére. A társadalmi és gazdasági válság során a „normális” gazdasági verseny lehetetlenné válik, ezért azok, akik fel (vagy vissza) szeretnének jutni a társadalmi létrán, a gazdaságon túlmutató álmegoldásokhoz nyúlnak – fasizálódnak –, annak reményében, hogy ezáltal elnyerik (visszanyerik) „méltó” helyüket.

 6. A fasizálódás ára
Az amerikában végzett tanulmány első kétharmadának szociológiai adataira és interjúanyagára támaszkodva Adorno a következő értelmezéseket adja:

 1) A fasizálódó egyén a hírhedt „boldogságra való törekvéshez való jog” amerikai alkotmányban rögzített ideológémáját, illetve az „amerikai álom” ígéretét – melyeket a kapitalista valóság hétköznapi nyelvére fordítván csak a „minél több dolog birtoklásásaként” tudunk értelmezni –, annak következtében, hogy egyikhez sem férhet hozzá az egyén, infantilis fantáziáin keresztüli olajmágánsokkal, médiamogulokkal, hadügyminiszterrekkel, techno-pápákkal, stb. való azonosulásán keresztül pótolja. Nyilván ezek az azonosulási gócpontok a status-quo-t (meglévő társadalmi rendet) szolgálják.

 2) A fasizálódó egyén az adózási rendszerre érzékeny. Szemében az adózás egyfajta társadalomtól független absztrakt egyén jogsértése; lopás; a társadalmi igényeknek önnön egója felé való helyezése. Ki veri az asztalt a magas adók miatt, tipikus autoriter személyiség: nem érdekli, hogy hány kulcsos az adórendszer, nem érdekli, hogy kiktől mennyit vesz el az állam, hogy abból az összegből milyen közszolgáltatásokat tartunk fenn, pusztán az izgatja, hogy tőle valamit elvettek. Ez a személy nem érzi magát „egynek a társadalomból” – ő mindenek felett áll. Pusztán az a tény, hogy az adórendszer mindenkire érvényes az ő szemében a saját fontosságát törli el. Az adókon keresztüli társadalmi felelősségvállalást – ahogy ez történt a náci érában is – a jótékonyság, önkéntes adományok, stb. váltották fel.

 3) A fasizálódó egyén hivatalból utál mindenféle igazságosságra, testvériességre, egyenlőségre alapuló/utaló politikai elképzelést. Mindez a tanulmányunk huszadik század első felében készült adatgyűjtésének kontextusában a Szovjetuniót jelentette. (Szerzői megjegyzés: most tegyük félre egy pillanatra a Szovjetúnió valódi tragédiáit egy pillanatra, és koncentráljunk a fasiszták kommunizmus-képére, mely nyilván egybeolvadt számukra a „zsidó-összeesküvéssel.”) Az adott történelmi pillanatban az amerikai fasisztoid személy úgy gondolta, hogy az atomfegyverek „titkát” az államnak „mindenáron meg kell tartania” a barbár hordával (értsd: kommunistákkal) szemben. Itt elsősorban a „nekünk van” és a „nekik ne legyen” ideológiájáról van szó. A fegyverkezés (hatalmi-pénisz-méricske) és társadalmi értékek egybeolvadnak számára.

 4) A fasizálódó egyén a szakszervezeteket megveti. Vissza kell utalnunk az egyén szülői azonosulására: miközben a felszínen egyetért a tekintély forrásával (szüleivel), addig burkoltan féltékeny, megvető, elutasító magatartást tanúsít tudat alatt. A tekintélyelvű személy számára a szakszervezet illegitim, mert a „jogosan hatalmon lévő” gazdasági tekintéllyel szemben próbál magának nagyobb szeletet kivágni a társadalmi tortából. Nem egy huszadik századi újság tanúskodott erről, amikor is a szakszervezeteket az alvilággal próbálták összemosni: az, hogy te, melós, jobb munkahelyi körülményeket követelsz, nem egyéb annál, mint amikor a maffia védelmi díjat szed be egy vállalkozástól…

 5) A fasizálódó egyén a vallásra nem mint a valóságra adott válaszok halmazára tekint, hanem mint kőbe vésett, tipikusan tekintélyelvű és saját helyzetét igazoló törvényekre. Egybemosódik számára vallási meggyőződése a meglévő társadalmi rendszer legitimálásával, ennek köszönhetően minden „igazság-állítása” megkérdőjelezhetővé válik. Minél inkább változtatja át a vallási-konformizmusát társadalmi normákká, annál inkább szegi meg az alapvető jézusi elveket. Ezen körülmények között a kereszténység önmaga paródiájává, kiszolgáltatottá válik. Belefér a teljes mértékű önmegadás a „Tekintéllyel” szemben, túlazonosulás, közösségen-belüli hűségesség, melyek mind a „hitetlenek” iránt érzett agressziót (saját belső pszichés problémáikat palástoló tendenciákat) palástolnak. A vallási hovatartozást belső-külső csoportokként fogja fel, mely az ethnocentrizmus patológiáját tükrözi.

A fasisztoid személyt nem érdekli a „boldogság ígérete,” mert nem tudja elérni azt (önmaga hibáján kívül); nem zavarja az, hogy jövedelem és tőkejövedelem tekintetében alulmarad, mégis a tekintélyesek mellett áll ki; az igazságosság nem izgatja, mert cinikus, megtört, infantilis személyiség; utálja az elnyomottak és kizsákmányoltak szerveződését, mert – bár legyen egy közülük – nem azonosul velük. A szakszervezetekre gyanúval tekint: „ezek bűnözők!” – miközben maga is érintett. A vallási beállítottsága szembe megy a kereszténység alapvetéseivel.

 Beszámolónk során egy mélységesen sérült ember társadalmi evickélése rajzolódott fel lelki szemeink előtt. A közel ezer oldalas könyv ismertetésének következő, és egyben utolsó része a fasisztoid szindrómák listázásából és elemzéséből fog állni.

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Authoritarian Personality (1950, Berkeley)
A fasiszta Európából menekülni kényszerülő Adorno és Frenkel-Brunswik Amerikában találtak menedékre. A kritikai elméletben, kultúrkritikában és pszichológiában jártas duó számára mi sem volt természetesebb, hogy az akkor még dúló második világháború egyik fő rejtélyére, a fasizmus okaira keressenek válaszokat. Ebben találtak társra két újdonsült amerikai szociológus kollégájuk személyében (Levinson, Sanford).

A kutatásuk során alkalmazott szociológiai metodika (vagy a pszichodinamikai modell) részleteivel nem untatnék senkit sem. A lényegre törekedvén: a több mint kétezer felmérésre kerülő egyén különféle amerikai társadalmi csoportokból lett kiválasztva (egyetemisták, munkások, pszichiátriai beutaltak és foglyok), több kérdőívet is kitöltetve velük. Többféle skálát alakítottak ki, melyeknek célja a tekintélyelvűségre (fasizmusra, anti-demokratizmusra, etnocentrizmusra) való hajlamosság kimutatása volt. A skála egészét lefedvén – tehát zsarnoki hajlamúakkal, egyáltalán nem tekintélyelvűekkel és vegyes eredményűekkel – személyes interjúkat készítettek azzal a céllal, hogy mélyebb okokat és kapcsolatokat tárjanak fel a személyiség és ideológiai hajlamok között.

A mennyiségi (szociológiai) kutatás bemutatását Adorno minőségi (értelmező) tanulmánya követi. A cikk első részében az előbbit, másodikban az utóbbit foglalom össze.

1. A „belső” és „külső” csoport

Megfigyelhető, hogy az autoriter személyiség az emberiséget két csoportra osztja: sajátjára és másokéra. E kapcsán azonnal több ellentmondásosságra lelünk az interjúk során. Míg a külcsoportban (például – és tipikusan – zsidók esetében) megveti az általa tipikusan fellelhetőnek vélt hatalomvágyat és munkahelyi, vállalkozói ambíciókat, addig belcsoportjában (amerikai írek) ezek hiányát nehezteli. A probléma a zsarnoki személy számára tehát nem a hatalom egyenlőtlen vagy igazságtalan eloszlása, hanem hogy nem a megfelelő kezekben van. Míg az amerikai zsidó közösségben visszataszítónak találja a „klán-mentalitást” és az „asszimilációra való képtelenséget,” ezen tulajdonságokat ír belcsoportjában értékekként fogja fel.

Az én csoportom (vélt-valós) hibái helyesek, s ugyanezen (vélt-valós) hibák másoknál helytelenek.

Többféle szellemi tornagyakorlatot kell elsajátítania a tekintélyelvű személynek, hogy elméjében efféle paradoxonok uralkodhassanak. A társadalmi csoportokat azonnal merev kategóriákba kell tudnia beskatulyáznia – minden fekete vagy fehér (reflex-szerű sztereotíp gondolkodás). A fejében így létrehozott homogén külcsoport(ok)ra kell rávetítenie belcsoportjában érzékelt problémák összes okát (elhárítás, projektálás) – így válik számára nyilvánvalóvá, hogy belcsoportjának nem kell változnia, ellenkezőleg, ahhoz kell mindenki másnak alkalmazkodnia.

Pár morzsáját kitapintja saját ellentmondásainak, ezért további bűvésztrükköket alkalmaz. A kulturális, osztálybéli, egyéni, stb. tényezőkből fakadó különbségeket vérrokonsággal magyarázza. Egy ír vérében hordozza temperamentumát, a zsidó a kapzsiságot, stb. Ellentmondásait a másik megismerésének visszautasításával, távolban tartásával tompítja. Amikor saját társadalmi helyzetét értékeli, sikertelenségének oka a külcsoport rosszindulata (önsajnálat), sikerének pedig önmaga nagyszerűsége.

Üldözési fantáziák gyötrik. Jobb sorsra született – véli –, de valakik folyamatosan szabotálják.

Amikor saját csoportján belüli hatalmi hierarchiát szemléli, azt ha nem is kívánatosnak, de szükségszerűnek, természetesnek tartja. Részesülni szeretne a hatalomból, minél közelebb kerülni egy valós vagy fantáziált centrumhoz. Ha ezt nem tudja magának beismerni, akkor az számára nem úgy jelenik meg, mint saját magából eredő vágy, hanem a külvilágban objektíve létező tény. (A szerzők terminusával: én-idegen képzetei vannak.)

2. Ellentmondások, repedések és rétegek a fantáziavilágban

„Van valami gyanús és különös a zsidókban…”

Az antiszemitákkal készült interjúk során nem csak a belső ellentmondások nyilvánvalóak a külső szemlélő számára. Megfigyelhető, hogy egyénenként eltérően egy-két maguk által kialakított sztereotipikus aspektusra összpontosítanak: amit a „zsidóban látnak” saját személyiségükről árulkodik. Nem véletlen, ha az egyik antiszemitának a zsidók „hatalomvágya” a központi rögeszméje, a másiknak „túlzott intelligenciájuk,” stb. Ezeknek a személy számára kiemelt érzelmi jelentősége van, melyek később (pl. más antiszemitákkal való interakció után) be tudnak vonzani egyéb fantázia-elemeket. Amennyire rugalmatlanok az emberiség sztereotíp kategorizálásában, annyira rugalmasak egy sztereotípia formálásában.

Mivel nem képesek a „külcsoport egy képviselőjével” mint személlyel kapcsolatba lépni, még ha a sors egy „jó zsidóval” is ismerteti meg őket, a „kivétel erősíti a szabályt” mantrával könyvelik el magukban. (A legnagyobb kényelemmel tudnak az aktuális szociális közegük feltételezett értékeihez alkalmazkodni: „én is ismerek tisztességes cigányt!”)

A kül- és belcsoportban gondolkodóknak a fentiekből egyetlen logikus követelésük származhat: a külcsoport teljes asszimilációja. Az interjúk során viszont kiderül: az asszimilálódó zsidó még gyanúsabb! Imitál. Nem oda illő. Hátsó szándék vezérli. Behatol.

Az autoriter egyén számára félő, hogy a külcsoport „megfertőzi” a belcsoportot. Idegen értékeket csempészik be. Belcsoportjukból azok, kik „elnézőek,” vagy egyszerűen nem osztják etnocentrista nézeteiket, azok már „áldozatául estek” a külcsoport rontásának.

Levonhatjuk a következtetést: a bel- és külcsoport szocio-pszichológiai kategóriák, s nem tisztán szociológiaik, hiszen az egyén személyes azonosulását (identifikációját) és szembehelyezkedését (kontra-identifikációját) jelölik, s nem valós társadalmi hovatartozást. A bel- és külcsoportban gondolkodás az etnocentrikus ember egész világszemléletét átszínezi.

Pillantsunk csak az etnocentrista inkonzisztens belcsoport képére [az eredeti amerikai példát átírva magyarra]!

A „miénk” az egyik legnemesebb nemzet. „Nálunk” van a világ szívcsakrája. Szinte mindent „mi” találtunk fel! A „mi” nyelvünk az egyig legősibb (stb.)! Viszont ahogy egy hús-vér honfitársát helyezzük etnocentristánk elébe, azonnal repedések jelennek meg ezen a kerek és önajnározó történeten. Ez evangélikus és nem katolikus. Fura tájszólása van. Barnább a bőre. Vörös a haja. Szláv neve van. Másra szavazott. Másképp látja a történelmet, stb. Az előbbi „Mi” pillanatokat alatt szilánkokra törik. Nemzeti érzelme valójában: ál-patriotizmus. Saját népének döntő többségét valójában külcsoportbélinek tekinti.

„A társadalmi világ, ahogy azt a legtöbb etnocentrista látja, koncentrikus körök rétegeiből épül fel, akár egy céltábla. Minden egyes kör egy kül- és belcsoport elválasztását mutatja; minden egyes ív egy újabb határmezsgyeként választva el a rajta kívül eső csoportokat a központtól[.]” Egy ilyen ideológiai térkép mintája: fehérek, magyarok, itthon élő magyarok, keresztények, katolikusok, megyémbeliek, a családom, s végül – én.

3. A tekintélyelvű személy gyerekkora, szexuális élete, és én-kiterjesztése

Kutatóink az interjúk során célzott kérdéseket tettek fel az alanyok gyermekkoráról. A következő sémák mutathatóak ki, amennyiben a zsarnoki hajlamokkal rendelkező alanyok válaszait összevetjük a jóindulatúakéval.

Az autoriter személy szüleiről idealizált, általánosító, konvencionális képekben számol be. Beszámolójukban a hangsúlyt szüleiknek külső tulajdonságaikra fektetik: „Apám magas, zöld szemű férfi volt […] Édesanyám a mai napig gyönyörű. Sohasem láttam betegnek.” A fizikai tulajdonságok vannak kidomborítva.

„Természetesen egy gyermek nem lát semmi hibát szüleiben […] Persze, hogy felnéztem apámra!” Természetesen, nyilvánvalóan, persze – a konvencionalizmus, magától értetődőség nyelvi eszközei. Szuperlatívuszokban fogalmaznak: „A legjobb apa a világon! […] Anyám mindenben a legkiválóbb!” Ha a tekintélyelvű alanyok ki is tértek részletekre, akkor a szülők anyagi szolgáltatásait hangsúlyozták. Képtelenek voltak részletes kritikával illetni szüleiket. Gyermeteg tiszteletteljességük mögött elfojtott agresszió bújt meg.

Ezzel szemben a nem tekintélyelvű alanyok nyíltan tudták kritizálni szüleiket, s képesek voltak kritikájukat az irántuk érzett szeretettel összeegyeztetni. Képesek voltak pszichológiai erényeket és hiányosságokat említeni. Szüleik nem mint totemoszlopok tornyosultak fölébük, beárnyékolva őket.

Az őszinte érzelmek (negatívak, pozitívak egyaránt) is csak náluk mutatkoztak meg. A neheztelésüknek könnyen hangot adnak azok, akik szüleikben nem az elnyomás forrását látták, ha róluk nem félelemre asszociáltak. A tekintélyelvűek szinte képtelenek voltak bármiféle norma-bontó lázadásról beszámolni szüleikkel szemben.

Ha a tekintélyelvűek gyerekkori mellőzöttségről, igazságtalan fenyítésről, stb. számoltak be, nem érzékelték annak ambivalenciáját, hogy pár mondattal előtte még dicsőítették szüleiket.

Míg az egészséges alanyokat elvi alapon függetlenségre nevelték, a zsarnoki hajlamokkal rendelkezőket a szülői tekintélynek való minden áron való megfelelésre fenyítették, félelemben tartották. A tekintélyelvű férfiakra volt legjellemzőbb, hogy teljesen egyetértettek azzal, hogy őket testileg fenyítették. Nem csak, hogy saját fenyítőjükkel azonosultak, de ez az azonosulás egy szado-mazochisztikus élvezeti forrást jelentett számukra.

