„Baloldali holokauszt-tagadás”?

 „Auschwitz, avagy a Nagy Alibi” címmel a jelent meg egy botrányos írás a Marseilles-i Programme Communiste folyóirat 11. számában, 1960-ban. Az esszé vitriolosan kritizálja a liberális közvélemény nácizmusról való sztereotípiáit, melyek hajlamosak a Harmadik Birodalom bűneit történelmi személyek egyéni patológiáinak tulajdonítani vagy az antifasiszta háborút jó és gonosz kozmikusan vulgáris politikai teológiájának metahistóriai elbeszélésére felfűzni. Joel Brand történetére hivatkozva feleleveníti az eichmanni „Blut gegen Waren” (Vért a szajréért) programját, melynek keretében megkísérelték zsidónak minősített állampolgárok tetemes számát eladni a nyugati hatalmaknak. Természetesen nem sikerült, azok nem tudtak mit kezdeni az ajánlattal. A szövetséges hatalmaknak ugyanúgy nem kellett a fölösleges „emberanyag”, ahogy Németországnak sem, csak utóbbi A nácik elvégezték a piszkos munkát a burzsoázia számára, elvégezték a lakosság és a javak olyan újraelosztását, mely legjobban megfelelt a tőke igényeinek. A náci népirtás nem értelmezhető csupán jó és rossz harcaként tehát, hanem a gazdasági helyzet kontextusában. A forradalmi öntudattal nem rendelkező kispolgárságnak szüksége volt egy jól elkülöníthető frakcióra, melyre a saját nyomorúságát koncentrálhatta, őket egy ideologikus manőverrel idegennek bélyegezve. A zsidóság mint toposz csak történelmi esetlegességként volt éppen kéznél. Éppen ezért nincs itt semmi különös, nincs itt semmi látnivaló, ez a kapitalizmus normális működése – a nácik démonizálása pedig pont ennek a ténynek az elfedését szolgálja.

 Az esszé a maga naiv determinisztikus képzeteivel egyazon mechanizmus egyenrangú alkatrészeiként tekint tettesekre és áldozatokra, és joggal róhatják fel neki kritikusai, hogy kétségbe vonja a holokauszt szimbolikus egyediségét, a népirtást banálissá és racionalizálhatóvá teszi.

 A szerző megjelölése nélkül megjelent írást eredetileg Amadeo Bordigának tulajdonították, mert a köré csoportosuló teoretikusok folyóiratában jelent meg, egy később megjelent tanulány szerint (Le Prolétaire n°322, 1980) a szerző Martin Axelrad, egy Bordiga körébe tartozó publicista. Az 1970-ban brossúra formában is terjesztett és bizonyos mértékig hivatkozási alappá vált esszé minősége elmarad attól, amit Bordigától elvárhatunk, és inkább a „bordigista” elméleti keretek üres automatizmusként való reprodukciójaként értékelhető. Mik is ezek az elméleti keretek?

 Bordiga álláspontját ha le akarjuk egyszerűsíteni és könnyen népszerűsíthetővé akarjuk tenni, a következő formában vázolhatjuk fel, a fasizmust használva fogalmi referenciaként: Akár Marx, akár Bakunyin követői vagyunk e tekintetben, azt kell gondolnunk, ellenségünk a kapitalizmus és a tőkés rendet fenntartó állam, vagyis „végső” küzdelmünk nem a fasisztákkal van. Az „antifasizmus” programja elmossa a tőke és a munka közti antagonizmus tudatát és az osztályharcot olyan politikai küzdelemmé konszolidálja, melynek frontvonala fasizmus és demokrácia között van. Bordiga szavaival élve: „az antifasizmus nem osztályharc, hanem osztály-kollaboráció”. Ha szigorúan megmaradunk a marxista ortodoxia alapján (invarianza), azt kell lássuk, a fasizmus és a demokrácia a polgári rend két arca, melyek nem konfliktusban, hanem szimbiózisban állnak. Nincs tiszta „demokrácia” vagy tiszta „fasizmus” – csakis e kettő örök hibridje, ahol mindig a gazdasági és politikai helyzet stabilitásának vagy saját osztályhelyzetünk perspektívájának a függvénye, a kapitalizmus fenti két arca közül melyiket veti ránk. A politikai küzdelem fasiszták és demokraták szembenállására való redukciója tehát elérhetetlenné teszi számunkra az osztályharc nézőpontját, ahonnan nézve stratégiai döntéseinket kommunizmus és kapitalizmus antagonizmusából vezetjük le. Az ilyen értelemben vett antifasizmus tehát reakciós, lényegi funkciója, hogy a forradalmi politikai cselekvés gátja legyen, és vagy az anarchoszindikalista stratégiának kedvez, mely maga sem hisz a kapitalizmus globális meghaladásának lehetőségében, és csak azon belüli engedmények és esetleges-ideiglenes hatalmi vákuumok kiharcolásában gondolkodik, vagy a liberális demokrácia önigazolásának eszközévé válik, mely a fasizmussal, saját édestestvérével szemben játszhatja el a „jó zsaru” szerepét a közvélemény szemében. Az ilyen értelemben vett antifasizmusból jobb kimaradni (astensionismo). Az ilyen értelemben vett antifasizmus – történelmi perspektívában – rosszabb, mint a fasizmus maga, mert lényege, hogy konzerválja a rendet, mely a fasizmust újratermeli.  

