1. Bevezető
Beszámolómban egy olyan – feminizmustól független, de azt tájékoztatni képes – diszciplinát mutatok be, mely egy kimondottan pesszimistább képet fest arról, amit tipikusan „nemi sajátosságoknak” nevezünk, miközben kerüli az esszencializmust. Itt nem társadalmi szerepekről, biológiai determinációról lesz szó, hanem egy olyan börtönről, melybe többségünk belekerült akkor, amikor elsajátítottuk az emberi nyelvet, mely a börtön természetéből fakadóan bennünk nem tudatosulva irányítja mindennapi tetteinket, össztársadalmi hatást kifejtve. Következőkben két olyan psziché-struktúráról lesz szó, melyek egyikébe vagy másikéba az emberiség kb. 90%-a beleesik: rögeszmés és hisztérikus neurózisról.

Mindenekelőtt le kell szögeznem a következőket: 1) bár a legtöbb férfi rögeszmés neurotikus, s a legtöbb nő hisztérikus neurotikus, bőven találunk átfedéseket, azaz rögeszmés nőt, hisztérikus férfit (pl. gyakran előfordul, hogy egy leszbikus pár egyik tagja ebbe, a másik abba a kategóriába esik); 2) ebből (is) következik, hogy itt nem a nőiesség/férfiasság (femininitás/maszkulinitás) definícióját kapjuk meg; 3) az emberi társadalmak nagyjából 10%-a nem esik ebbe a két csoportba (ők a pszichózis és perverzió képviselői), de az emberi kultúráról elmondható, hogy neurotikus, már csak számbeli túlsúlyuk és az előbb említettekkel szemben élvezett relatív pszichés stabilitásuk miatt; 4) ebben a rendszerben nincs „normális” és „abnormális,” minden nyelvvel rendelkező beszélő lény definíció szerint patologikus, a természet szörnyszülötte, ha úgy tetszik; 5) előbbihez kapcsolódván: a pszichoanalízis nem előíró, hanem leíró diszciplina, a fentiekben említett „perverzió” alatt például nem „aberráltat” (stb.) értünk, hanem az egyik pszichés struktúrát; 6) a beszámolóm során többször nagy M-mel írott Másikról lesz szó. Ez egy olyan sablon aminek égisze alatt találkozunk más (kis m-mel) embertársainkkal. Legegyszerűbb, ha szemléltetem mit jelent a terminus. Ha reggel felidegesítenek a hírek, érezhetem úgy, hogy nem csak az országot, de személyesen engem is megrabolt a Másik. Amikor lemegyek cigit venni, ezt a frusztráltságomat kiélhetem – ha bunkó vagyok – az eladón, aki találkozásunkkor a Másik egyik aktuális inkarnációja. Felszállok a buszra, tömeg van, és itt is a Másik szorít össze. 7) szó lesz még maMásikról, az anyáról, mint a Másik tipikusan első megtestesítőjéről – az angol mOther-ből fordítottam.

A könyv neurózisról, annak két altípusáról szóló fejezetéről írt beszámolómat helyenként olyan megjegyzésekkel, észrevételekkel toldom ki csak zárójelben, melyek a feminizmus témaköréhez tartoznak.

2. Elfojtás (repression) és tudattalan (unconscious)
Az elfojtás (freudi) fogalma közhasználatnak örvend, de messze eltávolodva eredeti jelentésétől. Megfigyelhetjük, hogy gondolatainktól, emlékeinktől elszakadva élnek bennünk kiváltott érzelmek. Amikor átéltünk egy gyermekkori traumát, az arról létrejövő emlékkép (gondolat) és a trauma által kiváltott érzet elválik egymástól.

A hisztériára (tehát a nők többségére) jellemző a trauma emlékének elfojtása, de ezzel párhuzamosan az akkor kiváltott érzetek megmaradása, azok mintegy a gondolattól, emléktől való szabadon lebegése. A hisztérikus hiába érez valamiféle fájdalmat, nem tudja pontosan valamelyik emlékéhez kötni, azok ködösek. Más szóval: az övszíj csípését a mai napig át tudja élni a hisztérikus, de a sujtásra nem emlékszik.

A rögeszmésekre (tehát a férfiak többségére) az ellenkező igaz: könnyen és részletesen felelevenítik a traumatikus eseményt, de az akkor kiváltott érzetek kerülnek elfojtásra: a visszaemlékezés nem tudja feleleveníteni az akkori érzeteket. Más szóval: az övszíj sujtásainak egymásutániságára részletesen emlékszik, de csípés érzete elveszett.

Ezen asszimmetria felismerése Freudhoz köthető. (Hogy is szól a sztereotípia a kiszámíthatatlan, érzelmeiket kontrollálni nem tudó nőkről, és a rideg, kalkuláló férfiakról, s ezek ilyen-olyan állítólagos eredetéről?)