Dolog- és szeretetéhség: a patológiáktól mentes alanyok szeretet kaptak, s azt viszonozni tudták; a zsarnoki hajlamúak számára a szülők a dologi világhoz való hozzáférést jelentették. Nem véletlen tehát, hogy utóbbiak későbbi életük során is olyan „szülő-pótlókat” kerestek párkapcsolataikban, kik nem intimitást, vagy szeretetet biztosítottak számukra, hanem státuszhoz, anyagi javakhoz, stb. való hozzáférést biztosítottak számukra, de ugyanezen tendenciájuk kiterjedt politikai nézeteikre is: azokat látták jó vezérszemélyiségeknek, kik hasonló támaszokkal kecsegtettek. Ebből következik az is, hogy kapcsolataikban embertársaik kicserélhetőeknek bizonyultak – hiszen a dolgok is kicserélhetőek, s előbbiek csak az ezekhez való hozzájutást szolgálják.

A tekintélyelvűeknek a viszonzást nem váró gesztusok is nehezükre estek. A „valamit valamiért,” a „szemet szemért” – egyfajta cserekereskedelmi etika – volt számukra legkézenfekvőbb interperszonális viszonyaikban.

Előszeretettel hangsúlyozták családjuk társadalmi és gazdasági státuszát, szemrebbenés nélkül nagyították fel azt. Fitogtattak.

A tekintélyelvű alanyok csak a szüleik felé mutatott csodálatot voltak képesek nyíltan kifejezni, magukénak elismerni, bár irántuk érzett burkolt agressziójuk gyakran kibukkant az interjúk során. Utóbbit maguk számára én-idegennek kell feltüntetniük, több okból is: egyrészt túl intenzív a harag ahhoz, hogy azt teljes mértékben beismerjék, másrészt szembe menne azon vágyukkal, hogy gondoskodjanak róluk. Ez a konfliktus a szülők előtti behódolást eredményezi a felszínen és neheztelést a felszín alatt. Az utóbbi sokkal meghatározóbb szerepet tölt be pszichéjükben, de ezen érzéseiket másokra helyezik át, vagy projektálják.

Hasonlóképpen járnak el szexuális életükben is: az ellenkező nem iránt gyakran tettetett és mesterkélt ál-csodálatot mutatnak a felszínen, melynek köntörfala mögött megvetés és neheztelés bújik meg. A szexről mint énjüktől független feszültséglevezetésről, mint egy higiéniai aktusról beszélnek. A tipikus fasiszta-tendenciákkal sújtott férfi magát mint a férfiasság ideálját állítja be, saját kudarcait racionalizálnia kell.

A saját pszichéjükből eredő agresszió másokra való projektálása természetszerűleg egy ellenséges világ képében csapódik le bennük. A mások iránt érzett bizalmatlanság, gyanú ennek velejárója. A veszélyforrásként érzékelt emberi környezetükből pedig könnyű szerrel ered a szociáldarwinista „erősebb kutya baszik” világkép – mindeközben ugyanennek áldozatként tekintenek magukra.

Az „erősek és gyengék, alávalók és felsőbbrendűek” kategóriái, de ugyanígy a hatalmasok segítségével való „felfele törtetés” kényszerképzete járja át elméjüket. Az erősnek (érzékelt) csodálata ugyanúgy automatikus reflexük, mint a gyengének (érzékelt) megalázása, porba tiprása.

Tettetett magabiztosságuk mögött megbúvó kisebbségérzetük sohasem csillapodik, ezért a legkézenfekvőbb eszközhöz nyúlnak: a dologi világhoz. A tulajdonaikra mint énjük kiterjesztésére tekintenek. Státuszt és erőt szeretnének kifejezni velük. Hiábavaló próbálkozásaik nem változtatnak azon a tényen, hogy ezek is csak énjük védekezési mechanizmusai.

A fasiszta projektál, tagadásban él, reakciót formál. Morális fensőbbség látszatát igyekszik fenntartani. Teszi mindezeket a felszín alatt képződő, jéghegyként csúcsosodó érzelmeinek feltárása, megélése helyett.

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

2007-ben a Verso kiadó újra kiadta Mao néhány írását, (amelyek nagy része igazából beszéd volt),  Slavoj Zizek előszavával, amely Mao nézeteinek kritikáját adja. Maonak az 1937-ben született „Gyakorlatról” és az „Ellentmondásról” szóló szövegei a legismertebbek, de ahhoz, hogy Mao nézeteit megértsük fontos, hogy a könyvben szereplő többi írását is figyelembe vegyük.

A „Gyakorlatról” c. 1937-es műve egyértelműen a gyakorlat elsődlegességét hirdeti és a Kommunista Párton belüli dogmatikusokat támadja azzal, hogy azok pusztán a könyvekre támaszkodnak és nem tudják a nézeteiket a valósághoz igazítani. A gyakorlatot Mao a cselekvéssel azonosítja. Az elmélet szót viszont nem is használja. A tudást tartja fontosnak, ezt azonban nem a marxista klasszikusok által leírtakkal azonosítja. A dogmatizmust elkerülendő a marxizmust a gyakorlat útmutatójának tekinti.

A könyvben szintén szereplő „Ellenezd a könyvimádatot!” c. 1930-as írásából az derül ki, hogy a tudást a valóságról és nem az elméletről szóló konkrét, közvetlenül a párttagok által összegyűjtött ismeretekkel azonosítja. Pontokba szedve, kézikönyv jelleggel írja le, hogy a párt kisebb sejtjeinek, hogyan kell tényfeltáró bizottságokat alapítania és működtetnie. A konkrét problémák megismerése egyben azok megoldásának egyetlen kiindulópontját jelentik. Nagyon úgy tűnik, hogy Mao számára a materializmus konkrét problémák megismerésében és az arra adott konkrét megoldásban merül ki.  

Az „Ellentmondásról” c. beszédében (1937) a dialektikus materializmus főbb tételeit foglalja össze szelektíven és ezeket veti össze a kínai kommunisták harcainak tapasztalataival. Jól érezhetően az ellentmondásokra koncentrál Mao, aki szerint Kína félgyarmati helyzete bonyolultabb annál, hogy pusztán egyetlen ellentmondásról legyen szó. Így bevezeti a fő ellentmondás és a másodlagos ellentmondás fogalmát. Amikor az imperializmus támadást indít Kína ellen, akkor a fő ellentmondás az imperializmus és Kína között van, ilyen esetben a különböző osztályok egyesülnek ebben a harcban, és az osztályok közötti ellentmondás másodlagos ellentmondásként értelmezhető csak. Amikor viszont nincs nyílt háború az imperialistákkal, akkor a hazai burzsoá és feudális uralkodó osztály az imperialistákkal lép szövetségre az elnyomott osztályokkal szemben és most már ez válik a fő ellentmondássá. A két ellentmondás sosem lehet egyenrangú, ugyanakkor idővel felcserélődhetnek egymással. Mao szerint az 1927-es kommunista vereség is abból fakad, hogy a kommunista párt nem ismerte fel helyesen az ellentmondások sorrendjét, nem ismerte fel időben, hogy a Kuomintang a kommunisták ellen fog fordulni. Bár nem mondja ki ezen 1937-es beszédjében Mao, de mindezzel közvetve utal arra is, hogy Sztálin a burzsoá erőkkel (a Kuomintang párttal) való szövetséget ajánlotta a 30-as évek elején, míg Mao ellenezte ezt, ami nem is volt meglepő az addigi tapasztalatok alapján.

Mao ezt írja 1964-es Filozófiai kérdésekről c. beszédében: „Mi a szintézis? Mindannyian láthatták, hogy a Kuomintang és a Kommunista Párt szintetizálódott a szárazföldi Kínában. A szintézis így játszódott le: jöttek a hadseregeik és felfaltuk őket, harapásról harapásra legyőztük őket (…) A dolgok összekapcsolódhatnak, de a végén csak el kell válniuk egymástól.” 

A szintézis ilyen sajátos értelmezése mellett feltűnő, hogy már az 1937-es „Ellentmondások”-ban sem beszél Mao a tagadás tagadásáról, pedig ez is a hegeli dialektika egyik alap összetevője. Egyik későbbi írásában (Fiozófiai kérdésekről való beszédek, 1964) már egyenesen száműzi a dialektikából a tagadás tagadását, amikor ezt írja: „Nincs olyan dolog, hogy a tagadás tagadása. Megerősítés, tagadás, megerősítés, tagadás… A dolgok fejlődésében minden esemény láncszem egyszerre megerősítés és tagadás.” Zizek előszavában azzal magyarázza ezt, hogy Mao képtelen volt a forradalmat követő konszolidációt elképzelni (a konszolidáció a forradalom mint olyan tagadását jelentené), a forradalmat mindig forradalom kell, hogy kövesse. Ez az egyik fontos magyarázat a kulturális forradalom meghirdetésére is a 60-as évek második felében. Mao alapvetően Lenin nézeteit fogadta el – a konkrét helyzetre kell konkrét választ adni - ugyanakkor a szinte folyamatos és kb. negyedszázadig tartó polgárháborúkban alkalmazott taktika mintha megkövesülne nála és az eszmei alapok helyére lépne. Minden következtetés, ami aztán katonai győzelmet hoz, bevonul az igazságok közé, és ezekből az igazságokból rakja össze újra és újra a politikai irányvonalat (jellemzően beszédek formájában) Mao. A tagadás tagadását lesöpri Mao, pedig Zizek szerint az kulcsfontosságú lenne, ha forradalomról beszélünk, és ezt írja erről: „Először a régi rendet tagadjuk annak saját ideológiai, politikai formáján belül. Utána pedig ezt a formát tagadjuk. Akik ingadoznak, azok félnek megtenni ezt a második lépést, hogy meghaladhassuk ezt a formát, azok (Robespierre-t idézve) ’forradalmat akarnak forradalom nélkül’ (…) Az igazi győzelem (az igazi ’tagadás tagadása’) akkor jön el, amikor az ellenséged is a te nyelved beszéli)”.

Zizek nem igazán foglalkozik a körülményekkel, amelyek Maot, a kommunista pártot körülvették, pedig fontos, hogy Mao is – mint mindenki – adott körülmények korlátjai között tudott mozogni.  Mik voltak ezek? Mennyiben magyarázzák meg mindazt, amit Mao képviselt?

Háború – és a forradalmi pillanat hiánya

Kínában már az 1911-es polgári forradalom után rögtön polgárháború indult különböző politikai vagy szimplán területi érdekek alapján. A forradalom helyett tehát inkább forradalmi háborúkról (vagy polgárháborúkról) lehet beszélni. Elsősorban nem a munkások városi harcai, vagy éppen a szegényparasztok földfoglalásai, hanem területszerző háborúk zajlottak. Míg a forradalom és a polgárháború Oroszországban különvált, addig Kínában a kettő egyszerre zajlott, szerves egységet alkotott. A kínai kommunisták a 1929-34 között tudtak fenntartani egy ún. Központi Szovjetterületet, de a Kuomintang ezt felmorzsolta. Mao merész húzással nem a feladás, hanem a menekülés (Hosszú Menetelés) mellett döntött, ami nagy veszteségekkel, de sikerült, és ez fontos legitimáló erőt jelentett Mao számára. Sikerült megőrizni a Vörös Hadsereget még ha kisebb létszámban is. Egy hadászati művelet önmagában is politikai sikerként volt felmutatható. Ez azért fontos, mert Kína történelmében végig a katonai győzelem legitimálta a politikai hatalmat. Az első számú politikai vezető és a hadsereg első számú vezetője egy és ugyanaz a személy volt. A hadászat terén is volt némi ellentét a Szovjetunióval, mivel a sztálini vezetés a reguláris hadviselést, a közvetlen konfrontáció mellett volt, addig Mao elsősorban a gerilla hadviselésre épített.

A Nagy ugrás (1958-60) vagy a Kulturális forradalom (1966-76) és egyéb kampányok mintha a korábbi polgárháborúk miatt elmaradt forradalmi pillanatot szeretnék bepótolni.  De igazából sosem sikerül ez, hiszen a hatalom pozíciójából forradalmat hirdetni felemás dolog, annak beismerése, hogy a hatalom nem teljesen ura a helyzetnek, korábban kompromisszumokat kötött, amelyek miatt az ellenség még mindig létezik a hatalom berkein belül és még mindig harcolni kell ellene. A kulturális forradalom esetében kb. egy generációval a kommunista győzelem után burzsoá ellenségnek tekinteni a pártvezetés egy részét biztos, hogy a sikeres vezetést bizonyítja?

Eltérések és kritikák a Szovjetunióval szemben

Mao (Sztálin A szocializmus gazdasági problémái c. művének kritikája, 1958) c. írásában több helyen is egyetért Sztálin – 1951-ben megjelent -  írásával, de ezek inkább az általánosabb megállapításokra vonatkoznak. Mao kritikájában nem kis hangsúllyal saját aktuális nézeteit és döntéseit népszerűsíti, ismét hangsúlyozva, hogy bármi döntést csak a gyakorlatban lehet letesztelni, hogy működik-e.

Mao már az első mondatokban éles felütéssel kritizálja Sztálint, amiért csak a termelőerőkkel és a káderek szerepével foglalkozik, „csak ’szakértőkről’ beszélnek, de Vörösökről’ nem”, a szubjektív tényezőkkel: a tömegek szerepével nem. „A kommunizmust nem lehet elérni, csak ha létezik kommunista mozgalom.” – mondja Mao, aki sosem mondott le arról, hogy a tömegeket a vezetésen belül megmaradt ellenség ellen fordítsa. Ennek legfontosabb példája a Kulturális Forradalom volt. Bár Sztálin idején is előfordult az alulról mozgósítás az apparátus ellen, de az inkább kaotikus volt, és a mindenki mindenki elleni harcává fajult a 30-as évek végén. Mao – tehetséges hadvezérként – tudatosabban tudta mozgatni csapatait.

1930-tól – szemben a Sztálin által felügyelt Komintern nézeteivel – Mao a parasztság bevonását hangsúlyozta a forradalmi harcba. Sztálinnal szembeszállva kritizálja az erőszakos szovjet szövetkezetesítést, mert az a paraszti tömegeket szembeállíthatja a kommunista eszmékkel, akadályt jelent a munkás-paraszt szövetség kialakításában és nem épít a paraszti tömegek önálló fellépésére. Mao szerint egyáltalán nem adott Kínában, hogy a parasztokat áthatná a kommunista szellem. Konkrétan azt is írja, hogy vidéki pártvezetők nem voltak biztosak abban, hogy mondjuk egy kollektivizálás után az állam például egy árvíz idején is fizetne-e bért a parasztoknak, illetve, hogy nagy termés esetén az állam hiánytalanul kifizetné-e a terményt a parasztoknak. Mao kevesli Sztálin művében a mezőgazdaság és a könnyűipar szerepének kiemelését. Mao e nézeteit nemcsak a parasztság óriási számbeli fölénye indokolta, hanem az is, hogy Mao a hadseregét is szinte parasztokból kellett, hogy verbuválja.

De amivel a legtöbbet foglalkozik Mao,az az árutermelés kérdése. Egyetért abban Sztálinnal, hogy az árutermelés fennmaradhat a szocializmus idején, bár alig leplezett gúnnyal megjegyzi, hogy a Szovjetunió esetében már eltelt 35 év a forradalom óta. Az árutermelés nemcsak a kapitalizmus idején létezett, így azért mert még létezik, a rendszer nem nevezhető kapitalizmusnak. Szocialista árutermelés lehetséges, hiszen nincsenek kapitalisták és a termelőeszközök a munkásoké, a politikai hatalom a munkásoké. Egy ponton Mao még a „szocialista árutermelés” fogalmát is használja. „Árutermelésünket a legteljesebben tovább kell fejlesztenünk, de ez még legalább tizenöt évbe telik és türelemre van szükség. Évtizedekig háborúztunk. Most türelemre van szükségünk, hogy Tajvan felszabaduljon, hogy a szocialista építés jól haladjon. Ne reméljetek gyors győzelmeket!”

