Könyvbeszámoló:

Angela Nagle: Kill All Normies

(’Ölj meg minden normálist!’)

Zero Books, UK, 2017.

Az Egyesült Államok első fekete elnökét Donald Trump követte, ami figyelemre méltó kontraszt, legalábbis ami az Obama által szimbolizált - és persze nagyrészt hiú - reményt illeti az egyenlőségről. A feminista szerző az interneten dúló kultúrharc szerepével foglalkozik elsősorban az USA-ban, ami a főáramú médiában sokáig nem jelent meg, ugyanakkor megágyazott Trump hatalomra jutásának.

Az új jobboldali ellenkultúra kialakulása

Ahogy azt a bevezetőben a szerző írja, az USA 60-as és 90-es években lezajlott kultúrharcaival ellentétben a 2010-es évekre kicsúcsosodó online kultúrharc nem az idős konzervatívok harca volt a szabados életvitelű fiatalokkal szemben, hanem a „fiatal horogkeresztrajzoló anime fanok, ironizáló South Park konzervatívok, antifeminista vicceskedők, zaklatásra hajlamos kockák és mémgyártó trollok” tevékenységéből indult útjára, amelyekről nem mindig lehetett tudni, hogy mi az, amit komolyan gondolnak és mi az, amit csak a vicc kedvéért tolnak az online felületeken. A liberális elit ellenes érzelmeik azonban összekötötték őket. És ezen nem szabad csodálkozni. A liberálisok önmaguk morális felsőbbrendűségébe vetett hite és ennek éreztetése, a tumblr-en és az egyetemeken mutatott arrogáns fellépésük a másként gondolkodókkal szemben, a szólásszabadságot bekorlátozó politikai korrektség (PC) terjedése szükségszerűen vezetett ellenálláshoz, amelyből egy új jobboldali ellenforradalom bontakozott ki. Tény, hogy ezzel párhuzamosan kialakult egy online balos ellenkultúra is – szintén a hivatalos liberális médiával szemben. Ugyanakkor, ha az offline világot nézzük, akkor a politikai hatalmat egy jobboldali figura szerezte meg, aki szembeszállt a főáramú médiával és a hivatalos nézetekkel – nem kis részben az online jobboldali ellenkultúra támogatásával.

Az új jobboldali ellenkultúra nem ritkán a politikán kívüli, nagy médiafelületet kapó eseményeken való viccelődésekre is építkezett. 2016-ban Cincinatti állatkertjében lelőttek egy gorillát, Harambe-t, miután egy kisgyerek a területére esett és megtámadta. Az interneten egyre többen a gyermek szüleit tették felelős gondatlanságukért. Ez hamarosan a Harambe melletti szimpátia hullámba ment át, és természetesen mindez a szokásos erényfitogtatási verseny keretei között folyt az ún. közösségi médiában. Így aztán a Harambe mémek a liberális látványpolitizálás, a problémákkal kapcsolatos aránytévesztések és online morális tömeghisztériák paródiáivá váltak. Az irónia mögé azonban egyre gyakrabban bújtattak kifejezetten gonosz gondolatokat, egyre gyakrabban használták ezek a mémeket a politikai támadások és lejáratások eszközeiként. Erre válaszul a tumblr új gendereket kreáló felhasználói vagy az egyetemi élet szólásszabadságellenes interszekcionalista aktivistái még inkább úgy gondolták, hogy buborékjukon kívül mindenki rasszista, nőgyügyölő, és heteronormatív elnyomó, nemcsak a születőben lévő új jobboldal. A szerző külön fejezetben elemzi, milyen abszurd szintre léptek az identitást középpontba helyező liberálisok. Igazából amit képviselnek az már nem is politika. Adolph Reed Jr. szerint a liberálisok igazából már nem hisznek a politikában, hanem a „szenvedés tanúságtevőiként” igyekeznek feltűnni. A szenvedésnek, gyengeségnek, sebezhetőségnek a kultuszát alakították ki, és ezekre alapozzák morális felsőbbrendűségüket az áldozat pózában tetszelegve. Mindenki, aki fehér, férfi és heteroszexuális az csakis privilegizált lehet.  