Az elfojtott gondolatok/érzetek nem maradnak szunnyadó állapotukban; álmokon, elszólásokon, tüneteken, szavak elfelejtésén keresztül újra felbukkannak. A pszichoanalízis szerint az elfojtott és az elfojtott kifejeződése egy és ugyanaz. Bizonyítékunk az elfojtás létéről annak visszatérésének puszta ténye: valami történt, ami megzavarta vagy félbeszakította az illető beszédét, testmozgását, hangulatát, stb. Marxistáktól ez a gondolat nem áll távol: hogyan bizonyíthatjuk az osztályharc (szunnyadó) létét, ha nem annak eseti kitöréseiben (forradalomban)?

Az elfojtott tartalom a rögeszmések esetében tipikusan az elmében tör föl, a hisztéria esetében a testen: előbbieket zavaró, kényszeres, üldözéses gondolatok nyomorítják, utóbbiakat áttételeződő tünetek (testrészek bénulása, részleges vagy teljes vakság, süketség, stb.).

3. A klinikai (pszichés, szubjektív) struktúrákról
A lacan-i praxis „klinikai struktúrái” az egyének szubjektív pozícióit jelölik, nem pedig direkt tüneteket, tünet-csomagokat – utóbbiak csak másodlagos következményei az előbbieknek. Szemben a hegemón amerikai pszichiátria által használt Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (DSM – magyarul: Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve) a pszichoanalízis teljesen más metodikát használ. A pszichiátria tüneteket listáz ebben a könyvben, ezeket rendellenességeknek, stb. nevezi, s a gyógymódot (gyógyszerezés, terápia) ezekre szabja. Nem véletlen, hogy pár évente folyamatosan újra klasszifikálnak, új bibliát adnak ki, melyben új tüneteket „fedeznek fel” vagy régebbi tüneteikről állítják, hogy valójában nem is léteznek. Míg a korai DSM a homoszexualitást rendellenességnek klasszifikálta (és előszeretettel„gyógyította” elektrosokk terápiával), addig ez a pszichoanalízis rendszerében az egyén esetleges tulajdonságai közé tartozott mindig is.

Lacan szerint sokkal alapvetőbb struktúrák léteznek az „addiktivitásra hajlamos személyiségnél,” az „intro-extrovertáltaknál,” az „intimitástól félő férfiaktól,” vagy a „végletekig szerelmes nőknél.” A hegemón amerikai pszichiátria az egyént legkisebb részeire próbálja lebontani, s abból a „hibás” részeket korrigálni, az embert újra felépíteni (a normalitáshoz igazítva). Vegyük az anorexiát példának.

Ha egy nőt anorexiásnak, azaz étrendbéli rendellenességgel sújtottnak diagnosztizálnak, ezt az abnormalitást a nő tágabb értelemben vett pszichés világától függetlenül értelmezik, a tünetet magában veszik, és egyedül azt célozzák a kezelés során, korrigálván a hibát.

Ha a pszichoanalitikus klinikában valakit hisztérikusként diagnosztizálnak, akkor az anorexiáját a pszichés életének átfogóbb kontextusában veszik, s gyakran arra a következtetésre juthatunk, hogy az a szerep, amit jelenleg anorexiája tölt be a páciens életében, azt kamaszkorában a hányás, kora húszaséveiben a pitiáner bolti lopások, s későbbi tőzsdeügynöki életében a magas stressz töltött be. A porondról azonnal lefokozódik az anorexia. Van itt valami, ami az évek múltával különböző panaszokat, magatartásokat váltott ki, s annak valami szerepe van páciensünk belső világában.

Ezek után sejthetjük, hogy mit jelent az, ha a diagnózisunk nem tünetekre koncentrál, hiszen azokat okozottaknak véli, s helyettük valami elsődlegeset (okozót) keres. Ebben a rendszerben két egyén (látszólag megegyező) tünete szélsőségesen különböző környezetben és szerepben jelentkezik náluk. Más szóval: nincs két egyforma anorexia vagy anorexiás. A pszichoanalízis nem tetteti a tudományos státuszt (ahol van két lényegében egyforma vakbélgyulladás) mint teszi azt a pszichiátria.

4. Az alapvető fantázia – két stratégia
A hisztérikusnak és rögeszmésnek más az alapvető (megalapozó, alaphangot adó, vagy sarkalatos) fantáziája. Kombínón ha utazunk, azon kaphatjuk magunkat, hogy az elsuhanó várost pásztázva már megint csak fantáziálunk: képek, gondolatok, monológok váltják egymást elménkben. Lacan szerint ezeknek nem csak szerepe, de jellegzetessége is van az egyének pszichéjében; létezik egy, a pszichés struktúránkból fakadó alap fantáziánk, ami ezeregy konkrét variációban ölthet testet, mégis ezek egy nótát fújnak. Legegyszerűbb, ha kialakulásán keresztül követjük nyomon.