Mao maga is azt mondta, hogy a mezőgazdaságban megengedhető egy ideig az árutermelés fenntartása, nemcsak a kibocsátott termények, hanem a beszerzendő mezőgazdasági gépek esetében is. Vagy mindkettő áru, vagy egyik sem. Az árutermelés Kínában úgy tűnik a szövetkezetesítéssel is fennmaradt, nyilván megint csak a parasztság támogatásának megtartása érdekében. Mao ugyanakkor felfestette a vázlatot, amely szerint a kommuna a legjobb szervezeti forma a kommunizmus eléréséhez: „először a (jelenlegi) szocialistából a mindent átfogó állami (közösségi) tulajdon felé, majd onnan tovább a kommunizmusba”. Akkor lehet elindulni a szocialista kollektív tulajdonból (szövetkezet) a mindent átfogó állami (közösségi) tulajdon felé, amikor a „kibocsátás bőséges”. Ismét visszajutunk a növekedéshez mint feltételhez a tovább lépéshez. Egyébként ugyanitt kiderül, hogy a mindent átfogó állami (közösségi) tulajdon időszakában is fennmarad az árucsere, és csak a kommunizmusban szűnik meg, s csak a kommunizmusban veszi át a csereérték helyét a használati érték. Ugyanakkor „a városi népi kommunában a kapitalisták részt vehetnek mint személyzet. De a kapitalista címke rajtuk kell, hogy maradjon.” – írja Mao, aki számára mintha fontosabb lenne, hogy a kapitalista ellenség fennmaradjon annál, hogy eltűnjön! Már idézett 1964-es írásában azt írja, hogy a hatalom egyharmada még mindig az ellenségé. „15 éve vagyunk úton és a terület kétharmada a miénk.”

Kína egysége

Egy másik kérdés, ami a körülményekhez tartozik az Kína egységének kérdése. Az a politikai erő, amely újra tudta egyesíteni Kínát, viszonylag stabil és tartós hatalomra számíthatott mindig is az ország története során. 1937-től a japán megszállók elleni harcban a Vörös Hadsereg fontos szerepet töltött be, és sokak számára hitelesebbnek számított, mint a Koumintang, amely a 30-as években jelentős külföldi segítséggel harcolt a kommunisták ellen. Így 1945-öt követően a kommunisták könnyebben tudtak befolyást szerezni, mivel ők sokkal hitelesebben tudták magukat Kína védelmezőiként bemutatni a külföldiekkel szemben. Kína példáját sok fejlődő ország igyekezett követni, ami némi internacionalista lelkesedésre adott okot. De ez nem változtat azon, hogy a kommunista vezetés mindig is a maga kezében tartotta a nacionalizmus kártyáját. Maonál már korán megjelenik az az elképzelés, hogy Kínának sajátosságai vannak, és ez önmagában mint érv jelenik meg elméleti, eszmei alapokkal szemben is.

„Szocializmus kínai sajátosságokkal” = kapitalizmus

Nyilván a mai kínai kapitalizmus kiépülését az 1976-ben meghalt Mao utáni vezetők számlájára lehet írni közvetlenül és konkrétan. De ez nem működhetett volna anélkül, ahogyan Mao kialakította a marxizmushoz való viszonyát. A dialektikára mint módszerre hivatkozva a legtöbbször annyira általánosságban beszél arról, hogy a változó helyzet miatt meg kell változtatnunk nemcsak konkrét gyakorlatunkat is, hanem akár eszméinket (!) is, hogy mindez igazolásul szolgálhat 180 fokos politikai kanyarokhoz is.

A másik, amiről Mao írásai és beszédjei is tanúskodnak az az, hogy a szocializmus fő feltétele Maonál az 50-es évektől kifejezetten a közösségi (vagy állami) tulajdon mellett a folyamatos gazdasági növekedés és hatékonyságnövelés lett. Az, hogy ez milyen áron történik, már nem volt érdekes. A növekedésből mint feltételből egyre inkább cél lett. A növekedésből átmeneti feltétel helyett a végső igazság lett. Az ipari termelésben semmilyen szinten és módon nem jelent meg a dolgozók beleszólása, hát még az önigazgatás. A termelőeszközök az állami bürokrácia kezében maradtak, amely a folyamatos növekedés (’=szocializmus’) végrehajtó szerveként működött. Az, hogy állami bürokrácia van, az hogy tervezés van, még nem zárná ki azt, hogy valamilyen jelzővel, de szocializmusnak nevezzünk egy rendszert. A tervezés azonban nem az emberek valós igényein alapult, hanem pusztán a gazdasági növekedést szolgálta a gazdaság legtöbb ágazatában. A hatékonyság javítását a külföldi technológiák és a külföldi tőke bevonásával tudták elérni. De ennek hozománya egyben az is lett, hogy Kína a világ ipari termelő központjává vált, teljesen integráns része a globális kapitalizmusnak. Ma közel 600 amerikai milliárdos van a világon, és közel 400 kínai.

Az egyik frissebben elkészült Mao szobor Kínában. A fiatal vezetőt ábrázolja és 32 méter magas 

Az állami tulajdonra hivatkozva nyilván tabu volt és ma is, kapitalizmusnak nevezni Kínát. Pedig a kapitalizmust nem azt teszi azzá, hogy mekkora az állami tulajdon részesedése vagy általában vett szerepe a gazdaságban, hanem az, hogy a gazdaság a versenyszerű tőkefelhalmozásban részt vesz-e vagy sem, elfogadva az ebből adódó kényszereket. Ez az, amiről sem Mao, sem Sztálin nem beszélt. Márpedig Kína részt vett és részt vesz most is a legkeményebb tőkés versenyben. Egy ilyen mechanizmus részeként növekedni végképp nem szocializmust jelent, hanem kapitalizmust. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a kínai vezetés számára minden, ami gazdasági növekedést és hatékonyságjavulást jelent, az egyben a szocializmust jelenti kínai sajátosságokkal. Mindegy, hogy fennmarad az árutermelés, mindegy, hogy újabb és újabb kínai magántőkés milliárdosok kerülnek fel a listára. Ami Kínában van, az már túlmegy akár a marxizmus, akár a szocializmus relativizálásán is és szembe megy azzal. Az állami tervezés, az állam erősebb elnyomó hatalma, a fejlettebb technológiák ügyes átvétele és alkalmazása, a stabil és egységes Kína mind-mind olyan tényezők, amelyeket a kínai vezetés valahogy mindig is úgy tudott és tud egybekapcsolni a szocializmus gondolatával, hogy annak legitimáló ereje megmaradjon.

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

 „Baloldali holokauszt-tagadás”?

 „Auschwitz, avagy a Nagy Alibi” címmel a jelent meg egy botrányos írás a Marseilles-i Programme Communiste folyóirat 11. számában, 1960-ban. Az esszé vitriolosan kritizálja a liberális közvélemény nácizmusról való sztereotípiáit, melyek hajlamosak a Harmadik Birodalom bűneit történelmi személyek egyéni patológiáinak tulajdonítani vagy az antifasiszta háborút jó és gonosz kozmikusan vulgáris politikai teológiájának metahistóriai elbeszélésére felfűzni. Joel Brand történetére hivatkozva feleleveníti az eichmanni „Blut gegen Waren” (Vért a szajréért) programját, melynek keretében megkísérelték zsidónak minősített állampolgárok tetemes számát eladni a nyugati hatalmaknak. Természetesen nem sikerült, azok nem tudtak mit kezdeni az ajánlattal. A szövetséges hatalmaknak ugyanúgy nem kellett a fölösleges „emberanyag”, ahogy Németországnak sem, csak utóbbi A nácik elvégezték a piszkos munkát a burzsoázia számára, elvégezték a lakosság és a javak olyan újraelosztását, mely legjobban megfelelt a tőke igényeinek. A náci népirtás nem értelmezhető csupán jó és rossz harcaként tehát, hanem a gazdasági helyzet kontextusában. A forradalmi öntudattal nem rendelkező kispolgárságnak szüksége volt egy jól elkülöníthető frakcióra, melyre a saját nyomorúságát koncentrálhatta, őket egy ideologikus manőverrel idegennek bélyegezve. A zsidóság mint toposz csak történelmi esetlegességként volt éppen kéznél. Éppen ezért nincs itt semmi különös, nincs itt semmi látnivaló, ez a kapitalizmus normális működése – a nácik démonizálása pedig pont ennek a ténynek az elfedését szolgálja.

 Az esszé a maga naiv determinisztikus képzeteivel egyazon mechanizmus egyenrangú alkatrészeiként tekint tettesekre és áldozatokra, és joggal róhatják fel neki kritikusai, hogy kétségbe vonja a holokauszt szimbolikus egyediségét, a népirtást banálissá és racionalizálhatóvá teszi.

 A szerző megjelölése nélkül megjelent írást eredetileg Amadeo Bordigának tulajdonították, mert a köré csoportosuló teoretikusok folyóiratában jelent meg, egy később megjelent tanulány szerint (Le Prolétaire n°322, 1980) a szerző Martin Axelrad, egy Bordiga körébe tartozó publicista. Az 1970-ban brossúra formában is terjesztett és bizonyos mértékig hivatkozási alappá vált esszé minősége elmarad attól, amit Bordigától elvárhatunk, és inkább a „bordigista” elméleti keretek üres automatizmusként való reprodukciójaként értékelhető. Mik is ezek az elméleti keretek?

 Bordiga álláspontját ha le akarjuk egyszerűsíteni és könnyen népszerűsíthetővé akarjuk tenni, a következő formában vázolhatjuk fel, a fasizmust használva fogalmi referenciaként: Akár Marx, akár Bakunyin követői vagyunk e tekintetben, azt kell gondolnunk, ellenségünk a kapitalizmus és a tőkés rendet fenntartó állam, vagyis „végső” küzdelmünk nem a fasisztákkal van. Az „antifasizmus” programja elmossa a tőke és a munka közti antagonizmus tudatát és az osztályharcot olyan politikai küzdelemmé konszolidálja, melynek frontvonala fasizmus és demokrácia között van. Bordiga szavaival élve: „az antifasizmus nem osztályharc, hanem osztály-kollaboráció”. Ha szigorúan megmaradunk a marxista ortodoxia alapján (invarianza), azt kell lássuk, a fasizmus és a demokrácia a polgári rend két arca, melyek nem konfliktusban, hanem szimbiózisban állnak. Nincs tiszta „demokrácia” vagy tiszta „fasizmus” – csakis e kettő örök hibridje, ahol mindig a gazdasági és politikai helyzet stabilitásának vagy saját osztályhelyzetünk perspektívájának a függvénye, a kapitalizmus fenti két arca közül melyiket veti ránk. A politikai küzdelem fasiszták és demokraták szembenállására való redukciója tehát elérhetetlenné teszi számunkra az osztályharc nézőpontját, ahonnan nézve stratégiai döntéseinket kommunizmus és kapitalizmus antagonizmusából vezetjük le. Az ilyen értelemben vett antifasizmus tehát reakciós, lényegi funkciója, hogy a forradalmi politikai cselekvés gátja legyen, és vagy az anarchoszindikalista stratégiának kedvez, mely maga sem hisz a kapitalizmus globális meghaladásának lehetőségében, és csak azon belüli engedmények és esetleges-ideiglenes hatalmi vákuumok kiharcolásában gondolkodik, vagy a liberális demokrácia önigazolásának eszközévé válik, mely a fasizmussal, saját édestestvérével szemben játszhatja el a „jó zsaru” szerepét a közvélemény szemében. Az ilyen értelemben vett antifasizmusból jobb kimaradni (astensionismo). Az ilyen értelemben vett antifasizmus – történelmi perspektívában – rosszabb, mint a fasizmus maga, mert lényege, hogy konzerválja a rendet, mely a fasizmust újratermeli.  

 A kommunizmus történetének rossz szelleme lenne tehát Bordiga? (Persze egyik csak, sőt, egyesek szerint amúgy is csak rossz szellemei vannak.) Ő lenne, aki az elárult, elveszített forradalmi pillanathoz való nosztalgikus hűségében elutasít minden „reálpolitikai” kompromisszumot? Láttathatjuk-e őt Mao Ce-Tung ellentéteként annyiban, amennyiben a maoizmust a taktika primátusa és a konfliktusok egyre kisebb és kisebb alárendelt konfliktusokra való bontásának radikális pragmatizmusa jellemzi, míg a „bordigizmust” a stratégia olyan paralízise, mely az esetleges történelmi lehetőségek elszalasztásához vezet? Vádolhatjuk-e szellemi örököseit azzal, hogy az „ez nem az én forradalmam” nagyvonalúan legyintő jelszavával megtagadják a közösséget azoktól, akik „csinálni akarnak valamit” – bármit, bárkivel, bármi áron? Illik-e Bordigára Lenin közmondásos kritikája a baloldaliságról, mint a kommunizmus gyermekbetegségéről, amely a „nem kötünk kompromisszumot” néhai Lasalle-i makacsságával képtelen mással mint a végső, mindent eldöntő küzdelemmel beérni, mely makacssága által végül a tényleges küzdelemben való részvétel helyett az „Elvi Álláspont” szobrává válik, szem elől tévesztvén a különbséget politikai véleménynyilvánítás és politikai cselekvés között? Ennek megítéléséhez látnunk kell őt eredeti kontextusában.

 A maga idejében

 A Bordiga irányvonalát követő (1921-24) Olasz Kommunista Párt titkos paramilitáris alakulatokat szervezett, melyek sajátos spontán kooperációban voltak az „Arditi del Popolo” („A nép vakmerőbbjei”) nevű mozgalommal. Az „Arditi” az olasz királyi haderőnek az első világháború alatt kialakult elit felderítő alakulataira tekintett vissza; ilyenek élén vonult be d'Annunzio Fiumébe, hogy később kikiáltsa a Carnarói kormányzóságot. A futurista mozgalomhoz kötődő Mario Carli, Giuseppe Bottai, Piero Bolzoni és Vittorio Ambrosini „Egyesült Olasz Arditit” (ANAI) szervezett, mely csoportok nagy része később a fasiszta feketeingesek („Camicie Nere” – CCNN – vagy másképpen „squadristi”) osztagaiba olvadt be. A többnyire veterán katonákból álló mozgalom azon része, mely elvi antifasiszta volt (lettek légyen kommunisták, szocialisták vagy a katolikus [kereszténydemokrata] Néppárt szimpatizánsai) megalakították az Arditi del popolót. (A fasiszták hatalomra kerülésével ez a szervezet fokozatosan felmorzsolódott, tagjainak nem kis része később a Nemzetközi Brigádokban folytatta a küzdelmet.) Ambrosini, a „Vörös Arditi” vezetője, a mozgalom azon alapítója, aki abban az időben a Kommunista Pártban is megfordult, felajánlotta Bordigának, legyen az Arditi del Popolo vezetője. Bordiga nem kért ebből a tisztességből (absencionismo), mert nem kívánta a Kommunista Párt arculatát összezavarni átgondolatlan koalíciókkal („sem az Arditi, sem a Nép ethosza nem illik a KP szellemiségéhez”) és attól tartott, a kommunisták fegyverarzenálja kikerülhet a Központi Bizottság ellenőrzése alól; vagyis nem hitt abban, megőrizheti vezető szerepét egy az „antifasizmus” kétes értékű eszményén nyugvó taktikai együttműködés felett. Jellemző módon ez vált a közte és Gramsci között feszülő nézetkülönbségek záródarabjává: a korábban a maximalistákhoz tartozó Gramsci, aki elutasította a forradalmi „centralizmust” könnyebben hajlott a „népfrontos” taktikára és nyitott volt az Arditivel való együttműködésre. A „Vörös Arditi” legjelentősebb ütközete Parma ostroma volt 1922 őszén, ahol is a lakosság támogatását élvező 350 „ardito” Antonio Cieri és Guido Picelli vezetésével visszavonulásra kényszerített 10 ezer feketeingest, akiket Roberto Farinacci és a „Menetelés Rómába” későbbi szervezője, Italo Balbo vezetett.

 „Átkelhetett Balbo az Atlanti óceánon, de nem kelhetett át a Pármán” – gúnyolták a kommunisták annak idején a feketeingesek meghatározó vezetőjét parmai csúfos veresége után. A munkáshatalom sikeres védelme azonban azoknak a spontán szövetségeknek is volt köszönhető, melyeket Bordiga elvi szigora nem segített ápolni – így a Kommunista Párt által elutasított vörös halálfejes antifasiszta Arditinek, amely a megfelelő pillanatban a megtámadott kommunisták segítségére sietett. Egy másik hasonló anekdota szerint Gramsci megkérte Bordigát, ne zúdítsa kritikai fakultázsának teljes arzenálját egy potenciális szövetségesre, a liberális újságíróra, Piero Gobettire. Bordiga tőle szokatlan módon eleget tett a kérésnek – barátságból.