A Trump rajongó új jobboldal a nyugati civilizáció hanyatlását látta igazolva a gender-fluiditást hirdetők és PC-mániások tevékenységében, akik a politikai korrektséget csúcsra járatták a 2010-es évek közepén: már az is problémás lehetett, ha valaki tésztát evett vagy Shakespeare-t olvasott. Erre válaszul a jobboldalról egyre dühösebb tabu-döntögetések és anti-morális indulatok gerjedtek. A válasz szintén dühödt volt a liberálisok részéről, és sokszor a boszorkányüldözések középkori módszereit alkalmazták, egyre gyakrabban nem is a jobboldal felé, hanem a velük egyet nem értő, de rasszistának vagy homofóbnak egyáltalán nem nevezhető baloldaliak irányába. Így járt pl. a marxista Mark Fisher is Exiting the Vampire Castle c. műve miatt.

Az új jobboldal antifeminizmusa nem előzmény nélküli. Ugyanakkor az első férfijogi mozgalmak éppen a 60-as években megerősödő feminizmussal és szexuális felszabadítással karöltve alakultak ki pont hogy a hagyományos nem szerepek kritikájaként. A feminizmustól akkor szakadtak el ezek a mozgalmak, amikor a feministák a 80-as években az összes férfi ellen fordultak és a nemi erőszakot, a családon belüli erőszakot tették meg központi témájukká. A 90-es évekre a férfijogi mozgalmak a férfiakat kirekesztő, diszkrimináló intézkedések, intézmények elleni küzdelemre összpontosítottak. Ekkor még mindig voltak olyan férfimozgalmak, amelyek a szexizmus ellen küzdöttek, de többségük egyre inkább a feminizmus ellen fordult és mintegy a második hullámos feminizmus tükörképeként a férfiak elleni erőszak, az apák hátrányos megkülönböztetése lett a fő céltáblájuk. Mindezek az internet előtti mozgalmak azonban még szinte teljesen józan irányzatoknak tekinthetők a 2010-es évek gyűlölködő antifeminizmusához és nőgyülöletéhez képest, amely egyszerre fakadt az online anonimitás lehetőségeiből és egyre jobboldalibb jellegéből. Mint minden szubkultúrában, így itt is több – egymással is vitatkozó - irányzat alakult ki, amelyeket az egész könyvre jellemző higgadt, de világos kritikával be is mutat a szerző, ugyanakkor a legérdekesebbnek F. Roger Devlin alt-rightos író egyik gondolatát tartja, amely a monogámia összeomlására vezeti vissza a fiatal férfiak körében elterjedt nőellenes indulatokat. A szexuális forradalom lehetővé tette a szeretet nélküli és elviselhetetlen házasságokból, kapcsolatokból való könnyebb kilépést. Ezzel a jó hírrel párhuzamosan megnőtt a gyerektelenek száma és meredekebbé vált a szexuális hierarchia. Az elithez tartozó férfiak számára a szexuális választási lehetőségek nőttek, míg az alul lévő és számbeli többséget jelentő férfiak számára beszűkültek a párkeresési lehetőségek. Az ebből fakadó dühből alakultak ki nőellenes érzelmeik és szószólóik durván nőellenes retorikája.

Lehet ezt mondani minderre, hogy a liberális és a jobbos oldal egy viszonylag jelentéktelen és extrém rétegjelenségeket szúrt ki magának a másik oldalon, de végül is a két oldal nyelvezete, módszerei a főáramú politikában és médiára is rányomták bélyegüket, kiléptek az online felületekről a valóságba.

