3. Tekintélyelvűség mint világban való eligazodás
Mint azt láthattuk a beszámoló első részénél, a zsarnoki hajlamokkal megvert ember agressziójának három, egymással szoros kapcsolatban álló forrása van: az egyén saját frusztrációja, emlékeinek és indíttatásainak elfojtása, és az előbbiek valódi eredetével való szembesülést gátló, a társadalom által felajánlott magyarázatok, ideológiák. Utóbbi sajátossága, hogy a tekintélyelvű ember számára egy olyan pót-valóságot ajánl fel, melynek fókuszpontjában a Másik (zsidó, meleg, bevándorló, stb.) áll, akadályozva őt abban, hogy saját és társadalmi környezetének valódi működésével szembesülhessen. Ez a Másik szívja fel zsarnokunk pusztító tudatalatti hajlamait és válik életének megszállottan űzött tárgyává. Ennek az ideológiai pótanyagnak sajátos tulajdonságokkal kell bírnia: egyfelől kielégítően „kézzelfoghatónak” kell lennie, hogy bűvköre alól alanyunk ne szabadulhasson, másfelől nem lehet túlzottan „kézzelfogható,” mert saját (ál)valósága kipukkantaná az illúziót.
Gondoljunk csak arra, egy antiszemita hány órát tölt az interneten összeesküvés elméletek fogyasztásával, megbabonázva a „zsidó összeesküvés kiterjedtségétől.” Alanyunk aktívan részt vesz ideológiájának „kézzelfoghatóvá” tételében. Amikor viszont arra kerülne sor, hogy egy zsidó honfitársával kapcsolatba kerüljön, akkor visszakozik, előítéleteivel eltelve nem regisztrálja a másikat egyenlő félként – egyszóval megakadályozza, hogy ideológiája túlzottan „kézzelfoghatóvá” válva érvényét veszítse.
Adorno ezért is nevezi „megerőltetést nem igénylő eligazodásnak” az előítélet-alapú ideológiákat. Előítéletesnek lenni könnyű és kényelmes; a legkisebb ellenállás felé haladás, egyszóval: igénytelenség.
4. Az üldözési mánia és a tekintélyelvűség párhuzama
Tekintélyelvű alanyunk pszichés háztartásának paranoiával való rokonsága szembeötlő. A paranoiást mindenre kiterjedő utálat kínoz, ezért egy olyan konkrét ellenséget „választ” magának, amely valamilyen okból felhívta magára figyelmét. Áldozatát zaklatni kezdi, eközben meg van arról győződve, hogy valójában ő az, akit támadnak. A fasiszta, miután megtalálta a szociális (ál)valóságának fenntartásához szükséges, eltérített impulzusainak kielégítésére lehetőséget adó tárgyát, a szabadon lebegő agresszióját egy mederbe terelheti. Ezáltal leszűkíthete általános üldözöttség érzetét egy konkrétra, mely részleges megkönnyebbülést jelent számára.
Ez a téveszme-szerű biztonságérzet (és a vele járó megrendíthetetlen bizonyosság) veszi uralma alá azokat, akik frusztráltságukat és bizonytalanságukat enyhíteni szeretnék. Minél primitívebb a világot leképző drasztikus formulájuk, annál nagyobb vonzerővel hat rájuk, hiszen az alkalmazott pszichés stratégiáik eleve a bonyolult (társadalmi, politikai, stb. rendszerek) leegyszerűsítéséről szólnak. Meggyőződésükké válik, hogy racionálisan diszkriminálnak: azon hitük, hogy minden zsidó egyforma, egyfajta teljes és kiskapuktól mentes tudásként lebeg lelki szemeik előtt. Az interjúk során többször felbukkanó „zsidó-azonosítók” tipikus példái ennek a tendenciának: ezen alanyok úgy vélik, hogy bárkiről meg tudják mondani, hogy az illető zsidó-e vagy sem. Nem látják úgy, hogy ők ítélkeznének; ellenkezőleg, ők örök időkre meghozott ítéleteket „fedeznek fel.”