 Utólagos megfontolások

 Bordiga haláláig meg volt győződve arról, hogy 1922 második felében a kapitalizmussal szembeni világméretű és azt megroppantani képes ellenállás létrejötte gyakorlati lehetőség volt. Ennek igazolására visszatekintve még annyira sem válaszolhatunk, mintha magunk is a küzdelem sűrűjében lettünk volna, és nem tudhatjuk, a konfliktus akkori kiéleződése és az események sodrása mennyire torzította volna helyzetértékelésünket. Bordiga úgy gondolta, a párt maga a proletariátus „agya”, mely ugyanúgy nem létezhet a munkásosztály tapasztalata és cselekvőképessége (mint „periféria”) nélkül, ahogy a munkásosztály sem lehet önmaga tudatában a párt stratégiai belátóképessége nélkül. Ennek fényében megérthetjük, hogy a kérdés, „valóban” olyan volt-e a „helyzet”, irreleváns, hiszen a cselekvés iránya az adott pillanatban a kívánt hatás felé mutatott. Mussolini hatalmának megszilárdítása 1923-ban, és Sztálin hatalomra kerülése ugyanebben az időben bezárta a világforradalmi ablakot. A kapitalista fejlődésre veszélyes mozgások blokkolása céljából új taktikai szövetségek születtek, Németország és a fasiszta Olaszország majd Japán között, végül a szövetséges hatalmak antifasiszta népfrontja és a nyomában létrejövő euroatlanti világrend újabb évtizedekre biztosította a kapitalizmus konszolidációját. Bordiga bólogatott: „igen, pontosan ez volt a cél”. Egyfelől a NATO, másfelől a Varsói szerződés országainak szorításában a globális forradalmi perspektíva értelmetlenné vált, sőt, elképzelhetetlenné vált. 

 Nem szabad elfelejtenünk, hogy taktikai meglátásai egy olyan helyzetben születtek, amikor és ahol a kommunisták számottevő fegyveres ellenállásra voltak képesek és az ország működését megbénító sztrájk megszervezése is a lehetőségek között volt – így joggal érezhették, hogy a konfliktus „politikai” (vagyis parlamentáris) szintre való emelése csak hiteltelenné tenné őket. Nehéz lenne mai párhuzammal illusztrálni ezt a helyzetet: talán gondoljunk az ezredforduló „kalózpártjainak” érthetetlen törekvésére, hogy az információ szabad áramlásának képviseletet szerezzenek, miközben senki nem érezte komolyan úgy, hogy erre szükség van, úgy tűnt, az információ felszabadítása megoldható lehet közvetlenül a termelésének a szintjén, a híradástechnikai infrastruktúra eltérítésének segítségével. Ma ez is naiv illúziónak tűnik. 

 Ahogy a nemzetközi erőviszonyok a háború után változtak, Bordiga fokozatosan irrelevánssá vált, és ennek maga is tudatában volt. A Lenin utáni Szovjetuniót a reakció képviselőjének tekintette, akárcsak a háború utáni polgári demokráciákat, ezzel a „balkommunizmus” irányadó ikonjává vált. Meggyőződése volt, hogy az ő életében megtapasztalt lehetőség a világforradalmi eszkalációra már nem fog még egyszer előállni, csak a globális erőterek drasztikus átstrukturálódása mellett. A szovjet rendszer lebomlására nem számított, de a kétpólusú világrend romjain új életre kapó, a radikális változás irányába ható erőket a kapitalizmus konzerválásának vitorlájába befogni törekvő posztfasizmus Bordiga 1920-as évek elején tett megállapításának új aktualitást adhatnak. 

 Nehéz Bordigát kritizálni, hiszen kevés ember van, aki olyan sokszor ad igazat magának, mint ő visszaemlékezéseiben, melyet Edek Ossernek adott 1970-ben, nem sokkal halála előtt – persze az is igaz, kevesek igazát vonták annyian kétségbe, mint az övét. Életművének átfogó kritikai vizsgálatára – ahol is saját mércéjét alkalmazzuk rá és aszerint vizsgáljuk meg döntéseit – olyan módon lenne csak lehetőség, mint ahogy sakknagymesterek munkásságát tanulmányozzuk: sorban ásva elő a játszmák jegyzőkönyveit, azon gondolkodva, mikor milyen lépések lettek volna lehetségek, mit lehetett volna másképpen csinálni. Nem véletlen, hogy erre máig senki nem vállalkozott. Nem is találni olyan mozzanatot politikai önéletrajzában, ahol azt állítaná, tévedett. Hogy is tévedhetett volna, hiszen mindig is az ortodox történeti materializmus biztos talaján állt, személyes szempontok, előítéletek nem befolyásolták, csak a spontán alakuló forradalmi helyzet. Amennyiben igaza van abban, hogy minden helyzetben a lehető legátgondoltabb stratégiát választotta, úgy az ő életművében a marxista-leninista elemzés talaján álló politika a saját elméleti korlátaival találkozik. A két leggyakrabban a szemére hányt kritika – egyfelől rigid és szektás, másfelől absztrakt sémákban gondolkozik – önbevallása szerint a legnagyobb dicséret. Egyfelől egy forradalmi párt legyen is „szektás” a szónak abban az értelmében, hogy nem a minél nagyobb népszerűségre, hanem az elméleti szigorra és az azt lazító kompromisszumok elutasítására törekedjen – absztenció –, másfelől a doktrína, amit követ csakis akkor lehet érvényes, ha nem esetleges tapasztalatokkal, hanem tiszta sémákkal operál, melyeket nem befolyásolnak egyéni elfogultságok – invariancia. „Örülök, ha szektásnak tartanak” – állította („dichiarerei oggi che trovo gradita la definizione di settario”). Ha volt hibája, talán a legszembetűnőbb ez: egy adott történelmi pillanatban, saját igazának megkérdőjelezhetetlen tudatában, tisztában lévén a rossz esélyekkel, mindent egy lapra akart feltenni. De ha meggondoljuk, valószínűleg erre lenne a legbüszkébb.

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

A történelmi előzmények

 Az első világháború idején az Olasz Szocialista Párt a német szociáldemokraták és a bolsevikok közötti eszmei senki földjén lavírozott: sem nem támogatta, sem szabotálni nem kívánta a háborút („né aderire né sabotare”) – az elvi „semlegesség” álláspontján volt. (Ebben az időben zárták ki a nem kis befolyást szerzett Mussolinit is a háborús részvétel támogatása miatt.) A párt forradalmár balszárnya azonban a lenini „defetizmus” (disfattismo) politikáját folytatta: „hadd pusztítsák egymást a burzsoá államok”, meggyengülésük csak segíti az azokkal semmilyen érdekközösségben nem lévő nemzetközi munkásmozgalmat, egy kontinentális szintű „forradalmi helyzet” előállításával. Az európai „reformista” szociáldemokrácia betagozódása a háborús erőfeszítéseket támogató politikai konjunktúrába és az olasz szocialisták opportunista és következetlen helyezkedése az ortodox marxista vonalat követő szereplők számára új szervezeti kényszereket szült.

 A Szocialista Párt forradalmi balszárnya két sajtóorgánum köré csoportosult: egyikük, a L’Ordine Nuovo (1919-25) Torinóban működött, szerkesztői Antonio Gramsci, Palmiro Togliatti, Angelo Tasca és Umberto Terracini voltak, másikuk az Il Soviet (1918-22) Nápolyban Amadeo Bordiga és körének kiadványa volt. Gramsci és Bordiga körei egyként utasították el a Giacinto Menotti Serrati (1874-1926) vezette Szocialista Párt hintapolitikáját, gyakran kerültek azonban összetűzésbe, amikor taktikai kérdésekről volt szó. Így például mikor a tízes évek végén jelentős kommunista felkelések söpörtek végig Olaszországon, melyeknek tetőfokán, 1920 őszén számos gyárat tartottak a munkások ellenőrzésük alatt, az L'Ordine Nuovo támogatta az eseményeket, míg az Il Soviet hibás lépésnek tartotta. Gramsci a helyi tanácsok általi munkás-önigazgatás pártján volt, ezzel szemben Bordiga amellett érvelt, csak a közhivatalok és a karhatalom épületeinek és erőforrásainak felszabadítása után van értelme a termelés infrastruktúráit munkáshatalom alá vonni, a gazdasági ellenőrzés tehát csak akkor lehet cél, amikor a politikai hatalom (vagyis a proletárdiktatúra) fennállása biztosított, mely nem létezhet egy militáns forradalmi párt stratégiai koordináló szerepe nélkül. Nincs értelme tehát elfoglalni a gyárakat, vagy legalábbis nem tekinthetjük ezt elsődleges célnak, amíg hosszabb távon a tőkés rendet fenntartó államnak lehetősége van azokat visszavenni: előbb az államot kell szétzúzni és aktívan megakadályozni, hogy visszatérhessen.

 Bordiga

 Amadeo Bordiga (1889–1970) az Olaszországi (később Olasz) Kommunista Párt (1921-91) egyik alapítója, 1921 és 1924 között nem hivatalos „első” főtitkára (a KP-nak csak 1926-tól volt hivatalosan főtitkára, így a Bordiga és Gramsci utáni harmadik vezetője, Togliatti töltötte be először a tisztséget) valamint az olaszországi kommunista mozgalom meghatározó teoretikusa volt. Álláspontjának két oszlopa az „invariancia” és az „absztencionizmus” volt, e két fogalom jelentéstartalmának kiterjesztésével tudjuk stratégiai meglátásait a legszemléletesebben keretezni. Az invariancia („invarianza storica del marxismo nel corso rivoluziario”) a Kommunista Kiáltvány és a Tőke marxizmusának elméleti belátásaival szembeni „ortodoxia” volt, mely megkövetelte a történelmi helyzet szigorú visszavezetését a tőkés termelési mód belső ellentmondásaira, míg az „absztencionizmus” („factio comunista astensionista”) a parlamenti választásokban és demokratikus pártharcokban való részt nem vételt, tágabb értelemben az osztályharcot előre nem vivő konfliktusok elutasítását, az azoktól való tartózkodást, „absztinenciát” jelentette. Az absztencionizmus önnön értelmezése szerint nem a cselekvés elől való elbújás az elmélet elefántcsonttornyába, hanem a cselekvést gátoló hamis kompromisszumok elhessegetése. Mára azonban Bordiga neve sok helyütt egyet jelent a doktriner kritikával (vö. „fotelforradalmárság”), mely egy-egy adott „akció” irrelevanciájának kimutatásával a tehetetlenség önigazolásául szolgál. Látnunk kell, hogyan jutottunk el idáig.

 A helyzet

 A formális háborús győzelmet gazdasági pangás és általános elégedetlenség követte. A régi rend nem volt fenntartható többé, kormányválság kormányválságot követett.

 Bordiga a Szocialista Párt 1918-as bolognai kongresszusán terjesztette elő az absztencionizmus stratégiáját: a felesleges és költségigényes választási küzdelem helyett a társadalmi feszültségekre közvetlenül építve a munkásosztályt a proletárdiktatúra általános sztrájk és fegyveres harc útján való elérése érdekében kell megszervezni, „ahogy az a nagy könyvben meg van írva”. Javaslatát persze elutasítás fogadta, de a cél nem is a tagság meggyőzése, hanem megosztása volt. A Szocialista Párt három jól elkülöníthető részből állt: a Filippo Turati (1857-1938) vezette, a Második Internacionálé „kötelékébe” tartozó reformistákból, akik nyíltan elutasították a kommunista forradalom perspektíváját és a fokozatos fejlődés és jogkiterjesztás hívei voltak, „maximalistákból”, akik hajlottak rá, hogy a pártot gyűjtőpártként fogják fel, melyben minden baloldali irányzat meg kell találja a helyét, a politikai befolyásnak a képviseleti szinten való maximalizáslása céljából, és az ortodox marxistákból (vagy ahogy magukat nevezték, forradalmi intranzigensekből: „frazione intransigente rivoluzionaria”), akik számára egyre égetőbb szükség volt önállóságuk igényének kifejezése. A háború alatti „semlegesség” politikája is a párton belüli erőviszonyok következménye volt: míg Serrati és követői a háború ellen voltak, a „Zimmerwaldi Mozgalom” részeként, addig Turati és követő nem. Azt, hogy a választásoktól való tartózkodás programja (melyet elutasított a párt, és jól is szerepelt a választásokon) mennyire taktikai húzás volt Bordiga részéről a párton belüli törésvonalak kimutatása céljából, mi sem jelez jobban, mint hogy Leninnel szemben hajlandó volt engedményt tenni: „jó, lehet, hogy az oroszországi speciális körülmények miatt ott, de csakis ott van értelme bekerülni a Parlamentbe, ha Lenin elvtárs így gondolja” - és Lenin így gondolta: „amíg a politikát az Országgyűlésben csinálják, bűnös mulasztás egy kommunistának elutasítani az ott szerezhető pozíciókat”. (Korábban, a Komintern második kongresszusán ebből komoly konfliktus volt kettejük között.) Lenin elismerte az olasz szocialisták megosztásának taktikai szükségszerűségét és meghívta Bordigát a Szovjetúnió által szervezett Harmadik („Kommunista”) Internacionálé tagsági feltételeinek kidolgozását végző munkacsoportba, ahol aktív tanácsadói szerepet vállalt. Az így létrejött „Moszkvai 21 Pont” célja többek között az volt, hogy program-szinten önvizsgálatra kényszerítse a belépni kívánó pártokat, így az Olasz Szocialista Pártot is, amelynek alapító okmánya 1892 óta változatlan volt. Bordiga senkire nem tekintett olyan kitüntetett tisztelettel, mint Leninre (visszaemlékezéseiben egyedülállóan briliáns politikusként írja le) – Lenin pedig több emlékezetes bekezdésben emlékszik meg Bordigáról a „A baloldaliság mint a kommunizmus gyermekbetegségében”. A következőképpen értékelte: „Míg Bordiga elvtársnak nyilvánvalóan nincs igaza abban, hogy [általában] megtartóztatja magát a parlamentarizmus kísértésétől, addig egyértelműen jogos a kritikája (…) [a reformista] Turati parlamentáris hintapolitikájával szemben. [A Szocialista Pártot vezető] Serratinak nincs igaza abban, mikor Turatit következetlennek nevezi; ő a következetlen, amiért míg elfogadja magára nézve érvényesnek a Komintern téziseit, nem zárja soraik közül a Turatikat.” „Sajnos Bordiga és követői ebből a konfliktusból, [melyben a jó oldalon álltak], a rossz konklúziót vonták le: a képviseleti politika elvi elutasítását.” 

  A feszültség, melyet Bordiga láthatóvá kívánt tenni, csak egy módon szűnhetett meg.  

 1920-ban Imolában az olasz kommunisták elfogadták a Komintern Második Kongresszusának a Harmadik  Internacionáléba való belépés számára szabott feltételeit, vagyis a moszkvai 21 pontot, ezáltal megerősítették a Szocialista Párt és köztük lévő szakadás igényét. Hiába érte el Bordiga, hogy a 21 pontnak való megfelelés céljából a Komintern megszavazza a reformisták kizáratását az Olasz Szocialista Pártból, a maximalisták szavazati túlsúlya miatt ez a gyakorlatban nem volt kivitelezhető. 1921-ben a párt Livornóban tartott közgyűlésén a kommunisták bejelentették kilépésüket és hivatalosan is létrehozták az Olaszországi Kommunista Pártot.

Bordiga elvi ellensége volt annak, hogy egy forradalmi kommunista pártnak egyszemélyű vezetése legyen. Ennek megfelelően a döntéseket egy 15 fős Központi Bizottság (Comitato Centrale) hozta, az adminisztratív működést egy öttagú vezetőség (Esecutivo Centrale) látta el, melynek tagjai Bordiga mellett Ruggero Grieco, Umberto Terracini, Bruno Fortichiari és Luigi Repossi voltak, gyakorlatban Bordiga irányvonalát követő Kommunista Párt egyik stratégiai lába az általános sztrájk, másik a fegyveres harc volt.