A radar alatt

A 2010-es évek elején sokan értelmezték úgy az Arab Tavaszt, az Occupy mozgalmat és hasonló baloldali, demokratikus szellemű mozgalmakat mint az online aktivizmus, „a digitális, vezetők nélküli forradalom” megnyilvánulásait. Ám világos politikai program és világos vezetés nélkül természetesen ezek a mozgalmak hamar hanyatlásnak indultak, a sokat ünnepelt ukrán narancsos forradalom pedig kifejezetten fasiszta színezetet kapott. Amire közben nem figyeltek oda az elemzők az a felszín alatt fortyogó új jobboldali online kultúra, amely később az alt-right gyűjtőnevet kapta, bár ők maguk csak a kifejezetten fehér felsőbbrendűséget, fehér birodalmat meghirdető szélsőségesebb irányzatokat nevezték így maguk között. Ennek szócsöve Richard Spencer, aki egy kizárólag fehér USA és egy pán-fehér Európa vizióját hirdeti. Természetesen az alt-right nem előzmény nélküli: leginkább Jared Taylor (az American Renaissance site-ról), valamint Kevin B. MacDonald (az Occidental Observer szerkesztője) említendő. Az alt-right fő témái az IQ, Európa demográfiai helyzete és civilizációs hanyatlása, a kulturális dekadencia, a „kulturális marxizmus”, az egyenlőség-ellenesség és az iszlamizálódás, fő célja pedig – és nevét is innen kapta -, hogy alternatívát nyújtson a jobboldali konzervatív politikai vezetőkkel szemben, akiket gúnyosan ’cuckservative’-nak neveznek, mert megengedik, hogy a nemzetet/a fehér fajt/a nőket megbecstelenítse a színesbörű betolakodó. Az alt-right családjába sorolhatók az neoreakciós egyenlőség-ellenes mozgalmak, a technológia párti libertariánusok (akik a bitcoin nagy rajongói) vagy éppen a transzhumanizmus jobboldali verzióit képviselők.

Mindezek a marginális irányzatok azonban nem tudtak volna nagyobb ismertségre szert tenni, ha a 4chan majd később a 8chan fiatalos mémgyáros és szabályszegő energiái, hacker taktikái és tömeges látogatottságuk nem adtak volna nekik lendületet és széles nyilvánosságot. A chan online szubkultúra eredetileg nem volt politikai irányzathoz köthető. A 4channak volt egy politikai boardja /pol/ és egy kevésbé politikus és erősen „random” boardja /b/.  A baloldali libertariánus Anonymus azért nem vett részt a chan kultúrában, mert hacker tevékenységük miatt amúgy is ki voltak téve az állam megfigyelőinek, különösen 2010-12 közötti fénykorukban. Így a baloldal lényegében hiányzott a chan kultúrából, és ezt a vákuumot az anti-PC mémgyártók töltötték ki. A 2003-ben a tizenéves Chris Poole által indított 4chan a 2chan nevű japán anime megosztó site-ra alapozott, és 2011-re havi 750 milliós oldallátogatottságot ért el. A site erősen nőgyülőlő kulturát képviselt, de egyben egy önlenéző, béta hím, kocka identitást is. A fő kulturális oszlopfői a háborús videó-játékok, és az olyan filmek mint a Harcosok Klubja és a Mátrix voltak. Regisztráció, login nem kellett, mindenki jellemzően ’Anonymous’ névvel tette közzé a cuccait. Az anonimitás olyan környezetet teremtett a site-on, amelyben sokan a legsötétebb gondolataikat osztották meg. Fura pornótól kezdve gyilkos, öngyilkos gondolatokon át a rasszizmusig és a nőgyűlöletig sok minden jelen volt, de nagyrészt egyszerűen csak vicces mémek voltak láthatók. A 4 chan/b/ felhasználóinak nagy mozgósítása volt, amikor a Time magazin online szavazásán az év emberének szavazták meg Poole-t 2008-ban és az is, amikor a 11 éves Jessie Slaughtert tömeges zaklatással az öngyilkosságba kergették 2010-ben, miután csinált egy butácska videót, amelyben gengszter-rappelt. Az online szubkultúra vagy úgy általában az internet nem kellő ismeretét felmutató felhasználókra sokszor szálltak rá tömeges zaklatásokkal. A zaklatások a káröröm nagy orgiái is voltak egyben. Az online játékokban használt, a nevetést jelentő kek is az alt-right birodalmába költözött, különösen, hogy Matt Furie netes képregényéből Pepe a Béka alt-right mémmé vált – és egyébként van egy Kek nevű egyiptomi békafejű istenség is.