Fentiekből látszik, hogy a fasiszta fensőbbségérzete nem intellektuális, hanem nárcisztikus eredetű, ahogyan az jellemző a paranoiára (és egyébb pszichózisokra) is. Nem véletlen, hogy indokai tipikusan morálisak, a tisztességesség (stb.) védelméről szólnak…
A fasiszta sztereotip fantáziái szabadon kóborolnak és vadulnak el, lévén nem állnak kapcsolatban a valósággal. Amikor ezek a világ terhei alól „felszabadított” előítéletek mégis visszazuhannak a valóság talajára, otromba torzításokkal képzik le azt: a zsidó egyszerre egy gyenge élősködő és mindenek felett uralkodó szörnyeteg, stb. Az interjúanyagból: „Nem mondhatnám, hogy valóban sajnálnám azt, amit a németek tettek a zsidókkal. Úgy érzem, hogy a zsidók is ugyanazt tennék velem.” Az alany arról szóló üldözési fantáziája, hogy mit akarnak vele tenni a zsidók, tipikus paranoid stílusban utólagosan visszahatva (retroaktívan) igazolja a nácik népirtását.
Lehet-e gyógyítani a fasiszták zsidó-komplexusát? Adorno pesszimista következtetése az, hogy nem, hiszen több interjúalanynál is látszik, hogy előítéleteiket nem képes korrigálni vagy felülírni saját tapasztalatuk sem. Az egyénnek a tapasztalásra való képességét kell először újraalapoznia, hogy rosszindulatú képzeteinek képződése alábbhagyjon, de ennek esélye igen kicsi, ugyanis a kapitalista kultúripar a személyiségfejlődést gátolja a társadalom kezéből kivéve azokat az eszközöket, melyek önmaga megismerésére, kritikájára tennék képessé.
Az előítéletes egyén homályos intuíciói folyamatosan azt sugallják neki, hogy sztereotípiájának tartalma csak elképzelt, valódi tapasztalatai igazsághűbben tükrözik a valóságot, a fentebb tárgyalt pszichés kényszereik miatt mégis a sztereotípiákba kapaszkodnak. Legbelül tisztában van azzal, hogy az egyenlőség és igazságosság szlogenjei elleni lázadása csak személyiségi defektusainak következménye. Nehezen hívhatnánk lázadásnak azt, amely mellett a hatalommal bírók is állnak.
5. Az előítéletek kialakulása egy osztálytársadalomban
Adorno hangsúlyozza, hogy nem állítják, hogy a tekintélyelvűség esetében pszichés okokról és ideológiai okozatokról beszélnének, és ezzel mechanisztikusan leegyszerűsítenék a jelenséget. Az ideológia-személyiség kettős intim kapcsolatát igyekeznek feltárni, mely bármely más ideológai és viselkedésbeli irracionalitásnál is felfedezhető. Mindenesetre a rendelkezésre álló adataik alapján feltételezik, hogy az egyének ideológiai beállítottságát többek között személyes pszichológiai konfliktusaik is meghatározzák.
Ilyen meghatározó tényező még a kapitalizmus általános kulturális környezete, a média ideológiai olvasztótégelye, mely az emberiség történelme során eddig példátlan sztenderdizálásnak teszi ki a közvéleményt és a technológiai központosítás, melyet a társadalom irányítására használ az uralkodó osztály. A tekintélyelvű személyek igen nagy valószínűséggel ezeknek az egyneműsítő folyamatoknak kiemelt áldozatai.
Tudatlanságuk alapvető oka az, hogy nem férnek hozzá az elméleti gondolkodás és társadalmi ismeretek erőforrásaihoz. Ezek hiányában a társadalmi, gazdasági és politikai folyamatok kusza és átláthatatlan zavarosságként tűnnek fel számukra. A kultúripar profitorientált automatizmusa ellehetetleníti, hogy a naiv ember megismerhesse a társadalmi jelenségek mögött húzódó okokat.