 Versenyfutás volt ez a „forradalmi pillanat” megragadásáért, melyben a nagy rivális az egyre nagyobb tömegbázissal rendelkező fasiszta mozgalom volt. A kommunisták és a fasiszták az első világháború után egymással párhuzamosan törekedtek a hatalom megszerzésére. 1922 augusztusában, nem sokkal azelőtt, hogy a „Menetelés Rómába” kampány során a nagytőke támogatását élvező Mussolini erőszak nélkül magához ragadta a parlamentáris hatalmat, a kommunisták megkísérelték a Bordiga programjának megfelelő totális offenzívát a tőkés rend ellen. Mivel el akarták kerülni, hogy az ehhez szükséges együttműködés politikai szinten valósuljon meg, ami a parlamentben diszfunkcionális koalíciókhoz vezetett volna, ezért az együttműködést közvetlenül a legnagyobb szakszervezetek (Confederazione Generale del Lavoro, Unione Sindacale Italiana, Sindacato Ferrovieri Italiani) szövetségeként kellett megvalósítani. Végre volt egy forradalmi párt, melynek előnyei gyorsan nyilvánvalóvá váltak: amikor például a Szakszervezetek Általános Konföderációja azzal az ürüggyel tagadta meg az általános sztrájkra való utasítás eljuttatását összes szervezetének, hogy nincs kapacitásuk ennyi üzenet elküldésére, Bordiga készséggel felajánlotta a Kommunista Párt illegális hálózatát. Nagyon rövid alatt polgárháborús állapotok alakultak ki: az ország nagy részében a helyzet kezdett összehangolt munkásönigazgatáshoz hasonlítani. A fasiszta milíciák mindent megpróbáltak, hogy letörjék a kommunista ellenőrzés alá vont területeket, mely számotevő fegyveres harcokhoz vezetett. A legnagyobb siker Parma sikeres védelme volt. Mivel a sztrájk nagy mértékben bénította a közlekedési infrastruktúrát, a kommunista offenzívával szemben megszerveződő, a fasisztáktól mentőövet váró tőkés állam obstrukciója egy ideig sikeresnek bizonyult, de a forradalmi kommunista párt megszervezése és a munkásosztály kommunista párt általi ön-megszervezése történelmi lépéshátrányban volt a burzsoázia erőihez képest, és ezt nem tudta kompenzálni.  

 A fasizmus megítélése komoly szerepet töltött be a húszas évek elejének kommunista stratégiai gondolkozásában. Bordiga három alkalommal adott elő jelentést a Komintern kongresszusain, 1922-ben, 1924-ben és 1926-ban. Igyekezett hűen tolmácsolni Gramsci értelmezését, de közben hangsúlyozni a köztük lévő elvi ellentéteket. Gramsci felfogásában a fasizmus kifejeződése volt a burzsoázia különböző frakciói (elsősorban a konzervatív, klerikális-nacionalista földbirtokos osztály és a modernebb, „liberális” városi értelmiség és tőkés réteg) közötti érdekellentéteknek, így ebből a szempontból (amennyiben a küzdelem kulturális színezetet öltött), a forradalmi marxisták megkísérelhetnek a konfliktusban állást foglalni a céljaik szempontjából „progresszívebb” irányba. Bordiga ezzel szemben következetesen azt az értelmezési kánont képviselte, amely szerint a fasizmus elsődlegesen a vesztét érző tőkés osztály kompromisszumos együttműködése a radikalizmust „imitáló” kispolgári rétegekkel, melyben a burzsoázia felszíni engedményeket tesz a munkásosztálynak vagy hajlandó beáldozni bizonyos frakcióit, hogy ezáltal lehetővé tegye a kapitalizmus átmentését olyan módon, amelybe már bele van íródva a forradalom tapasztalata, mint ahogy egy legyengített vírus változtatja meg a szervezet működését, immunissá téve a „valódi” veszélyre. A fasizmus kapitalista offenzíva, mely a forradalmat a saját eszközeivel próbálja megfojtani. Ez történetileg a nacionalista politikai erők és a szindikalista mozgalom renegátjainak szövetségéből jött létre. Bordiga 1924-ben, a Komintern ötödik kongresszusán a fasizmust a munkásmozgalom paródiájaként jellemezte.

 A háború utáni általános gazdasági válság a kommunista forradalom által felhasználható dinamikát teremtett, amelyet azonban a kommunisták – nem bírván a proletárdiktatúra megteremtéséhez és stabilizálásához szükséges szervezeti háttérrel – elszalasztottak. Az osztályharc visszaszorult a szakszervezeti mozgalom szintjére, ahol a munkások a válság következtében egyre rosszabb alkupozícióba kerültek és defenzív stratégiát érvényesítettek. Ez is bizonyítja, hogy a szakszervezeti mozgalom önmagában nem garantálja a forradalmi célok, a kapitalizmus megdöntése felé való törekvést. Fontos tézise volt ez a továbbiakban Bordigának: a szakszervezetek önmagukban nem alkalmasak forradalmi változások támogatására. A gazdasági kényszerűségből fakadó elbocsátások politikai színezetet öltöttek: a munkáltatók megengedhették maguknak, hogy a munkások megfélemlítése végett megváljanak azoktól, akik a legaktívabb szervezők, politikailag legtudatosabbak voltak. Forradalmi kommunista párt híján nem volt meg az intézményes háttere az ilyen módon semlegesített cselekvők újra mobilizálásának és a megfelelő tömegerő megfelelő helyre való gördülékeny becsatornázásának. Ezzel szemben a fasiszták kihasználták a helyzet dinamikáját: míg 1919-ben saját városukban, Milánóban csúfos választási vereséget szenvedtek, addig 1921-ben már meg tudtak szerezni számottevő mennyiségű parlamenti mandátumot. Ennek a felívelő befolyásnak három oka volt Bordiga szerint. Először is az állam, miután a háborúból magához tért, konszolidálnia kellett hatalmát. Miközben eleinte számottevő engedményeket tett a szakszervezeteknek, az egymást követő – Nitti, Giolotti, Bonomi és Facta neveivel fémjelzett – kormányok fokozatosan tették jogilag lehetővé a tőke offenzíváját, mely a fasizmus előrenyomulásában manifesztálódott. Valahányszor konfliktushelyzet adódott, az állam egyértelműen a fasiszták iránti részrehajlást mutatott: mint Bari városának ostromakor, mikor is a munkások sikerrel visszaverték a feketeingeseket, hogy aztán a kormány a „rend helyreállításának” címszavával bevezényelje a katonaságot a munkások  lefegyverzésére. A munkások állami lefegyverzése után a fasiszták ellenállás nélkül vérbe fojthatták mozgalmi szerveződéseiket. A második ok, hogy a nagytőke a fasizmust támogatta, mely lehetővé tette a „fentről lefelé” való osztályharcot. Az Általános Ipari Liga ellenforradalmi szakszervezet nyíltan Mussolinit kérte fel a kormányalakításra. Mindez azonban nem működött volna a harmadik aspektus, a lecsúszástól félő, proletár öntudattal nem rendelkező kispolgárság politikai kihasználása nélkül. Mindenhová, ahol a kommunista mozgalom nem tudott struktúrákat létrehozni – így működő szövetséget az agrárvidék és az ipari proletariátus között–, a fasizmus benyomult és kihasználta a meglévő érdekellentéteket, hogy sajátos szakszervezeteket hozzon létre. Ezek azonban nem osztályalapon működtek, hanem a „mindenkinek – tőkésnek és proletárnak – joga van a saját érdekeinek érvényesítéséhez” liberális élvén. Rendi, céhes, korporatív szervezetekkel fedte le a fasiszta mozgalom, később állam a társadalom különböző érdekekkel bíró részeit, így állami ellenőrzés alá vont és neutralizált minden osztálykonfliktust. Ez olyan módon volt lehetséges – harmadik ok –, hogy a fasizmusnak nem volt általánosságban semmilyen programja a hatalom megszerzésén és annak eklektikus „megideologizálásán” kívül, így a hiányzó program helyébe a gyakorlatban mindig a legerősebb érdekérvényesítő képességgel bíró nagybirtokosi, tulajdonosi réteg érdekeinek előremozdítása kerülhetett. Fontos látnunk a fasizmus „elvtelenségét” tehát: lehetnek érdekes gondolkodói, de a fasizmusnak magának nincs koherens doktrínája, így a vele való elméleti konfrontáció (szemben mondjuk szellemi integritással bíró liberálisokkal) nem vezethet termékeny diskurzushoz, csak a fasiszták nyelvi manipulációinak való kiszolgáltatottságunk növekedéséhez.

A szocialisták frakciói időközben szétszakadtak és megjelent egy új típusú szocialista is, a „terzini”, mely a Harmadik Internacionáléhoz szeretett volna csatlakozni. Egy szocialista politikus, Giacomo Matteotti fasiszták általi meggyilkolása után a szocialista képviselők 1925-ben kivonultak a Parlamentből, ahol egyre inkább csak szó szerinti verésre számíthattak. Ez jogilag lehetővé tette a diktatúra bevezetését. A helyzet eszkalációjával Lenin és Zinovjev egyre inkább a „népfront” politikáját kezdték erőltetni, az irányvesztett szocialista mozgalmakkal való taktikai szövetségeket keresve. Ez 1926-ra odáig vezett, hogy a Kommunista Párt titkos Lyon-i közgyűlésén egy Bordiga által megkérdőjelezett jogszerűségű szavazással leváltották és a párt élére a „centrista” (hozzá képest „jobboldali”) vonalat követő Gramsci és Togliatti kerültek. Bordiga egyre jobban elszigetelődött, míg végül 1930-ban kizárták a pártból, arra hivatkozva, hogy nem vett részt a Komintern 1928-as kongresszusán, melyen halaszthatatlan börtönbüntetése okán nem jelenhetett meg. A kétségbeesett versenyfutás a forradalmi pillanat megragadásáért véget ért.

 Később a Mussolini elleni sikertelen merényletet követő baloldali radikálisok elleni tisztogatások során Bordiga és Gramsci még egyszer utoljára találkozhattak Ustica festői szigetén, száműzetésben. Mire Bordiga 1930 körül újra szabadlábra került, már trockista elhajlónak számított, és az, hogy korábban szemtől szembe nevezte Sztálint a forradalom árulójának aligha segített helyzetén. A második világháború végéig belső száműzetésben volt, és élete végéig a nagyrészt virtuális „Nemzetközi Kommunista Párt” szellemi műhelyét képviselte. Gramscinak nem volt ilyen szerencséje: a fasiszták börtönében halt meg, ami részben hozzájárul nagyobb presztízséhez.
---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Égaliberté #1:

Balibar a szabadság és egyenlőség feltételeiről

„Szabadság, Egyenlőség, Rákleves!” – hirdeti Heine híres aforizmája a Felvilágosodás és a Forradalom eszméinek inkonzisztens természetét. Ebben a jellemző együttállásban a rákleves mi mást is jelképezhetne, mint mindazokat az ideálok világára le nem fordítható érzéki örömöket és vágyakat, melyek szükségképpen át-átszövik a formális, absztrakt eszményekre irányuló törekvéseinket. Az aszkézis, mely a forradalmi ideálok megvalósításának gyakori elméleti előfeltevése sajátosan ambivalens viszonyban van az „öröm” motívumával: meg is tagadja, hogy egy másik, elvont szinten realizálhassa. Abszurd törekvés ez tehát: szabadság, egyenlőség és rákleves sosem állhat rendelkezésünkre egyidőben. (Heine szellemes mondásának pontos helye sajnos ismeretlen e sorok írója számára, Slavoj Žižek idézi egy helyütt Mladen Dolarnak köszöni a hivatkozást. Alighanem nincs köze a Helmer Heine által jegyzett Sauerkraut című animációs filmsorozat főcímzenéjéhez, aminek címe „Szabadság, Egyenlőség, Savanyú káposzta” – Freiheit, Gleichheit, Sauerkraut. Elképzelhető, hogy itt beugratás áldozatai vagyunk.)

Emlékezzünk közben egy másik Hegel  közvetlen utókorát képviselő szerző aforizmájára is: Kierkegaard (Az ismétlésről) szerint az emberiség három osztályba rendezhető, melyek a tisztek, a cselédlányok és a kéményseprők; és ami azt illeti, aki ennél jobb kategorizációt dolgoz ki, az megválaszolta minden kérdések kérdését. Urak és szolgák, férfiak és nők, tőkések és proletárok, tisztek és cselédlányok, ezt mind érteni véljük, de ki azok a kéményseprők? Természetesen mindazok, akik nem férnek be a világ totalizációjára irányuló törekvéseinkbe, mindaz a kiszámíthatatlan és meghökkentő elem, ami ellenáll a szimbolizációnak, és ami minden bináris szemantikai oppozíciónak döntő határértéke. Aminek köszönhetően a kétosztatú kategorizáció sosem lesz igazán magától értetődő. Tőkés, munkás és a „zsidó”. Férfi, Nő és a Fallosz.

Ennek a fenti kitekintésnek az előterében érdemes olvasnunk kedvenc liberális publicistáinkat, aki mindig készek elmagyarázni, miért értelmetlen szabadság és egyenlőség együttállása. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy az egyenlőség feltételezi egy olyan abszolút hatóság jelenlétét, amely az egyenlőség megvalósulását felügyeli, és amely abszolút hatóság jelenlétében a társadalom nem lehet szabad. Amennyiben pedig a társadalom szabad, úgy – még ha az elképzelt „kiinduló” pontban egyenlőek voltak is a közösség tagjai – előbb-utóbb spontán egyenlőtlenségek és alá-fölé rendeltségi viszonyok alakulnak ki a szereplők különböző képességei, és – valljuk be – a jó- és balszerencse folytán.

Étienne Balibar, a Louis Althusser tanítványi köréből induló francia politikai eszmetörténész nem osztja a fenti véleményt. Arra invitál bennünket, vizsgáljuk meg a forradalmi államelmélet klasszikusait, és nézzük meg, mit érthettek szabadság és egyenlőség alatt. Vezessünk be a új, barokkosan hibrid terminus technicust, az „égaliberté”-t, hogy ezzel is megkülönböztessük a szabadság és egyenlőség azon fogalmi együttállását, ahol a kettő nem csak feltételezi egymást, de tulajdonképpen ugyanaz a „dolog”. Abban a pillanatban, hogy a szabadság és egyenlőség kategóriái valami külső fogalmi esszenciától válnak függővé (így a szabadság az atomizált egyéntől, az egyenlőség a tulajdontól), az égaliberté forradalmi perspektívája elvész, ahogy mi is elveszünk a jogi fikciók (egyéni szabadság, magántulajdon) méricskélésében és nem csoda, ha előbb-utóbb arra jutunk, szabadság és egyenlőség így, ebben az értelemben nem működik egyszerre. Az égaliberté forradalmi perspektívája csak úgy érthető meg, ha azt nem tesszük függővé semmitől. A forradalmi államrend önmagát tételezi, ez definíció szerinti értelme, és ebből fakadnak azok a sajátos apóriák is, melyekkel ennek a gondolati hagyománynak a klasszikusait olvasva találkozhatunk.

A „Tömegek, osztályok, eszmék” (1993) a filozófus angolul megjelent esszégyűjteménye, mely 1982 és 1991 között keletkezett írásokat tartalmaz. A kötet kompozíciója C. E. Vaughan „Studies in the History of Political Philosophy Before and After Rousseau” (Tanulmányok a Rousseau előtti és utáni politikai filozófia tárgyköréből) című 1925-ben megjelent nagyhatású könyvére ural, egyszersmind egy alternatív cím lehetőségét is felkínálva: Tanulmányok a Marx előtti és utáni politikai filozófia köréből. Ez a párhuzam nem véletlen: Balibar hangsúlyozza, hogy a történeti távolság közte és Marx között hasonló, mint Marx első követői és Rousseau között. Ebből az alkalomból érdemes elgondolkozni, Rousseau radikális újításához, a politikum autonómiájához képest milyen új motívummal gazdagította a marxizmus az eszmetörténetet, már ha eltekintünk attól a vulgáris elképzeléstől, miszerint Marx a politikát az anyagi feltételekre tette redukálhatóvá. Tény, hogy a gazdasági viszonyok, az osztályharc motívuma a politikum heteronómiájának állításával egyenértékű, ez azonban nem tagadja önállóságát, hanem éppen ellenkezőleg, dialektikus újrakonceptualizásálát teszi lehetővé. Az égaliberté súlyos ellentmondásokkal terhelt formális univerzálé, melynek más-más eszmetörténeti szituációban különböző szubsztanciával való „megtöltését” kísérhetjük figyelemmel: a tömeg (Spinoza), a nemzet (Az emberi és polgári jogok nyilatkozata), a nép (Fiche), vagy a marxi forradalmi osztály (mint a politikai szubjektum dekonstrukciója) mind kísérlet a belső ellentmondások feloldására, melyek megismerése hasznos minden radikális politikai praxis számára.  