A 4channal kapcsolatos legvisszafogottabb feminista kritika is heves kampányt váltott ki a felhasználókból, több esetben is közzétették az adott felhasználó telefonszámát, címét, és tömeges online zaklatások indultak. A tömeges zaklatás - eszközeiben végképp nem válogató – csúcspontja a soha nem látott tomboló vitákat és szakadásokat kiváltó 2014-es ’gamergate’ volt, amikor a videójátékok egy feminista kritikusát Anita Sarkeesiant vették célba, aki amúgy maga is gamer volt és nem cenzúráért, hanem változtatásokért állt ki youtube-videóiban. Igazából a fiú/férfi gamerek a szerző szerint azért akadtak ki, mert azokban a években a lányok/nők számára kialakított játékok egyre jobban terjedtek és a fiúk/férfiak ’igazi gamer’ pozíciója veszélybe került szerintük. Olaj volt a tűzre amikor Zoe Quinn kijött egy olyan videójátékkal, amely amellett, hogy rossz volt, mindent megtestesített, amit az alt-rightosok utáltak a social justice warriorokban. A vita tovaterjedt és politikai témája kiszélesült, s egyik ugródeszkája volt az addig alig ismert alt-rightos figuráknak a nagyobb nyilvánosság felé.

A radar fölött

A zaklató módszerek és stílus elkezdett tovaterjedni a neten a politikai jobboldalon és nemcsak online hanem offline is. Olyanok mint Milo Yiannopoulos a brit, meleg, konzervatívból alt-lightossá (= nem annyira radikális altrightos) váló közéleti figura és hasonlók igazából csak átvették, felhasználták, meglovagolták ezt az online jobbos ellenkultúrát. Az évek során a liberálisok sokszor kiáltottak farkast alaptalanul, de végül a farkas megérkezett az alt-right formájában. Az online alt-right kilépett az offline valóságba és nemcsak Trump alakjában, hanem náci karlendítések formájában, a fehér felsőbbrendűség teljesen nyílt hirdetésében, időnként pedig a gyilkosságig terjedő nőgyűlöletben és rasszizmusban is. 2014-ben a 4chanra tette ki áldozata meztelen holttestének fényképét az egyik barátnőjét megfojtott 4chan felhasználó. 2015 október 1-én a 4chan-on jelentette be az elkövető, hogy másnap tömegmészárlást rendez azzal a jelszóval, hogy a béták lázadása elkezdődött és hogy utána saját magával is végez. Így is történt.  2015 novemberében a 4chanon tették közzé videójukat a Black Live Matters öt tagjára rálövő elkövetők. Vessük mindezt össze a liberális, posztmodernista szociológusok azon nézeteivel, amely szerint az internet majd elhozza a bölcs és közösségi döntéseket, hiszen mindenki hozzáfér a tudáshoz, és a hierarchikus felépítés helyébe a horizontális, hálózatos szervezés és felfogás lép…

A digitális, vezetők nélküliség zsákutcája

Hiába az Anonymus hangzatos szövegei, és hősies pillanatai, az online térben az alt-right győzött – írja a szerző. A hagyományos politika elavultnak nyilvánítása és a digitális, vezetők nélküli, spontán hálózatépítés fetisizálása nem számolt azzal, hogy „a vezetők nélküli forma igazából semmit sem mond a filozófiai, morális vagy konceptuális tartalmáról a résztvevő mozgalmaknak. A „vezetők nélküliség” miatti vákuumba szinte bármi beférkőzhet. Mindegy, hogy milyen hálózatos, „szabályszegő”, ’közösségi’ médiás vagy nem-hierarchikus egy mozgalom, az eszmék tartalma legalább annyira döntő, akármilyen pontját is nézzük a történelemnek” – utal Nagle Jevgenyij Morozov figyelmeztetésére is. A vezetők nélküliség a szélsőjobboldal uralmába is torkollhat. Bármilyen furcsának is tűnik.