Nézzük meg Adornóval, hogy két alapvető emberi értékünket hogyan térítette el a kapitalista valóság a politika vonatkozásában:
1) Ma az az ember számít intelligensnek, aki csak magáról gondoskodik, csak a saját hasznát nézi, tehát leválasztja magát társadalmi környezetéről. A közvetlen haszonhoz nem kapcsolható érdeklődéstől eltántorítanak minket. A mindannyiunkat érintő gazdasági és politikai kérdések fontosságát lekicsinyli a tőkés média; a lakosságot érintő legfontosabb ügyek firtatását lehülyézik, ellenzik, jogosságát kikezdik. Ennek következtében a népesség jelentős részét nem érdeklik azok a dolgok, melyeket eljelentéktelenítettek számukra.
2) A kíváncsiságot a szeszélyek, hobbik, szabadidős tevékenységek szférájába szorítja a kapitalista kultúrgépezet, s az emberek ennek megfelelően a privát buborékjukban gyakorolják azt. Nem csak a társadalmi szférából helyeződik át a privátba, de jellege, iránya is megváltozik: a kíváncsiság a „szórakoztatás” keretrendszerén belül érvényesül. A politikai és gazdasági érdeklődés így egyenértékűvé válik a sport követésével vagy a mozinézés gyakorlatával. Ami ezeknek köszönhetően elvész, az az egyén azon felismerése, hogy a termelési folyamatokban egy specifikus szerepet tölt be. Utóbbi fontossága, ha még fel is ismert, lényegileg nem különbözik a focicsapat preferenciájánál.
Azok számára, akiknek érték- és értelmezési-keretrendszerét eltérítette a kapitalista realizmus, a politika magától értetődően kiábrándítóvá válik. Megfosztva gyökereitől, irányától, hatáskörétől egy depolitizált, szándékosan lebutított „valamit” látnak a politikában. Egyfajta tabuként, piszkos üzletelésként látják a politikát. A tisztességes ember nyilván távolságot tart tőle.
Mivel a politikával való elfoglaltság legfeljebb mint hobbi jelenik meg számukra, illetve, mivel nem ajánl azonnali kielégülést – „jövedelmet, profitot” –, a mindent átható tudatlanság álláspontjára helyezkednek vele szemben, mely nem csak a tények nem ismeretét, hanem egyenesen az egyén aktív ellenállását fejezi ki azokkal és a politikával, mint olyannal szemben. A politikától irtózás ellentmondásos kettőssége, hogy egyrészről az egyén megsejti, hogy a politikai tudás nem segíti személyes ambícióit, másrészről nem segíti a valóság kikerülését sem.
A fentiekből fakadóan a tőkés média ideológia áldozatának olyan problémákkal kell megbirkóznia, melyek megértésére nem vértezték fel. Olyan eligazodási és tájékozódási technikákat alakít ki – legyenek ezek bármennyire is tévesek –, melyek „átsegítik” a sötétségen:
1) Az egyén megtanul evezni a tudatlanság folyamában, illetve kialakít egy áltudásos letérképezési készletet, amely képessé teszi arra, hogy helyt álljon ott, ahol a kapitalista rendszer elvárja tőle.
2) Az egyén megtanulja pszichésen tompítani a saját szorongását és bizonytalanságát, annak reményében, hogy ez intellektuális biztonságot nyújt majd számára, még akkor is, ha érzi: véleménye, hozzáállása alkalmatlan.