Spinoza

Spinoza egy olyan kor elméletírója, amikor is a tömegek indulatainak menedzselése a politika mint gyakorlat horizontjának előterébe került. „A tömeg, amely nem fél, félelmetes” (terrere, nisi paveant) – tartja a spinozai latin közmondás, és valóban, a kor politikai küzdelmei joggal töltötték el a filozófia művelőit a demokráciával szembeni aggodalommal. Ami Spinozát különlegessé teszi, és egyszersmind a radikális politikai gondolkodás számára meghatározó szerzővé, az az a sajátos elméleti pozíció, mely a filozófust a tömeg nézőpontjába helyezi, és ezzel megnyitja az utat olyan „vad anomáliák” (Negri) kibontására, melyek okán kísérlete máig inspiráló.

A tömeg, a vulgus, a csőcselék indulatai az államrendet állandó robbanással fenyegetik. Mi lehet a megoldás? Egyfelől javasolhatjuk a közmorál javítását, hazafias erények, pietas, a köz javát szolgáló politikai kultusz kialakítását, erősítését, a nép vallásos érzületének javítását, mint azt Spinoza kortársa, Racine teszi. Másfelől törekedhetünk egy olyan alkotmányos rend kialakítására, mely a tömegek létét a polgárok jogállása szempontjából irrelevánssá teszi. Előbbi konzervatív megoldás, utóbbi a liberális politikaelmélet Hobbes-i alapvetéséhez vezet: „módszertani individualizmusunk” a tömeget atomizált egyénekre bontja, azoknak racionális önérdek-követést (így jogi felelősséget is) tulajdonít és így, egyenként egy virtuális szerződés feleiként konstituálja őket. A szerződés, mint jogi fikció biztosítja a társadalmi kohézió lehetőségét, elvi konszenzust eredményez: így jön létre a polgári társadalom. Spinoza ezzel teljesen ellentétes módon fogja meg a kérdést: számára a vallás nem az, ami pacifikálja a csőcseléket, hanem éppen az, ami csőcselékké teszi, a konszenzus (a tömeg kohéziója) nem megoldás, hanem maga a probléma, a racionális, jól felfogott érdekeit követő egyén pedig nem kiinduló feltétele a politikának, hanem olyasmi, amit a politikának magának kell létrehoznia. Onnantól, hogy megalkotja az individuális jogalany és az azok közötti szerződés fikcióját, a polgári filozófia hajlamos a tömegre csak mint romboló erőre tekinteni. A tömeg uralmának liberális mítoszához tartozó képzetek a „totalitarizmus” ellentmondásos történeti fogalma köré csoportosulnak, melynek maradandó irodalmi kifejeződése az 1984 című regény, amely jellemző módon reprezentálja a tömeg homogenizáló, az egyéni méltóságot eltaposó toposzát. Spinoza Anti-Orwell – tartja Balibar, annyiban, hogy számára a tömeg a maga sajátos dinamikájával, hatalmával (potentia multitudis) sem nem jó, sem nem rossz önmagában, egy erő, melyet jó vagy rossznak tartott célnak egyaránt alárendelhetünk. Nem kell félni tőle.

Sok rosszat lehet mondani Wilhelm Reich A fasizmus tömegpszichológiája című könyvéről – elmélkedik egy más helyütt Balibar – de az tény, hogy fején találta a szöget, mikor pont abban a történeti pillanatban kérdezett rá a pszichoanalízis politikai relevanciájára, mikor az minden szempontból esedékessé vált, és abban a tekintetben is, hogy rámutatott a marxizmus egy súlyos hiányosságára. Ez abban nyilvánult meg, hogy a történeti materializmus dogmatikus felfogása miatt nem tulajdonított elég nagy szerepet a képzelet hatalmának a tömegek életében, így elméleti szinten a fasizmus térhódításával szemben éppen eléggé védtelennek bizonyult ahhoz, hogy hatásában máig tartó csapást szenvedjen el.    

Hogyan képződik a tömeg spinozai fogalma? A tömeg (multitudo) logikája más, mint a liberális filozófia által feltételezett egyéné. A képzelet, a hasonlóság iránti affinitás, a gyűlölet, mely vezérli a tömegek cselekvését nem gyökerezik valami természeti adottságban, transzcendens garanciával, külső mozgatóval nem rendelkezik. Mivel az érzelmek vezérlik, melyek egyként vannak jelen a tömegben, az egyénben és az állam működésében, egyiket sem lehet igazán szuverén hatalomként elgondolni. A társadalom (populus) alkotóelemei között állandó transzferencia zajlik, melynek nincs „eredeti” forrása. Érdemes megfigyelni, milyen homlokegyenest ellentétes felfogás ez a polgári filozófiához képest. Spinoza számára bármilyen egyéni jogalany, tulajdon, szerződéses viszony csak jogi fikcióként képzelhető el, melynek nincs semmi lényegi alapja. A multitudo két aspektussal rendelkezik: plebs, úgymint köznép minden negatív értéktartalom nélkül, mint „szociológiai” kategória, és vulgus, úgymint csürhe, a „tömeglét” logikájának engedelmeskedő egység. A tömeg uralásának legegyszerűbb módja a vallási intézményeken („babonákon”, mítoszon) keresztül történik (nihil efficacius multitudinem regit quam superstitio), melyek alapvető működési módja a képzelet uralása. Az ilyen módon kormányzott tömeg modulációinak leginkább megfelelő államrend az abszolút, öröklési jogon működő rendi monarchia, Spinoza szemében a legalantasabb állapota egy politikai közösségnek („ultima barbarorum”). Ennélfogva a tömegek erejét hasznosítani kívánó forradalom csak romboló lehet: egyik zsarnokot leváltani egy másikra viszonylag könnyű, de a zsarnokságot megszüntetni nem lehet.

Nincs az a külső ellenség (hostes), ami nagyobb veszélyt jelenteni az államrendre, mint saját polgárai (cives). Ez logikusan következik az eddig felvázolt koncepció elemeiből. A megfelelően menedzselt populus annál kevésbé vulgus. A multitudo (tömeg) és a populus (mint nép) tehát nem két különböző dolog, hanem ugyanannak az anyagi valóságnak két különböző működése. A demokrácia ennyiben nem más, mint a tömeg emancipációja tömeg mivoltától. Ennek működését a „tömeg-létből” erényük és értelmük okán kiemelkedő tagok megfelelő száma garantálja, és innentől kezdve annak vizsgálata, mitől lehet relatíve harmonikus egy társadalom élete statisztikai kérdés. E helyütt a szójáték szándékos: a statisztika nemcsak a számokról szól, hanem Spinoza művében az állam elmélete is. Az imperium és a multitudo közötti ellenmondás nem oldható fel semmilyen körülmények között, és egyik sem képes a másikat felszámolni, állandó dinamikus feszültségben vannak, a tömegek, az egyedek és az állam indulatai, affinitásai közötti fluktuáció kérdése. Ennek (matematikai) vizsgálata az államigazgatás művészete. Spinoza tehát (szemben Machiavellivel vagy Hobbes-zal) az államapparátus első teoretikusa. A két egymásnak feszülő elv (a tömegé és az államé) egymást ki sosem olthatja, a köztük lévő intézményes mediáció azonban lehetséges, melynek numerikus elrendezése szükségképpen egy demokratikus elv beépítését jelenti.

Hogyan fogja fel Spinoza az ideális társadalmat? Az erényes és a természetes racionalitás elveinek megfelelő aszketikus-filozofikus életmód képes az embert a vulgus szenvedélyeitől mentes életre nevelni. Ez persze a világban uralkodó oksági viszonyok összetettsége folytán sosem lehet tökéletesen megvalósítható. Nem véletlen, hogy Spinoza művét csak filozófusok figyelmébe ajánlja. Az erre törekedő emberek alkalmas tagjai egy felvilágosult és harmonikus politikai közösségnek, melynek legmegfelelőbb formája a demokrácia. Az ilyen emberek bölcsességük folytán felismerik az értelem (melynek rendje a természet rendjével azonos) elveit, így személyes érdekeik nem is kerülhetnek összeütközésbe a közösség érdekeivel, és önként vetik alá magukat a törvényeknek – hasonló módon, mint ahogy a népet szabadságra kényszeríthetjük, vagy az állam felszámolhatja önmagát, hogy ennek az apóriának későbbi alakváltozataira utaljunk. Ez az elképzelés természetesen ellentmondáshoz vezet, hiszen a bölcsek állama szükségképpen állam lesz az államban (imperium in imperio), mely az értelem uralmát csak abszolutista eszközökkel kényszerítheti rá a tömegre. A tömegek indulatainak, képzeletének korlátozása azonban nem ajánlatos, nem azért, mert a politikai elnyomás automatikusan rossz (értem?), hanem azért, mert fizikai képtelenség, és egy állam, amely képtelenségeket vár el alattvalóitól komolytalanná és instabillá válik. Nem a népet kell uralni, hanem annak a képzeletét – ez a kormányzás igazi művészete.  

A demokrácia tehát voltaképpen nem más, mint a tökéletes, eszményi arisztokrácia: egy olyan politikai közösség, amelynek minden tagja elért a tömegek szenvedélyeitől mentes erényes és értelmes életre, mindenki nemessé (optimatává) vált. Ez a tautologikus gondolat (erény és köztársaság megfeleltetése egymásnak), melyet Rousseau később formális előfeltevésként fog kezelni, a pont, ahol Spinoza politikaelmélete eljut végső ellentmondásához.

Balibar óva inti olvasóját attól, hogy azt képzelje, Spinoza a demokrácia apologétája lett volna, esetleg a zsebében lett volna a harmonikusan működő demokrácia modellje, csak a sors fintora folytán nem volt alkalma művét befejezni. Az igazán produktív módja Spinoza olvasásának az, ha a feje tetejére állítjuk és feltételezzük, hogy ő maga is fordítva fogta meg a kérdést: törekvése nem egy már meglévő demokrácia működésének leírása, hanem egy olyan gondolatkísérlet felépítése, melynek célja éppen annak vizsgálata, mire jutunk, ha egy ilyen harmonikus emberi közösséget lehetségesnek gondolunk és megpróbáljuk annak előfeltevéseit visszafejteni. Hasznos bármely más esetben is ezt a módszert követnünk, ha a népszuverenitásra alapozott, önmagát tételező modern államrend vagy társadalmi modell vizsgálatára vállalkozunk.

Az emberi és a polgári jogok: az Égaliberté értelméről

Az emberi és polgári jogok nyilatkozata keletkezésétől (1789) fogva komoly értelmezési viták tárgya. Az ember és a polgár közti ellentmondás azonnal feltűnik: az ember legelemibb joga az önmeghatározás, vagyis az őt meghatározni kívánó hatalmak elleni lázadás joga, míg a polgár jogai externáliákra (biztonságra, tulajdonra, intézményi garanciákra és hasonlókra) vonatkozik. Egyik egy szubverzív, másik egy stabilizáló együtthatója az államnak. Marcel Gauchet mutatja ki, hogy a népszuverenitás mimetikus viszonyban van az abszolút monarchiával, amennyiben a népet állítja a korlátlan hatalomgyakorlás centrumába: ebből elméletben vagy közvetlen demokrácia, vagy forradalmi diktatúra következhet, egyik sem kompatibilis a polgári alkotmányossággal. Florence Gauthier érvelése azt hangsúlyozza, hogy a szabadság természetjogi fogalma volt a nyilatkozat origója, melyhez később került az egyenlőség (1793) és a tulajdon (1795) fogalma hozzákötve.

Balibar radikális értelmezést javasol: a szabadság és egyenlőség ugyanazt jelenti, fogalmi elkülönítése mindössze abból fakad, hogy a Nyilatkozat szerzői egyszerre kívántak az abszolutizmus és a születési előjogok ellen fellépni. Ember és polgár, szabadság és egyenlőség egymást feltételezi, azonban őket nem feltételezi semmi más – ez egy előzménytelen gondolat a történelemben. Az Égaliberté így képzett fogalma egyfelől „Igaz”, másfelől nem fordítható le közvetlenül a praxis nyelvére. A politikához való univerzális jog tehát, melynek érvényesülése történetileg kontingens (esetleges) hatalmi játékok függvénye. Mivel igazság-értéke univerzális, csak negatíve igazolható, de végülis nem nehéz belátni, hogy ahol nincs szabadság, ahol politikai elnyomás van, ott a hatalmon lévő enklávé előjogokkal bír; ahogy ott, ahol nincs egyenlőség, ott a gyengébb erőforrásokkal rendelkező fél hosszabb távon vagy a szabadsága, vagy az élete elvesztése között válaszhat. Szabadság és egyenlőség tehát nem ugyanaz, de ugyanazokkal a kondíciókkal és következményekkel bír, tehát formálisan egyenértékű. Mivel azonban nem azonos és nem érintkezik egymással, mediációt igényel. Két fogalom közvetíthet közöttük, egyik a „közösség”, másik a „tulajdon”. „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” tehát, vagy „Szabadság, Egyenlőség, Tulajdon, Bentham” (Marx). A közösség (vagy nemzet, vagy nép) motívuma a nacionalizmus és a kommunizmus filozófiáját eredezteti, míg a tulajdon (vagy munka, vagy tőke) a liberalizmus és a szocializmus mediációs elve. Ezek a mozzanatok egyrészt egymással is állandó fluktuációban vannak, másrészt egymásra hagyatkoznak. A törésvonalak például munka és tőke között nem emberek között, hanem embereken át húzódnak: elvégre a tőkés is dolgozik, amennyiben az érték elsajátításának infrastuktúráját menedzseli, és a munkás is tulajdonos, amennyiben munkareje felett rendelkezve azt szabadon bocsáthatja áruba. Történetileg a liberalizmus és a nacionalizmus, valamint a szocializmus és a kommunizmus hagyatkoztak egymás mediációs képességére önmaguk legitimációja végett: viszonylag ritkán zavarta a liberálist a nacionalista asszimilációs politika, a nacionalistát a drasztikus tulajdoni különbségek, a szocializmus a kommunizmus forradalmi erejére hivatkozhatott, és a kommunista forradalmak megkövesedett államrezonjainak adminisztrátorai is megelégedtek azzal, hogy valamiféle „létező szocialista” rendszer erőforrásai felett diszponálhattak. 

A közösség és a tulajdon fogalma kimondatlanul is elfojt egy-egy belső ellentmondást, mely az égaliberté fogalmi közelségében nem szimbolizálható. A közösség nem vesz tudomást a nemi differenciáról és annak a közösség újratermelésében betöltött szerepéről, míg a tulajdon a test/lélek, anyagi/szellemi munka és javak megkülönböztetését nem ismeri. Ezeken a pontokon az ember saját testi tapasztalatának horizontját kell az polgári jogegyenlőség fogalmi mátrixára vonatkoztassa, új kitörési pontokat keresve az emancipatorikus cselekvés számára.

Az égaliberté fogalma szerinti tehát ember/polgár történetileg háromfelé tagolódik: az antik polgár jogállása természeti adottság, a szabadság az egyéni státusza, az egyenlőség annak attribútuma, egy funkció. A modern politikai szubjektum ember és polgár egyszerre, míg a „posztmodern” jogalany életében az elfojtott visszatérésének, a polgári státuszához képest külsődleges „biopolitikai” vonatkozású igénybejelentéseinek lehetünk tanúi.   