A szabályszegés átengedése a jobboldalnak

Az új jobboldal, az alt-right azért tud vonzó lenni a fiatalok számára, mert a morális szabályszegés, az ellenkultúra, a nonkomformizmus, az avantgarde jegyeit hordozza magán. A szerző több példát is felhoz arra, hogy a romantika óta de Sade, Nietzsche, Dosztojevszkij, Norman Mailer nézetei és hősei hogyan képviselték az erkölcsi szabályszegést. Tegyük azért hozzá: a szabályszegés, a lázadás akkor is mutatkozhat szexinek, ha tartalmilag nem jelent semmilyen valódi kihívást a fennálló renddel szemben.  A látszatlázadás, ha ügyesen van megkomponálva, sokakkal elhitetheti, hogy valódi. Ezt a játékot űzi Orbán is itt Magyarországon – nem véletlen, hogy kedveli az alt-rightot, a színjátéka hasonlít arra. Mindeközben a liberális és baloldali irányzatok nagy része lemondott a fennálló rend erkölcseinek megszegéséről, a szabályszegésről. Ezt átengedte a jobboldalnak, amely saját politikai céljainak elérésére használja fel a szabályszegést, amely egyben a végső szakítást jelenti bármilyen baloldali egyenlőségelvvel, de egyben a jobboldali keresztény erkölcsökkel is.

A 90-es évek konzervatív kulturharcosának Pat Buchanannak és a mai alt-right politikájának összehasonlítása nyomán arra jut a szerző, hogy „Milo, Trump és az alt-right felemelkedése nem a konzervativizmus visszatéréséről szól, hanem a non-konformizmus, az önkifejezés, a szabályszegés és az öncélú tiszteletlenség abszolút hegemóniájáról – egy olyan esztétikáról, amely megfelel azoknak, akik semmiben sem hisznek, csak az egyén és az identitás felszabadításában – legyenek bár jobboldaliak vagy baloldaliak”.

Az új jobboldal taktikailag Gramscira épít

A szerző szerint az új jobboldal, az alt-right taktikája igazából a kommunista Gramsci hegemóniáról és ellenhegemóniáról alkotott nézetein alapul: először a kultúrharcot kell megnyerni, hogy utána a politikai harc is megnyerhető legyen. Nem kell formálisan pártokban politizálni, ráér az később is. Így először az online kultúrharcot vívta meg az alt-right, és később Trump képében meg tudott nyerni egy politikai harcot is. A hagyományos munkásmozgalom hanyatlásával a marxista irányzatok közül valójában Gramsci hatása lett a legnagyobb, aki a médiát és a kultúrát helyezte a politikai elemzés és gyakorlat középpontjába egy olyan világban, ahol a média által közvetítettség nagy jelentőséggel bír, és itt említi meg a szerző a szintén a jobboldaltól távol álló Chomsky Egyetértés Gépezet (Manifacturing Consent) c. könyvének hatását is. Az új jobboldal sokat tanult ezekből, alkalmazta ezeket, és nyert.

A liberálisoknak is volt jelentős online jelenléte és befolyása Obama évei alatt, de ezek simán szentimentális és/vagy klikkvadász oldalak voltak (Upworthy, Buzzfeed), más esetekben pedig ultraérzékenykedő, identitáspolitikai irányt jelentettek (Everyday Feminism, Jezebel, Salon) és a mérgező maszkulinitás, a kövér büszkeség, a gender-semleges játékok, a morálisan érzékeny fogyasztás és hasonlók voltak a témáik. Mindezek - kiegészülve a Guardian, a BBC vagy éppen a CNN csatornákkal - az alt-right számára a „kulturális marxizmust” jelentették, de közben amint valamilyen valós baloldali cél vagy politika jött szóba, akkor ezek a médiák azonnal nekimentek azoknak, ahogy azt Sanders kampánya során is történt, ezekre konkrét példákat is felhoz a szerző. A baloldalon kevés a sikertörténet, a The Young Turks youtube csatornája és a – nyomtatásban is megjelenő - Jacobin magazine emelhető ki. Ezek azonban elszórt példák, miközben az új jobboldal teljes, többrétegű alternatív médiabirodalmat épített ki, benne Steve Bannonnal és a Breitbarttal, és nagyon erős youtube jelenléttel.