A (helyzetéből fakadó) megérthetetlenség feldolgozására egy ellentmondásos megoldást alkalmaz: a sztereotípiát és megszemélyesítést, melyek infantilis eredete nyilvánvaló. A „Jó vs. Rossz,” „Mi vs. Ők” kettősségek eredete személyes fejlődésünk gyökereihez vezet vissza. Miközben személyes fejlődésünk során ezen alkalmazott nyers kategóriák központi funkciót láttak el a kaotikus valóságunk feldolgozásában, tagadhatatlan, hogy már akkor is egyben akadályát jelentették fejlődésünknek. A legkorábbi gyermekkor mindenhatóság-fantáziáját tükrözik. Ezen sztereotip eszköztár egyszerre eszköz korai fejlődésünkben és akadályozó tényezője későbbi fejlődésünknek. A „zsákos ember” mítosza egy tipikus példája ennek a jelenségnek. Arról tanúskodik, ahogy megpróbáljuk az ismeretlent elsajátítani. Ez a leegyszerűsítő képlet egyszerre akadálya a valóság elfogadásának és belépőnk a valóságba. Akiknél ez a pszichés séma a gyerekkor után is megmarad, azoknál tipikusan irracionális tendenciákba csap át.
A társadalmi (politikai, gazdasági) rendszerünk átláthatatlanságának ténye az átlagembert arra készteti, hogy személyes fejlődésében megakadjon. Ha tovább is fejlődött, akkor visszaesik egy korábbi állapotra: a „sztereotipizálás” és a „személyesítés” eszközeit alkalmazza minden társadalmi jelenségre. Hiába idősödik alanyunk, politikai racionalizációit, kényszeres és irracionális retrográd mechanizmusait nem képes felülbírálni. Az illető megragad visszafejlődöttségében.
A sztereotípiáinak tudatlansága által minél inkább ragaszkodik bizonyos felfogásokhoz, annál inkább megmenekül a dolog alapos elemzésétől. Élete bármely területén, ahol a merev és kényszeres sztereotípiája újra érvényesül, ott patológiává válik, mindeközben a szubjektivitása leszűkül, s ezáltal szabadsága is. Minél sztereotipizáltabb a világa, annál inkább érzi a „sztereopata” úgy, hogy igaza van, annál inkább erősödik azon képzete, hogy a külső valóság támadja.
Mivel az alany elidegenítettsége és elridegülése állapotában aligha képes felmérni politikai és gazdasági valóságát (szorongásának valódi okozóit), így helyzetére tartós gyógyírt sem találhat, ezért a sztereotíp-lét az az objektív politiko-gazdasági folyamatok megszemélyesítését hívja segítségül „parazita zsidók, lusta munkások, bűnöző szakszervezetek” és hasonlók képében. Mindez nem föltétlen végződik az alany deviáns viselkedésmódjában. Adorno megjegyzi, hogy a tőkés rend optimális alanya pontosan ilyen. A termelési rend természetéből fakadó bukkanókat kisimítva látja az, aki kiemel egy minden rosszért felelős Másikat – ezáltal sokkal könnyebben illeszkedik be a kapitalista kulturális környezetébe is, végzi szorgosan munkáját, s ereszt ki a gőzt a kijelölt (vagy kimondatlanul elfogadott) csatornákon keresztül (fogyasztás, szórakozás, gyerekverés, stb.). A gépezet fogaskerekeit csak olajozza a társadalmi reflexióra képtelen embertömeg:
„Mit nekünk munkahelyi kizsákmányolás, miközben a cigányok »túlszaporodnak«?!”
A megszemélyesítés és sztereotip hozzáállás elégtelennek bizonyul tárgyuk konkrét tartalmának feldolgozásában, leírásában. A sztereotípia világszemléleti eszköze valóságot téveszt, amikor kikerüli a konkrét helyzetet és megelégszik merev, előre fabrikált és túláltalánosító képzetekkel, melyekre mágikus örökérvényűségként tekint a személy. Ellenkező irányban pedig a megszemélyesítés világszemléleti eszköze a valódi absztrakciót kerüli ki, azaz a társadalmi valóság reifikációját, melyet a tulajdonviszonyok (stb.) határoznak meg, így az abban élő emberek csak mint az utóbbi melléktermékeként tűnnek fel számára. A sztereotípia és megszemélyesítés a világ meg-nem-tapasztalásának két eltérő és egymással kiengesztelhetetlen része, melyek nem hagynak helyet más megközelítésnek a valóság rekonstrukciójában. Egyszerre telítik be a zsarnoki személy világképét és hagynak inkonzisztens nyomokat működésük során. Ez a látszólagos fogyatékosság a tekintélyelvű ideológiáknak erőssége, hiszen visszahatólag és gyakran körkörös logikával élve mintegy maguk bizonyításaként képesek ezeket az inkonzisztenciákat újrafelhasznosítani.