Marx

Azt, hogy Marx és Engels művével visszaélt volna az utókor és a legkülönfélébb módon „használták” volna őket, már csak azért sem állíthatjuk ilyen magabiztonsággal, mert már ők maguk is hasonló módon használták írásaikat. A marxizmus kezdeteitől fogva együtt alakult azokkal a taktikai kényszerekkel, gyakorlati intervenciókkal, melyek szükségleteinek felmerülésével párhuzamosan zajlott fejlődése, a gyakorlat igen jellemző értelemben íródott bele az elméletbe, olyan módon, hogy semmiképpen nem beszélhetünk valamiféle „tiszta” vagy helyesen értelmezett marxi politikaelméletről, melyet meg lehetne szabadítani a káros „elhajlásoktól”. Ahhoz képest, hogy a Kommunista kiáltvány szerint a kommunisták a munkásosztály egészét hivatottak reprezentálni, történetileg  szükségszerű volt a különböző irányzatok közötti rivalizálás. Azt is mondhatjuk, a munkásmozgalmon belül a „marxista ortodoxia” a maga idejében is kisebbségben volt Lassalle, Bakunyin vagy Proudhon követőivel szemben, és ehhez a tényhez Marxnak is alkalmazkodnia kellett. Míg a ma már érdektelen Dühring ellen született marxi vitairat, addig nem véletlen, hogy Bakunyin ellen sosem: Marx és Engels maguk sem tudták, hogy éppen akkor miben és miben nem értenek egyet Bakunyinnal. Hol elhal az állam, hol azt hangsúlyozza, ő az igazi anarchista Bakunyinhoz képest (csak egyikük szerint a tőke tartja fenn az államot, másikuk szerint fordítva). Amikor Bakunyin a „tudományos szocializmust” a Lassalle-i államszocializmushoz hasonlítja, Marx vissszatér a „Kiáltvány” demokratikus programjához – hogy aztán Lassalle maga értsen vele egyet. Amikor Lassalle programja gyanúsan a leendő jóléti társadalmak szociáldemokratikus értékeit tükrözte, Marx visszatért a proletár internacionalizmushoz. A forradalmi politikai szimbolikus tere telítve volt jelentéssel, és a bevett fogalmi polarizációk keretei között (állam / tőke; tőke / munka; állam / társadalom; kényszer / szabadság; hierarchia / egyenlőség (vertikális / hortizontális); magán- / köz-; tervezés / piac, stb.) kellett taktikai helyezkedni. Hogy lehet akkor, hogy a marxizmus képes volt új szimbolikus teret nyitni, ami hosszú távon lehetővé tette, hogy több legyen, mint kora domináns ideológiáinak háttérzaja? Balibar szerint a „Proletár” történeti formációja világíthatja ezt meg a leginkább számunkra. Nem lehet véletlen, hogy Marx viszonylag ritkán használja a „proletár” kifejezést, többnyire eleinte (így 1867-ben, a Tőke első megjelenésének idején) csak „negatív politikai” értelemben, mint a munkásosztály átmeneti formájának megjelölését, a munkás nyomorának reprezentánsát, történeti figuráját. Ezen a szinten nyilvánvaló, hogy a munkásmozgalom kettős célképzettel rendelkezik. Egyfelől gazdasági természetű, és ennyiben konzervatív: az életkörülmények javulásáért való küzdelmet jelenti. Másfelől politikai és ennyiben forradalmi: amennyiben a munkásosztály világszinten egyesül, létezése nem kompatibilis a polgári renddel és életkörülményei vállalhatatlanok maradnak, fennmaradása a kapitalizmus megszűnését eredményezik. Ez természetesen nem történt meg. 

A Proletár annyiban nyit új szimbolikus teret, hogy ott jelenik meg, ahol a tulajdon mediál a termelés és az állam a burzsoá filozófia által jól elkülönített régiói között. (Természetesen a tulajdon diktálja a munkát és szankcionáltatik az államtól, viszonyuk nem szimmetrikus.) Önmagában a proletár a munka oldalán jelentkezik, és igaza van Marxnak, amennyiben azt állítja, nem ő találta fel az osztályharcot: munkások és tőkések előtte is tudták jól, hol lakik az ellenség. A Proletár annyiban lesz a forradalmi szubjektivitás terepe,   amennyiban a munka oldalán nem marad meg és maga is mediátori szerepre aspirál, így elkezdhetünk munkásállamról, munkáshatalomról, a termelési viszonyok átalakításáról, az államnak a munkaerő-kapacitás lehetséges expanziója útján való átalakításáról beszélni, egyszóval a magánérdek szimbolikus mezején álló munkát „átpolitizálni”. Ez természetesen Marx részéről teoretikus rövidzárlatot eredményez: minden más intézményes mediációt kizárva közvetlen kapcsolatot tételez munka és politikai-társadalmi hatalom között, olyannyira, hogy az „alap és felépítmény” naivan „determinisztikusan” ható koncepcióját is előállítja, hogy ennyiben stabilizálja az új fogalmi keretet. Így lett a politika kritikájából a politikai gazdaságtan kritikája. Az ilyen értelemben vett „Proletár Politika” már sem nem gazdasági, sem nem politikai, legalábbis nem a szó polgári értelmében. Az újfajta fogalmi mediáció új antagonizmust keletkeztetett, mely a „Mehrarbeit” (többletmunka) és a „Mehrwerk” (értéktöbblet) között jelenik meg. Ez a „kizsákmányolás” legegyszerűbb képlete: a munka, amiért nem fizetik meg a munkást, a Tőke oldalán haszonként jelenik meg, figyelembe véve, hogy természetesen empirikusan létező kizsákmányolás a maga „tiszta” formájában nem létezik, a jogi forma rajta hagyja hatásának mintázatát. Marx maga ezt mechanizmusként, a „Tőke ön-mozgásaként” írja le, a gépeket idéző metaforakészlettel. Mindez a társadalmi kapcsolat felfogását is radikalizálja. A társadalmi tényezők közötti viszony nem homológ létezők között jelenik meg mint azoktól független háttér, hanem magában foglalja azon anyagi keretek organizációját, melyek a benne foglalt szereplőket mint annak „természetesen adott” funkcionális egységeit láttatják. Ez az oka a fentebb említett jelenségnek is, miszerint a marxizmus nem áll kívül az általa teoretizált problémákon, hanem saját pozíciója és elméleti formációja állandó kölcsönhatásban vannak.

Eljátszhatunk a gondolattal – figyelembe véve, hogy a kapitalizmusnak mindig szüksége van a „nem-politika” semleges szférájára, hogy a rá fenyegetést jelentő törekvések oda legyenek delegálva –, hogy a létező munkásmozgalom gyakorlati sikerei közé tartozik a munkásosztály „magánszférájának” feldúsítása élményekkel és fogyasztási javakkal, vagyis a nem-politika technokratikus úton való folyamatos újrakonstituálása a proletár pacifikálása végett.  

Annak tehát, hogy a Tőke elbeszélésében nem a Proletár, hanem a Tőke figurája a főszereplő, az az egyszerű oka, hogy az értéktöbbletet elsajátító „tőkés osztály” az uralkodó termelési mód szimbolikus hordozója (Träger). (Az, hogy burzsoáziának nevezzük, legfeljebb annyi szerepe van, hogy ellássuk ezt a formális pozíciót történelmi attribútumokkal, ezáltal megkülönböztetve más történeti figuráktól, mint a „feudális termelési módtól” és hasonlóktól.) Ebből következően a Tőkés és a Proletár egymással való szembenállása nem szimmetrikus, hiszen egymáshoz képest nem externálisak. A proletariátus újratermelése nem a proletariátus tevékenysége, hanem a „Tőke ön-mozgásának” része, sőt, annak konkrét valósága. Itt kerül vizsgálódásunk elé a mai utolsó apória: ahhoz, hogy a Proletár mint szubsztantív politikai szubjektum meghatározható legyen, újra a tőkétől független gazdasági vagy politikai tényezővé kellene válnia, vagy a tőke, vagy a burzsoá állam „másik”-ja kellene, hogy legyen. A „Német ideológiában” egyedül a burzsoázia „osztály”, míg a proletariátus mindössze „tömeg” – a társadalom bomlásterméke. Ez – a konkrét társadalmi részérdek hiánya, a „tömeg-neműség” – teszi a Proletariátust a kommunista forradalom megkülönbözetett ágensévé: nem önmagában való, hanem önmagáért való osztállyá, mely egyszerre osztály és tömeg.

Balibar vizsgálódásainak ismertetését innen folytatjuk.

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Saul D. Alinsky:

A civil szervezkedés ABC-je

(Eredeti címe: Rules for Radicals, megjelent 1971-ben)

Alinsky az utóbbi időben egyre gyakrabban válik hivatkozási alappá a bal és jobboldalon egyaránt. Nálunk a jelenleg regnáló szélsőjobb hatalom főképp ellenpéldaként citálja őt a civil szerveződések befeketítéséhez. Ám a polgári körök idejében az se lett volna meglepő, ha épp Alinsky tanácsait megfogadva kívánta volna felépíteni az akkori Fidesz, saját, „lázadó” tömegbázisát. Ilyen szempontból pozíciója Gramscihoz hasonló, aki már régóta fontos referencia például az amerikai republikánus párt körében, mint követendő példa. A Fidesz pedig már jó ideje szintén egy sajátos, reakciós kulturális hegemóniával próbálja monolit uralmát bebetonozni.

Eme szerzők mindkét oldalon való konstans virágzását az okozza, hogy olyan általánosan írnak szervezet építésről, hatalom megszilárdításáról, így az ebben leírtakat bárki, ideológáitól függetlenül sikerrel kamatoztathatja. Alinsky a jelenleg ismertetett művét, mint a mozgalom építés kézikönyvét deklarálja már a bevezető soraiban is. „Könyvem azokhoz szól, akik a jelenlegi világot olyanra akarják változtatni, amilyennek hiszik, hogy lennie kell.” Tehát ez a mű a „kritika fegyvere” helyett a „fegyverek kritikája”. Maga a színtiszta gyakorlat elmélete. Ebből kifolyólag stílusa közérthető, olvasmányos. 

Szerkezetét nézve szisztematikusan halad az általános morális, etikai kérdések tisztázásától a konkrét építkezés gyakorlati tanácsai felé. Már az első bekezdésben megnevezi a kisemmizetteket, mint írása célközönségét, ami rögtön egyfajta marxista koordináta rendszerbe helyezi a művet. Ám Alinsky kezdeti fő célként rögtön a merev ideológiáktól való tartózkodást jelöli meg az ideális mozgalmár egyik fő attribútumaként, sőt kifejezett célként tételezi, hogy művében eloldja a változást és a forradalmat attól, hogy a társadalom ezt, minden esetben a kommunizmussal azonosítsa. Egy szabadabb és egyenlőbb világot tart üdvözítőnek Alinsky amelynek struktúráit folyton igazítani kell a fennálló rend állapotához. Ehhez pedig a szervezőnek a valóságból kell kiindulnia, és nem a vágyott ideálvilágot visszavetíteni a jelen állapotra. A valóságból, amellyel folyton dialógusban kell állnia, egyfajta luciferi módon mindenre rákérdezni, kételkedni magában, ezáltal megszabadulva az őt béklyóba verő dogmatizmusok ideologikus csapdáitól.

Ezután felvázol egy három osztatú, osztályalapú társadalmi modellt, amelyben felül van a birtoklók szűk rétege, akik a hatalmat és a javak nagy részét bírják, ezért céljuk a status quo fenntartása, ideológiával, államszervezettel stb. Velük szemben állnak a legalsó és messze legnépesebb réteget kitevő kisemmizettek, akiknek nincs vesztenivalójuk, de legtöbb esetben szervezetlenek és apatikusak. Köztük pedig a középosztály foglal helyet, akiket Alinsky a „keveset birtoklók, de többet akarók” szlogennel jellemez. Nekik van veszteni valójuk, ezért sokszor azonosulnak érdekből a birtoklókkal, de az is előfordul, hogy megfelelő kulturális tőkéjükből és motivációjukból adódóan forradalmi vezetők kerülnek ki soraikból, mint: Gandhi, Mao stb. A szerző szerint ezt a társadalmat kell a kölcsönös segítségen alapuló szolidáris közösséggé formálni. Ezzel kapcsolatban hangzik el a könyv egyik legfontosabb gondolata, miszerint le kell számolni azzal az illúzióval, hogy az egyén boldogsága elválasztható az emberiség egészének boldogságától.

A mű etikai vizsgálódásának fókuszában leginkább a „cél szentesíti-e az eszközt” problematika áll, amelyet Alinsky, gordiuszi csomóként rögtön keresztül is vág ama kijelentésével, hogy ez egy téves kérdésfeltevés. Véleménye szerint a középosztály gyakori attitűdje az „egyet értek az eszméivel, de tartózkodom az eszközeitől” étosz, amit olyan moralisták képviselnek, akik ezzel elaltatják a forradalom lángját és így impliciten a birtoklók céljait szolgálják ki. A realitás ugyanis az, hogy nincsenek teljesen makulátlan tettek, és mocsok nélküli forradalom, ezért minden cselekedetet alá kell rendelni a legfőbb nagy célnak, az emberiség globális jólétének.

Szerinte e tekintetben a pragmatikus álláspont az üdvözítő, tehát az adott helyzetben mely eszköz szolgálja leginkább a célunk elérését. Minden eszközt a kurrens állapothoz kell igazítani, és az adott jelen kontextusában megmérni. Itt kifejezetten érdekes az az okfejtése, miszerint Gandhi passzív rezisztenciáját véleménye szerint tévesen glorifikálja az utókor egyfajta végtelenül jámbor, és az erőszaktól minden szinten visszariadó attitűdként. Szerinte Gandhi azért nem használt fegyveres ellenállást, mivel az adott történelmi szituációban az erőszakmentes ellenállás volt a legadekvátabb fegyver. Konkrétan Gandhinak nem voltak fegyverei, illetve az akkor már liberalizálódó bürokratikus angol étosz ellen elég volt a passzivitás. Ugyanezt például más helyzetben, például Hitler ellen nyilvánvalóan hatástalan lett volna.

Enyhe tabudöntögető aspirációkkal lép fel a szerző bizonyos szavak revideálása tekintetében is. Ilyen például a „hatalom”, amelyet szerinte mentesítenünk kell az idők során rárakódott negatív konnotációktól, tekintve, hogy mindenfajta változáshoz hatalom szükséges, ezért elemi érdekünk ennek a megragadása.  Ennek során fel kell vállalnunk a fennálló renddel szemben a „konfliktust”, de mindig késznek kell lennünk olyan „kompromisszumokra” amelyekből szerinte egy szabad és nyitott társadalomnak építkeznie kell. Szemléletes példájával élve, ha nulláról indulsz és 100%-ot akarsz, köss kompormisszumot 30%-nál, és akkor már annyival előrébb tartasz. Ez aztán lépcsőzetesen építkezve lehet majd újabb konfliktusok és kompromisszumok kiindulópontja.

Ezután tér rá az ideális szervező fő vonásaira, amelyek a képzelőerő, kíváncsiság, humorérzék, magabiztosság, jól szervezett személyiség, és egy jobb világ homályos látomása. Ezekhez azonban hozzáteszi, hogy akár egyik-másik hiányozhat is az illető mozgalmárból, azonban van egy kardinális tulajdonság, amellyel mindenképp rendelkeznie kell, ez pedig az eredményes kommunikációs kompetencia. Alinsky szerint akkor eredményes egy kommunikáció, ha az agitáció során a tömegekkel személyes viszonyt tudunk kialakítani. Ha az ő helyzetükből kiindulva, azt interiorizálva építjük fel az érvrendszerünket, és buzdítjuk őket cselekvésre. Ehhez azonban fontos, hogy mindez ne egy elidegenedett előadás legyen csupán, és hogy a saját tapasztalati körükön keresztül értessük meg velük a célokat, szemléletes példákkal tarkítva, úgy hogy közben szókratészi kérdezz-felelek módszerrel vezetjük rá őket a helyes döntésre, amit saját maguk mondanak ki. Az így deklarált céloknak egyszerűeknek, világosaknak és konkrétaknak kell lenniük.

A mozgalom szervezése és életben tartása érdekében fontos, hogy felébresszük, és folyton ébren tartsuk a tömegek elkeseredettségét, dühét. Ugyanakkor végig tisztán lássák az üdvözítő célokat, ügyeket. Lényeges, hogy ne csak egy ügy legyen, hanem több, egyrészt ezzel nem fullad ki a mozgalom, és folyton lesznek újabb kihívások, másrészt ügyek szélesebb spektrumát felvonultató szervezet, sokkal heterogénabb és szélesebb tömegeket tud maga mellé állítani.  

A könyv eredeti borítója

Alinsky szerint a legfontosabb, hogy mindig a saját tapasztalati körünkön belül maradjunk, az ellenfelet viszont próbáljuk meg ebből kimozdítani, mert akkor meghasonlottá és sebezhetővé válik. Konstans hadviselést kell ellene folytatni, számunkra előnyös kompromisszumokkal megtűzdelve. Az emberek lelkesedésének a fenntartása a legkardinálisabb kérdés. Ehhez nekünk is úgy kell tekintenünk a célunkra, mint egyfatja permanens forradalomra. Itt a szerző szemléletes példaként a Sziszüfosz mítoszt említi, amit jelen szerinte esetben nem úgy kell felfognunk, hogy görgetjük a sziklát fölfelé, ami aztán visszagurul és indul minden elölről, hanem a sziklát görgetjük fölfelé folyamatosan egy végtelen magas hegyre, amelynek újabb és újabb csúcsai nyílnak meg előttünk. Itt világos lesz miért indította írását a szerző a számára legfontosabb attribútummal, ami nevezetesen a dogmatikussságtól való mentesség, rugalmasság, és adaptivitás.