A 60-as évek kultúrharcát a baloldaliak, liberálisok nyerték meg, számos olyan vívmánnyal, amelynek maximum egy részét tudja lenyesni a mai új jobboldal, mivel az emberek már sok mindent természetesnek vesznek abból. Például itt Magyarországon az abortusz szabályozásának azért nem esik neki a Fidesz, mert a saját szavazóinak nagy része sem akar rajta szigorítani. A nagyobb gond – ahogyan a szerző is idézi a mondást – hogy bár a baloldal megnyerte a kultúrharcot az előző nagy csata során, a gazdasági harc csatáit sajnos a jobboldal nyerte és nyeri meg. Ráadásul sokszor ehhez a jobboldal sem kell, hiszen a parlamenti baloldal a legtöbb országban gazdaságilag jobboldali mihelyst kormányra kerül. A gazdasági egyenlőség eszméjét feláldozták a genderpolitika oltárán. A háború után már nincs olyan szabály, hogy egy baloldali kormány baloldali gazdaságpolitikát és baloldali kultúrpolitikát visz. A jellemző egyre inkább az lett, hogy gazdaságilag jobboldali, kultúrpolitikában pedig liberális.

Szó sincs arról, hogy az új jobboldal és Trump a vesztesek oldalán állna

Különösen Trump győzelme után sokan – persze utólag – rádöbbentek arra, hogy a neoliberális politika miatt elszegényedett munkásrétegek számára is vonzóvá vált az új jobboldal retorikája. Ebben van igazság, de tévedés azt gondolni, hogy az új jobboldal a vesztesek oldalán állna. Valójában az új jobboldal végig egyenlőség-ellenes, embergyűlölő és a ’természetes’ hierarchiát hirdető gazdasági elitizmus nézeteit vallja és megveti a tömegeket, az új jobboldali sznob ellenkultúra talajáról kritizálja a tömegkultúrát. A gyűlöletük iránya változott csak meg, most a fő ellenséggé a bevándorlók váltak. Miközben sok baloldali, liberális elemző az ellenkultúrát, a szubkultúrákat és a szabályszegést – annak fogyasztói társadalmat kritizáló jellege miatt – önmagában haladónak tekintette, nem vette észre, hogy a szubkultúrák az elitizmus, a ’beavatottak’ felsőbbrendűségének, a tömegek megvetésének jegyeit hordozzák. Ennek egyik fontos megnyilvánulási formája az új jobboldal online kultúrájában a nők kirekesztése, különösen a belső körösök szlengjét, szubkultúráját nem ismerő normális nők (’normies’) elleni uszítás, amely időnként kifejezetten megsemmisítésüket is hirdeti – innen a könyv címe.

A baloldal ahelyett, hogy átvenné ezeket a módszereket, ahelyett, hogy megpróbálná megtrollkodni a trollokat, mélyebbre kell hogy nézzen és el kell, hogy vesse a modern ellenkultúra esztétikáját. Ehelyett valami újat kell felépítenie. A liberálisok és egyes baloldaliak képtelenek erre, mert szólásszabadság-ellenes, szabadgondolkodás-ellenes, antiintellektuális online mozgalmaik a politika helyébe a neurózist helyezték, és ennek nyomán jobboldalinak lenni izgalmas, vicces és bátor dologgá vált a fiatal generációk körében. A liberálisok tehetetlen dühét jól mutatta, amikor Milo egyik előadása tömegverekedés miatt elmaradt. Bár azon a napon nyertek a liberálisok, de az öklükkel arattak csak győzelmet, arról nem volt szó, hogy eszméikkel a maguk oldalára állítottak volna másokat is. És mindez a Berkeley Egyetemen történt, amely 1964-ben olyan nagyszerű fészke volt a baloldali ellenállásnak.

Nagle könyve mindenképpen elgondolkodtató. Rámutat arra, hogy a liberálissá züllött baloldaliak kultúrharca mekkora bukásba fulladt az USA-ban, és ennek Trump hatalomra jutása volt a leglátványosabb megnyilvánulása. Rámutat arra, hogy milyen üres illúzió és önáltatás volt a ’digitális, vezetők nélküli hálózatosodástól’ azt várni, hogy majd egy emberségesebb világot szül meg számunkra. Rámutat arra, hogy az ellenkultúra, a szubkultúra nem feltétlenül progresszív. Rámutat arra, hogy Trump előtt és Trump óta is a baloldal egykori bázisa, a kizsákmányolt és elnyomott tömegek a legnagyobb vesztesei a jobboldali gazdaságpolitikának, amelyet liberális kultúrharccal próbáltak leplezni. Mindennek az ára egy leplezetlenül rasszista és reakciós hatalom lett a világ legnagyobb gazdasági erejét képviselő USA-ban.

 ---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!