A tekintélyelvűség ördögi körei és kényszeres sémái az egyén spontaneitásának gyilkosai. Minél inkább képtelen az egyén spontán politikai gondolkodásra és cselekvésre, annál inkább elhatalmasodik rajta a reménytelen magatehetetlenség érzete, s minél inkább érzi magát cselekvésképtelennek, annál hajlamosabb a mindenhatónak feltételezett nagyurakkal azonosulni, tőlük remélve kilátástalanságának megoldását.
Mindeközben a zsarnoki hajlamokkal megvert személy azon vágya, hogy a hatalmasok közé befurakodhassék, arról árulkodik, hogy azonosulása az uralkodó osztállyal nem tekinthető teljesnek. A történelem is hasonló jelenségről árulkodik: Németország fasiszta mozgalmának elsődleges támasztékát a lecsúszó társadalmi osztályok biztosították – tipikusnak számított, hogy azok, akik alól kicsúszott a gazdasági talaj, nem voltak képesek beismerni saját deklasszálódásukat, ezért ezresével özönlöttek a hatalmat, gazdasági biztonságot, nemzeti dicsőséget ígérő mozgalomhoz. Láthatjuk, hogy a gazdasági, ideológiai és pszichés aspektusok egybefonódnak az egyén meghatározottságánál: a potenciális fasiszta számára a társadalmi azonosulás ugyanazt a kettősséget tükrözi, mint a szüleivel való; a tágabb értelemben vett gazdasági helyzet áttételeződik a zsidó képére. A társadalmi és gazdasági válság során a „normális” gazdasági verseny lehetetlenné válik, ezért azok, akik fel (vagy vissza) szeretnének jutni a társadalmi létrán, a gazdaságon túlmutató álmegoldásokhoz nyúlnak – fasizálódnak –, annak reményében, hogy ezáltal elnyerik (visszanyerik) „méltó” helyüket.
6. A fasizálódás ára
Az amerikában végzett tanulmány első kétharmadának szociológiai adataira és interjúanyagára támaszkodva Adorno a következő értelmezéseket adja:
1) A fasizálódó egyén a hírhedt „boldogságra való törekvéshez való jog” amerikai alkotmányban rögzített ideológémáját, illetve az „amerikai álom” ígéretét – melyeket a kapitalista valóság hétköznapi nyelvére fordítván csak a „minél több dolog birtoklásásaként” tudunk értelmezni –, annak következtében, hogy egyikhez sem férhet hozzá az egyén, infantilis fantáziáin keresztüli olajmágánsokkal, médiamogulokkal, hadügyminiszterrekkel, techno-pápákkal, stb. való azonosulásán keresztül pótolja. Nyilván ezek az azonosulási gócpontok a status-quo-t (meglévő társadalmi rendet) szolgálják.
2) A fasizálódó egyén az adózási rendszerre érzékeny. Szemében az adózás egyfajta társadalomtól független absztrakt egyén jogsértése; lopás; a társadalmi igényeknek önnön egója felé való helyezése. Ki veri az asztalt a magas adók miatt, tipikus autoriter személyiség: nem érdekli, hogy hány kulcsos az adórendszer, nem érdekli, hogy kiktől mennyit vesz el az állam, hogy abból az összegből milyen közszolgáltatásokat tartunk fenn, pusztán az izgatja, hogy tőle valamit elvettek. Ez a személy nem érzi magát „egynek a társadalomból” – ő mindenek felett áll. Pusztán az a tény, hogy az adórendszer mindenkire érvényes az ő szemében a saját fontosságát törli el. Az adókon keresztüli társadalmi felelősségvállalást – ahogy ez történt a náci érában is – a jótékonyság, önkéntes adományok, stb. váltották fel.