 A kommunizmus történetének rossz szelleme lenne tehát Bordiga? (Persze egyik csak, sőt, egyesek szerint amúgy is csak rossz szellemei vannak.) Ő lenne, aki az elárult, elveszített forradalmi pillanathoz való nosztalgikus hűségében elutasít minden „reálpolitikai” kompromisszumot? Láttathatjuk-e őt Mao Ce-Tung ellentéteként annyiban, amennyiben a maoizmust a taktika primátusa és a konfliktusok egyre kisebb és kisebb alárendelt konfliktusokra való bontásának radikális pragmatizmusa jellemzi, míg a „bordigizmust” a stratégia olyan paralízise, mely az esetleges történelmi lehetőségek elszalasztásához vezet? Vádolhatjuk-e szellemi örököseit azzal, hogy az „ez nem az én forradalmam” nagyvonalúan legyintő jelszavával megtagadják a közösséget azoktól, akik „csinálni akarnak valamit” – bármit, bárkivel, bármi áron? Illik-e Bordigára Lenin közmondásos kritikája a baloldaliságról, mint a kommunizmus gyermekbetegségéről, amely a „nem kötünk kompromisszumot” néhai Lasalle-i makacsságával képtelen mással mint a végső, mindent eldöntő küzdelemmel beérni, mely makacssága által végül a tényleges küzdelemben való részvétel helyett az „Elvi Álláspont” szobrává válik, szem elől tévesztvén a különbséget politikai véleménynyilvánítás és politikai cselekvés között? Ennek megítéléséhez látnunk kell őt eredeti kontextusában.