Végső soron tehát Alinsky tehát egy tankönyvet írt mozgalmároknak. Jellegében és stílusában kicsit emlékeztet a manapság divatos „hogyan legyek sikeres az üzletben” könyvekre, amennyiben konkrét célokhoz vezető utat, kommunikációs stratégiákat, gyakorlati tanácsokat sorjáz, széles tömegek számára emészthető formában. (Ezzel maga is megvalósítva a könyv egyik legfontosabb tézisét, a saját tapasztalati körben való megmaradást, azáltal, hogy ezt a kört a közérthető nyelvezete révén hatalmasra szélesíti, mondhatni elmegy a falig ilyen téren stilisztikailag.) Azonban paradox módon, amíg a fentebb említett sikerkönyvek arról szólnak, hogy te hogyan vedd át leginkább a kapitalista termelés modelljeit, és hogyan legyél mestere a rendszernek, addig Alisnky, könyvében pont arról ír, hogyan építs egy alternatív rendszert, vagyis, ha úgy tetszik, hogyan vidd sikerre a rendszerellenességet.

Egy másik hasonlattal élve, mintha szerzőnk megírta volna a Fejedelem inverzét. Mert amíg Machiavelli művével (Alinsky terminológiájával élve) a birtoklók szűk rétegéhez szólt, hogy miként őrizzék meg a status quo-t, addig A civil szervezkedés ABC-je éppen a kisemmizettek széles tömegeinek kezébe kíván fegyvert adni, hogy azt végre megváltoztathassák.

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Létezik-e még kommunistább kiáltvány?

Nyilván nézőpont kérdése, hogy van-e a Kommunista Kiáltványnál kommunistább kiáltvány. Az anarchisták számára mindenképp. Ez pedig a Liberter Kommunisták Szerveződési Platformja, melyet orosz emigráns anarcho kommunisták fogalmaztak meg azzal a célzattal, hogy a jövő anarchista mozgalmai számára ez egy vitaindító és programalap legyen a szerveződéshez és elméleti alapvetésekhez. Nem titkolt célja az anarcho kommunista mozgalmároknak az volt, hogy létrejöjjön az Anarchisták Általános Szervezete, ami egyfajta „élcsapatként” funkcionálna a társadalmi forradalomban és összefogná az anarcho kommunista szerveződéseket.

A platform történelmi háttere

A Mahnovcsína leverése után az orosz és ukrán anarchisták egy része Franciaországba emigrált ahol anarchista lapot kezdtek el szerkeszteni Munkásigazság (Gyelo Truda) néven. 1925-ben megalakították az Oroszországi Anarchisták Külföldi Csoportját. A csoportot és az újságot Nyesztor Mahno, Ida Mett és Pjotr Arsinov vezette. A Munkásigazságban közölték le a Liberter Kommunisták Szerveződés Platformját, ami később mint ’Platform’ híresült el. Már megjelenésekor parázs vitákat kavart a különféle anarchista csoportosulások között.

Egyenes következménye volt a Platformnak, hogy a platformisták 1927 február 5-re találkozót hívtak össze, amelynek egy nemzetközi anarchista forradalmár konferencia megszervezése lett volna a feladata. Felállt egy ideiglenes Bizottság, Mahno, a kínai Csen és a lengyel Ranko részvételével. A hat országból összegyűlt résztvevők kidolgozták a leendő konferencia főbb vitapontjait:

1. Az osztályharc, mint az anarchizmus legfontosabb eleme;
2. Az anarchista-kommunizmus, mint a mozgalom alapja;
3. A szindikalizmus, mint a harc lényeges eszköze;
4. Az Anarchisták Általános Szövetsége létrehozásának szükségszerűsége, mely szervezet az ideológiai és taktikai egységen, valamint a kollektív felelősségvállaláson nyugszik;
5. Egy pozitív program szükségessége a társadalmi forradalom megvalósításának érdekében.

A javaslat körüli vita azonban nem érhetett véget mivel a rendőrség lecsapott a gyűlésre, és mindenkit letartóztattak. Mahnót csak a francia anarchisták kampánya mentette meg a deportálástól. Ezenkívül mint már írtam az anarchista csoportosulások is kemény kritika alá vették a platformistákat és működésüket, így például a Malatesta féle individualisták. Erre Mahnoék  Válasz az Anarchista-Zűrzavaristáknak című írással reagáltak a káoszisták kritikára. A Platformnak nem csak történeti háttere zavaros, de önmagában tartalmaz ellentmondásokat (pl. a Federáció kérdésében, de erre később kitérek).

Bevezető

A bevezetésben megfigyelhetjük, hogy a szerzők rá akarnak mutatni az anarcho kommunista mozgalom szervezetlenségére és marginalizálódására (legjobb példa erre az orosz szocialista forradalom). A káoszista szétszórtságot, individualizmust pusztítónak és felelőtlenségnek tartják, és megjegyzik, hogy ezektől az elemektől a mozgalomnak meg kell szabadulnia (ma sincs ez másképp…) Továbbá nagy reményeket fűznek a fiatal anarcho kommunistákhoz, akik a platformot mint vitaalapot és iránymutatót fogják kezelni és áhítoznak a szervezett forradalmi anarchizmusért. Megfogalmazzák, hogy egy forradalmi kollektíva elengedhetetlen a szervezésben, mint ideológiai és szervezeti élcsapat. Ez a kollektíva az Anarchisták Általános Szervezete. Ezzel a szervezettel lehetne a liberter kommunistákat egybegyűjteni és közös cselekvésre buzdítani, illetve a szociális forradalom és a munkásosztály motorja lehetne.

„Az anarchizmus nem egy gyönyörű utópia, sem pedig egy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma. Ezért minden erejét egy szervezetben kell egyesítenie, folyamatosan agitálnia, ahogy ezt az osztályharc valósága és stratégiája megköveteli.”- írja Arsinov

Általános rész

Az általános részben a szerzők 8 ponton keresztül tárgyalják a liberter kommunisták alapprogramját az osztályharc mentén:

1. Osztályharc – szerepe és jelentése
2. Az erőszakos társadalmi forradalom szükségessége
3. Anarchizmus és liberter kommunizmus
4. A demokrácia tagadása
5. Az állam és az autoritás elutasítása
6. A tömegek és az anarchisták szerepe a társadalmi harcban és a társadalmi forradalomban
7. Az átmeneti időszak
8. Anarchizmus és szindikalizmus

Ezekből a pontokból főleg azokkal foglalkoznék, amelyekkel vitám van. Ilyen mindenképpen az 5. és a 7. pont.

Az első programpontban ideológiai értelmezést kaphatunk az osztályharcról liberter kommunista szemszögből, de főleg marxi alapokon nyugodva. A szerzők alátámasztják az osztályharc szükségességét és rámutatnak a kiaknázható részeire, amiből a munkásosztály profitálhat.

A második pontban egyértelműen érvelnek a forradalmi erőszak mellett. Ezt látják egyetlen lehetséges útnak a burzsoázia megdöntésére. Erősen kritizálják a reformistákat. Nem látják lehetőségnek azt, hogy reformokkal meg lehetne dönteni a kapitalizmust. A rendszer tudatlanságban tartja a dolgozó tömegeket. Ezt az akadályt kell leküzdeni többek között, hogy a burzsoázia és a törvényszerűen őt szolgáló elemeket (pl. államhatalom) le lehessen bontani.

A harmadik pontban erős kritikával illetik a káoszistákat azaz az egyénközpontú individualista anarchistákat. Hangsúlyozzák az államellenes liberter elemek fontosságát a mozgalomban. Az anarchizmust mint olyant a munkásosztály szolgálatába akarják állítani. A liberter kommunizmusban elképzelésük szerint mindenkinek részt kell vállalnia a termelés folyamatából, így a nem dolgozó osztályoknak is csatlakozni kell a termeléshez. „Mindaddig, amíg ezek az osztályok egy időben léteznek a liberter kommunizmussal, addig az utóbbi semmiféle kötelezettséget sem fog ismerni az előbbivel szemben. Ez csak abban az esetben változhat meg, ha a nem-dolgozó osztályok is termelővé válnak, és hajlandóak lesznek a kommunista társadalomban élni ugyanolyan feltételek között, mint akárki más, a társadalom szabad tagjaiként, ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel, mint bármely termelő elem.”- vélekedik Makhno.

A negyedik pontban a demokráciáról fogalmaznak meg véleményt. A parlamenti demokrácia mindig is a burzsoáziát fogja képviselni és sosem a dolgozó tömegeket. A tömegeket parasztvakítják olyan polgári elemekkel mint a törvény előtti egyenlőség, de ezek a polgári jogok csak addig terjednek míg nem ütköznek a burzsoázia érdekeivel. A parlamenti demokrácia mindig is arra szolgált hogy eltussolja az osztályellentéteket és látszólagos szabadságot adjon az embereknek.

Az ötödik pontban egy számomra teljes mértékben utópiának tűnő dolgot vázolnak fel. Egy klasszikus anarchista elv. A hatalomellenesség. (Ehhez érdemes Engels a Hatalomról c. művét elolvasni.) A hatalom mint olyan mindig is lesz. Csak az a nem mindegy, ki gyakorolja. Az uralkodó osztály, vagy a kizsákmányolt munkás – és paraszttömegek. A hatalmat megszüntetni nem lehet, csak átvenni. Erre többféle módozat van. Forradalom útján a dolgozók kezébe kerül a hatalom, vagy reformista úton a szociáldemokraták egy kapitalista rendszer keretein belül megszerzik a hatalmat a dolgozók számára. (Egy öntudatos kommunista tisztában van azzal, hogy ez utóbbi kétségkívül nem juttatja hatalomra a proletariátust.)

A hatodik pontban ismételten egy élcsapati szervezet kívánalmát fogalmazzák meg a szerzők. Az Anarchisták Általános Szervezetének fő feladatait fogalmazzák meg a társadalmi forradalomban, illetve a tömegek szerepét. Az az álláspontjuk hogy a tömegekben tengernyi kiaknázatlan kreativitás és tehetség van, amit mind a forradalom mind a liberter kommunizmus alatt hasznosítani lehet egy egészséges társadalom kialakulásáért. Kritizálják a bolsevikokat mert a munkás szovjetek eljelentéktelenedtek a proletárdiktatúra idejére, pedig ezek a kollektívák mutatták legjobban a dolgozó osztály forradalmiságát, kreativitását. Szorgalmazzák hogy az orosz anarchisták mihamarabb szerveződnek meg a sztálini diktatúra alatt (mintha az olyan könnyen ment volna...), és ne hagyják az anarchisták hogy a proletariátus apátiába és mensevizmusba süllyedjen.

A hetedik pontban a lehetetlent követelik a ’Platform’ szerzői. Az átmenet nélküli kommunizmust. Hiszik, hogy átmeneti időszak nélkül is meg lehet valósítani a kommunizmust és az államhatalmat itt és most kell lerombolni. Hovatovább módszeresen összemossák a mensevizmust a bolsevizmussal. Azt mondják hogy csak a módszer más meg a név, lényegét tekintve ugyanaz a kettő.

A nyolcadik pontban javaslatot tesznek a szakszervezetek liberter kommunista megideologizálására. Üdvözlik az anarchista szakszervezetek létrejöttét (pl. IWW). Szerintük minden szakszervezetnél elérhető az a fordulat, hogy a reformista és mindennapi életre korlátozódó harcból egyértelműen anarchista fordulatot vegyenek. Ugyanakkor nem fő erőként tekintenek a szindikalizmusra, hanem mint segítő eszközre a társadalmi forradalom véghezvitelében.

Konstruktív rész

A konstruktív részben egy alapozót olvashatunk arra vonatkozóan, hogy a liberter kommunisták hogyan képzelik el szervezetileg és gyakorlatilag a társadalmi forradalmat és magát az anarcho kommunizmust. Ismételten hangsúlyozzák az erőszakos forradalmat és annak pusztító természetét, majd három fázisban fogalmazzák meg az építő folyamatokat a burzsoázia 100%-os bukása után. Ezek tehát:

1. Az ipari termelés problémájának liberter kommunista szempontból való megoldása.
2. Az agrárprobléma hasonló megoldása.
3. A fogyasztás problémájának megoldása.

Termelés: Az ország termelési mechanizmusai globálisak és mindenkire vonatkoznak Mahno szerint. „Ez determinálja az új termelés jellemzőit és formáját; ez a termelés szintjén globális és közös lesz, abban az értelemben hogy a munkások által létrehozott termékek mindenkihez tartoznak majd.”- írja. Ezzel már megfogalmazza magát a közösségi tulajdont mint olyat a termelésben. Továbbá említést tesz a munkások kollektív önigazgatásáról, így a főnök nélküliségről is.

Fogyasztás: Mahno szerint ez a dilemma a forradalom alatt kétféleképpen jelenik meg. Az egyik a szükségletek és a termelés összehangolása a másik pedig az elosztás. Az új társadalomnak a társadalmi szolidaritás mentén kell orvosolnia ezt a problémát. Mindenki létszükségletét ki kell elégíteni. De elsősorban az elesettekét, a gyerekekét és az idősek szükségleteit. Általánosan (kivéve az ellenforradalmi okokból nem dolgozó osztályok) mindenki igénye ki lesz elégítve. A bonyolultabb probléma a fogyasztás megszervezése, amelyre Mahno azt a választ adja, hogy városi munkásság és a vidéki parasztság között mutualista, csere alapú működés fog magától élet belépni. „A fogyasztás ilyen megszervezése lehetővé teszi a proletariátus számára az ellátás folyamatos cseréjét, amelynek jelentős a szerepe az új gazdaság megerősödésében.”- írja.

Föld: A földet magát a liberter kommunisták a munkásosztály és a parasztság állandó fáradozásaiként könyvelik el és mint közös üzemre tekintenek, ahol a közösség megtermeli az életéhez szükséges javakat. A termelőeszközök bérlés, illetve vásárlás nélkül fognak a forradalmi parasztok kezébe kerülni és ők fogják meghatározni a termelés módját. Mahno szerint külső nyomás nem befolyásolhatja a parasztságot. A földművelési formák (családi és közösségi) a forradalom elején feltételezhetően mindkét formában működni fognak, de idővel letisztázódik ez is. Az agrárirányítás döntő tényező lesz a forradalomban, azért mert a többségi társadalmat akkoriban mindenhol a parasztság adta. (Szerencsére fel sem merült az a trockista értelmezés, mely szerint a parasztság az nem forradalmi osztály.)

A forradalom védelme

A forradalmat mindenképp szükséges fegyveresen védeni, nehogy a burzsoázia és az ellenforradalmi tendenciák újjászerveződjenek és támadásba lendüljenek. Ezért militáns forradalmi anarchista hadsereget kell létrehozni.

A következő elveken alapul ez a hadsereg:

1. a hadsereg osztályjellege
2. önkéntes szolgálat (minden kényszer idegen a forradalom védelmétől)
3. szabad önkéntes fegyelem (önfegyelem az önkéntes szolgálat és a forradalmi önfegyelem tökéletesen kiegészítik egymást, és olyan morális erőt kölcsönöznek a forradalmi hadseregnek, amilyen semmilyen állami hadseregnek nem lehet)
4. a forradalmi hadsereg teljes alárendelése a munkás- és parasztszervezetek által képviselt tömegeknek, amelyek a teljes gazdasági és társadalmi életet is ellenőrzik.

Szervezeti rész

Ebben a részben a szerzők megkövetelik, hogy az alábbi szervezeti elvekhez tartsa magát minden forradalmi anarchista. Négy pontból áll fel a szerveződési program.

1. Elméleti egység: a liberter kommunista elv az összetartó erő az Anarchisták Általános Szervezetén belül.
2. Taktikai egység, vagy a cselekvés közös módozatai: A cselekvésnek a Szervezeten belül egységesnek és harmonikusnak kell lennie. A mozgalom taktikája a létezés szempontjából döntő jelentőségű.
3. Kollektív felelősség: Mindenki felelős mindenkiért, nem csak saját magáért. A káoszista individualizmust a csírájában kell elfojtani a mozgalmon belül.
4. Federalizmus: A szerzők véleményem szerint téves szóhasználattal különbséget tesznek ’jó’ és ’rossz’ federalizmus között. Amit ők valójában ’jó’ federalizmusnak neveznek az maga a demokratikus centralizmus elve. A ’rossz’ federalizmus pedig mai szóval élve a bázisdemokrácia, ahol mindenki magas szinten tarthatja az egóját és „mítikus” egyéniségét.

Összegzés

Ahogy Arsinov megírja a ’Platform’ utószavában, a ’Platform’ nem egy szentírás, hanem egy alapprogram és vitaindító az anarchista csoportosulások számára. Irányadó a liberter elvben. Az anarchisták számára ez mindenképpen alapművet kell, hogy jelentsen. Kívánom a mai magyar anarchistáknak, hogy vegyék kezükbe a ’Platformot’, tanulmányozzák és tartsanak önvizsgálatot.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!