3) A fasizálódó egyén hivatalból utál mindenféle igazságosságra, testvériességre, egyenlőségre alapuló/utaló politikai elképzelést. Mindez a tanulmányunk huszadik század első felében készült adatgyűjtésének kontextusában a Szovjetuniót jelentette. (Szerzői megjegyzés: most tegyük félre egy pillanatra a Szovjetúnió valódi tragédiáit egy pillanatra, és koncentráljunk a fasiszták kommunizmus-képére, mely nyilván egybeolvadt számukra a „zsidó-összeesküvéssel.”) Az adott történelmi pillanatban az amerikai fasisztoid személy úgy gondolta, hogy az atomfegyverek „titkát” az államnak „mindenáron meg kell tartania” a barbár hordával (értsd: kommunistákkal) szemben. Itt elsősorban a „nekünk van” és a „nekik ne legyen” ideológiájáról van szó. A fegyverkezés (hatalmi-pénisz-méricske) és társadalmi értékek egybeolvadnak számára.
4) A fasizálódó egyén a szakszervezeteket megveti. Vissza kell utalnunk az egyén szülői azonosulására: miközben a felszínen egyetért a tekintély forrásával (szüleivel), addig burkoltan féltékeny, megvető, elutasító magatartást tanúsít tudat alatt. A tekintélyelvű személy számára a szakszervezet illegitim, mert a „jogosan hatalmon lévő” gazdasági tekintéllyel szemben próbál magának nagyobb szeletet kivágni a társadalmi tortából. Nem egy huszadik századi újság tanúskodott erről, amikor is a szakszervezeteket az alvilággal próbálták összemosni: az, hogy te, melós, jobb munkahelyi körülményeket követelsz, nem egyéb annál, mint amikor a maffia védelmi díjat szed be egy vállalkozástól…
5) A fasizálódó egyén a vallásra nem mint a valóságra adott válaszok halmazára tekint, hanem mint kőbe vésett, tipikusan tekintélyelvű és saját helyzetét igazoló törvényekre. Egybemosódik számára vallási meggyőződése a meglévő társadalmi rendszer legitimálásával, ennek köszönhetően minden „igazság-állítása” megkérdőjelezhetővé válik. Minél inkább változtatja át a vallási-konformizmusát társadalmi normákká, annál inkább szegi meg az alapvető jézusi elveket. Ezen körülmények között a kereszténység önmaga paródiájává, kiszolgáltatottá válik. Belefér a teljes mértékű önmegadás a „Tekintéllyel” szemben, túlazonosulás, közösségen-belüli hűségesség, melyek mind a „hitetlenek” iránt érzett agressziót (saját belső pszichés problémáikat palástoló tendenciákat) palástolnak. A vallási hovatartozást belső-külső csoportokként fogja fel, mely az ethnocentrizmus patológiáját tükrözi.
A fasisztoid személyt nem érdekli a „boldogság ígérete,” mert nem tudja elérni azt (önmaga hibáján kívül); nem zavarja az, hogy jövedelem és tőkejövedelem tekintetében alulmarad, mégis a tekintélyesek mellett áll ki; az igazságosság nem izgatja, mert cinikus, megtört, infantilis személyiség; utálja az elnyomottak és kizsákmányoltak szerveződését, mert – bár legyen egy közülük – nem azonosul velük. A szakszervezetekre gyanúval tekint: „ezek bűnözők!” – miközben maga is érintett. A vallási beállítottsága szembe megy a kereszténység alapvetéseivel.
Beszámolónk során egy mélységesen sérült ember társadalmi evickélése rajzolódott fel lelki szemeink előtt. A közel ezer oldalas könyv ismertetésének következő, és egyben utolsó része a fasisztoid szindrómák listázásából és elemzéséből fog állni.
---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!