 A maga idejében

 A Bordiga irányvonalát követő (1921-24) Olasz Kommunista Párt titkos paramilitáris alakulatokat szervezett, melyek sajátos spontán kooperációban voltak az „Arditi del Popolo” („A nép vakmerőbbjei”) nevű mozgalommal. Az „Arditi” az olasz királyi haderőnek az első világháború alatt kialakult elit felderítő alakulataira tekintett vissza; ilyenek élén vonult be d'Annunzio Fiumébe, hogy később kikiáltsa a Carnarói kormányzóságot. A futurista mozgalomhoz kötődő Mario Carli, Giuseppe Bottai, Piero Bolzoni és Vittorio Ambrosini „Egyesült Olasz Arditit” (ANAI) szervezett, mely csoportok nagy része később a fasiszta feketeingesek („Camicie Nere” – CCNN – vagy másképpen „squadristi”) osztagaiba olvadt be. A többnyire veterán katonákból álló mozgalom azon része, mely elvi antifasiszta volt (lettek légyen kommunisták, szocialisták vagy a katolikus [kereszténydemokrata] Néppárt szimpatizánsai) megalakították az Arditi del popolót. (A fasiszták hatalomra kerülésével ez a szervezet fokozatosan felmorzsolódott, tagjainak nem kis része később a Nemzetközi Brigádokban folytatta a küzdelmet.) Ambrosini, a „Vörös Arditi” vezetője, a mozgalom azon alapítója, aki abban az időben a Kommunista Pártban is megfordult, felajánlotta Bordigának, legyen az Arditi del Popolo vezetője. Bordiga nem kért ebből a tisztességből (absencionismo), mert nem kívánta a Kommunista Párt arculatát összezavarni átgondolatlan koalíciókkal („sem az Arditi, sem a Nép ethosza nem illik a KP szellemiségéhez”) és attól tartott, a kommunisták fegyverarzenálja kikerülhet a Központi Bizottság ellenőrzése alól; vagyis nem hitt abban, megőrizheti vezető szerepét egy az „antifasizmus” kétes értékű eszményén nyugvó taktikai együttműködés felett. Jellemző módon ez vált a közte és Gramsci között feszülő nézetkülönbségek záródarabjává: a korábban a maximalistákhoz tartozó Gramsci, aki elutasította a forradalmi „centralizmust” könnyebben hajlott a „népfrontos” taktikára és nyitott volt az Arditivel való együttműködésre. A „Vörös Arditi” legjelentősebb ütközete Parma ostroma volt 1922 őszén, ahol is a lakosság támogatását élvező 350 „ardito” Antonio Cieri és Guido Picelli vezetésével visszavonulásra kényszerített 10 ezer feketeingest, akiket Roberto Farinacci és a „Menetelés Rómába” későbbi szervezője, Italo Balbo vezetett.

 „Átkelhetett Balbo az Atlanti óceánon, de nem kelhetett át a Pármán” – gúnyolták a kommunisták annak idején a feketeingesek meghatározó vezetőjét parmai csúfos veresége után. A munkáshatalom sikeres védelme azonban azoknak a spontán szövetségeknek is volt köszönhető, melyeket Bordiga elvi szigora nem segített ápolni – így a Kommunista Párt által elutasított vörös halálfejes antifasiszta Arditinek, amely a megfelelő pillanatban a megtámadott kommunisták segítségére sietett. Egy másik hasonló anekdota szerint Gramsci megkérte Bordigát, ne zúdítsa kritikai fakultázsának teljes arzenálját egy potenciális szövetségesre, a liberális újságíróra, Piero Gobettire. Bordiga tőle szokatlan módon eleget tett a kérésnek – barátságból.

 Utólagos megfontolások

 Bordiga haláláig meg volt győződve arról, hogy 1922 második felében a kapitalizmussal szembeni világméretű és azt megroppantani képes ellenállás létrejötte gyakorlati lehetőség volt. Ennek igazolására visszatekintve még annyira sem válaszolhatunk, mintha magunk is a küzdelem sűrűjében lettünk volna, és nem tudhatjuk, a konfliktus akkori kiéleződése és az események sodrása mennyire torzította volna helyzetértékelésünket. Bordiga úgy gondolta, a párt maga a proletariátus „agya”, mely ugyanúgy nem létezhet a munkásosztály tapasztalata és cselekvőképessége (mint „periféria”) nélkül, ahogy a munkásosztály sem lehet önmaga tudatában a párt stratégiai belátóképessége nélkül. Ennek fényében megérthetjük, hogy a kérdés, „valóban” olyan volt-e a „helyzet”, irreleváns, hiszen a cselekvés iránya az adott pillanatban a kívánt hatás felé mutatott. Mussolini hatalmának megszilárdítása 1923-ban, és Sztálin hatalomra kerülése ugyanebben az időben bezárta a világforradalmi ablakot. A kapitalista fejlődésre veszélyes mozgások blokkolása céljából új taktikai szövetségek születtek, Németország és a fasiszta Olaszország majd Japán között, végül a szövetséges hatalmak antifasiszta népfrontja és a nyomában létrejövő euroatlanti világrend újabb évtizedekre biztosította a kapitalizmus konszolidációját. Bordiga bólogatott: „igen, pontosan ez volt a cél”. Egyfelől a NATO, másfelől a Varsói szerződés országainak szorításában a globális forradalmi perspektíva értelmetlenné vált, sőt, elképzelhetetlenné vált. 

 Nem szabad elfelejtenünk, hogy taktikai meglátásai egy olyan helyzetben születtek, amikor és ahol a kommunisták számottevő fegyveres ellenállásra voltak képesek és az ország működését megbénító sztrájk megszervezése is a lehetőségek között volt – így joggal érezhették, hogy a konfliktus „politikai” (vagyis parlamentáris) szintre való emelése csak hiteltelenné tenné őket. Nehéz lenne mai párhuzammal illusztrálni ezt a helyzetet: talán gondoljunk az ezredforduló „kalózpártjainak” érthetetlen törekvésére, hogy az információ szabad áramlásának képviseletet szerezzenek, miközben senki nem érezte komolyan úgy, hogy erre szükség van, úgy tűnt, az információ felszabadítása megoldható lehet közvetlenül a termelésének a szintjén, a híradástechnikai infrastruktúra eltérítésének segítségével. Ma ez is naiv illúziónak tűnik. 

 Ahogy a nemzetközi erőviszonyok a háború után változtak, Bordiga fokozatosan irrelevánssá vált, és ennek maga is tudatában volt. A Lenin utáni Szovjetuniót a reakció képviselőjének tekintette, akárcsak a háború utáni polgári demokráciákat, ezzel a „balkommunizmus” irányadó ikonjává vált. Meggyőződése volt, hogy az ő életében megtapasztalt lehetőség a világforradalmi eszkalációra már nem fog még egyszer előállni, csak a globális erőterek drasztikus átstrukturálódása mellett. A szovjet rendszer lebomlására nem számított, de a kétpólusú világrend romjain új életre kapó, a radikális változás irányába ható erőket a kapitalizmus konzerválásának vitorlájába befogni törekvő posztfasizmus Bordiga 1920-as évek elején tett megállapításának új aktualitást adhatnak. 

 Nehéz Bordigát kritizálni, hiszen kevés ember van, aki olyan sokszor ad igazat magának, mint ő visszaemlékezéseiben, melyet Edek Ossernek adott 1970-ben, nem sokkal halála előtt – persze az is igaz, kevesek igazát vonták annyian kétségbe, mint az övét. Életművének átfogó kritikai vizsgálatára – ahol is saját mércéjét alkalmazzuk rá és aszerint vizsgáljuk meg döntéseit – olyan módon lenne csak lehetőség, mint ahogy sakknagymesterek munkásságát tanulmányozzuk: sorban ásva elő a játszmák jegyzőkönyveit, azon gondolkodva, mikor milyen lépések lettek volna lehetségek, mit lehetett volna másképpen csinálni. Nem véletlen, hogy erre máig senki nem vállalkozott. Nem is találni olyan mozzanatot politikai önéletrajzában, ahol azt állítaná, tévedett. Hogy is tévedhetett volna, hiszen mindig is az ortodox történeti materializmus biztos talaján állt, személyes szempontok, előítéletek nem befolyásolták, csak a spontán alakuló forradalmi helyzet. Amennyiben igaza van abban, hogy minden helyzetben a lehető legátgondoltabb stratégiát választotta, úgy az ő életművében a marxista-leninista elemzés talaján álló politika a saját elméleti korlátaival találkozik. A két leggyakrabban a szemére hányt kritika – egyfelől rigid és szektás, másfelől absztrakt sémákban gondolkozik – önbevallása szerint a legnagyobb dicséret. Egyfelől egy forradalmi párt legyen is „szektás” a szónak abban az értelmében, hogy nem a minél nagyobb népszerűségre, hanem az elméleti szigorra és az azt lazító kompromisszumok elutasítására törekedjen – absztenció –, másfelől a doktrína, amit követ csakis akkor lehet érvényes, ha nem esetleges tapasztalatokkal, hanem tiszta sémákkal operál, melyeket nem befolyásolnak egyéni elfogultságok – invariancia. „Örülök, ha szektásnak tartanak” – állította („dichiarerei oggi che trovo gradita la definizione di settario”). Ha volt hibája, talán a legszembetűnőbb ez: egy adott történelmi pillanatban, saját igazának megkérdőjelezhetetlen tudatában, tisztában lévén a rossz esélyekkel, mindent egy lapra akart feltenni. De ha meggondoljuk, valószínűleg erre lenne a legbüszkébb.

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!