A csecsemőnek, még mielőtt elsajátította volna a nyelvet, nincs tudata önmagáról, énképe, nem tapasztalja azt, hogy hol kezdődik egy tárgy, s hol végződik egy személy. Nyelvvel még nem rendelkezőként nincs készlete ezek felfogására, lévén a nyelv az ami mindent végtelen részre oszt föl. Egy szemléltető gondolatkísérlet erejéig megkérlek titeket arra, hogy képzeljétek el az egész testeteket! Semmi se maradjon ki! Megvan? Oké, akkor a bal orrlyukadra gondoltál, az orrszőrödre gondoltál, a köldöködre gondoltál? Ez a végtelen feloszthatóság együtt jár az újra-egyesíthetetlenséggel. Amióta nyelvi lény vagyok darabokra vagyok törve. A csecemő tapasztalatvilágában pontosan ez még nincs meg, az ő világát a folytonosság jellemzi nem pedig elválasztható, felosztható, kapcsolatba hozható külön entitások jelenléte. Ebben a tapasztalati kavalkádban célok, eszközök, matricák nélküli kontinuitásban úszkál.

Ahogy a csecsemő rájön arra, hogy ő egy édesanyjától független entitás, azaz miután elkezdi felfogni a nyelvet, a szoptató kebleket sohasem tudja ugyanúgy „birtokolni” mint annak előtt, hiszen a szoptatás alatt átélt eredeti élvezetét az én–másik, alany–tárgy megkülönböztetések előtti radikálisan más tapasztalati világában élte meg. A csecsemő nem gondolt eleddig a mellekre mint másik ember testrészeire (a hova-tartozás maga, a tulajdonlás ismeretlen volt számára), de a szoptatásról való leszoktatás időszakában mégis úgy éli meg, hogy valamit ő veszít el. A csecsemő ezt a veszteséget nem passzívan éli meg. Megpróbálja a szituációt megoldani, magát kompenzálni veszteségéért.

A veszteségünk kompenzációja a fantáziavilágunkban történik meg. A rögeszmés (tehát tipikusan a fiú baba) a szoptatásról való leválasztás tényén úgy kerekedik felül, hogy önmagátszembehelyezi a tárggyal (az éhségét csillapító keblekkel), mely későbbi pszichés világában a „vágyát okozó tárgy” prototípusaként funkcionál. Az eredeti (nyelvbéli lét előtti) egység-érzetét a pszichés alany a fantáziavilágába beemelt tárggyal nyeri el újra: nekem meg van az, gondolja a baba, és elkezdi szopni az ujját. A rögeszmés viszont visszautasítja azt, hogy az emlő egy maMásik része lett volna, hogy bármiféle kapcsolatban állna ő jövendőbeli szexuális partnereivel. (Jah, igen, prüdériát félre: Freud számára nyilvánvaló hogy megszületésünk pillanatától fogva szexuális lények vagyunk. Megjegyzem létezik olyan nők által is támogatott mozgalom ami a nyilvános szoptatást mint obszcén szexuális aktus betiltását követeli, s részben egyes anyukák által átélt szoptatás közbeni orgazmusról való beszámolókra hivatkoznak...) A következő ábrán azt szemléltetjük, hogy a rögeszmés elragadja a tárgyat azáltal, hogy visszautasítja a Másik létezését, a Másik vágyát. A Másik megsemmisítésének stratégiáját választja elvesztett egység-érzetének fantáziabéli visszaszerzése.

A hisztérikus az elválasztást nem az erotikus tárggyal viszonyba helyezkedvén, nem azzal a tárggyal szemben, aminek elvesztése fenyeget, foglal helyet, hanem azon tárgyként, mely a Másiknak hiányzik. Az elválasztás ténye arra ösztökéli, hogy a saját veszteségét a maMásik veszteségeként fogja fel, mint az a tárgy, amely ő volt a maMásiknak, melyet a maMásik veszített el. Milyen együttérző ez a hisztérikus (tipikusan lány baba): érzékeli, hogy az anyja nem teljes mint maMásik a gyermeke nélkül, és az ő mintájára építi fel magát mint azt a tárgyat, ami a maMásikat teljessé teszi, kiegészíti, aminek köszönhetően a Másik vágyakozhat.

Összefoglalván az eddigieket: a rögeszmés neurotikus az elválasztás következményeit önmagára mint alanyra hatva próbálja leküzdeni vagy visszafordítani, a hisztérikus neurotikus pedig a Másikra hatva, magát fantáziavilágában mint a Másik vágyát okozó tárgyként felépítve. A lacani „matémákat” az alapvető fantáziáról így olvashatjuk: a neurotikus az alany pozíciójából azon részlegesen kielégítő tévképzetében, hogy a vágyat okozó tárgy birtokában van; a hisztérikus a vágyat okozó tárgy pozíciójából azon részlegesen kielégítő tévképzetében, hogy a hiányt szenvedő Másikat ő egészíti ki. Itt az angol kifejezések: divided subject ($); object cause of desire (a); barred Other (A).
5. A két alapvető neurotikus fantázia következményei az egyén pszichés gazdaságában
Elmondhatjuk, hogy a neurózis karakterisztikussága, hogy egy kérdésként jelenik meg az egyén számára. A kérdéseknek feladójuk van és címzettjük. Nem részletezem, de például a pszichózisnál ez már csak azért sem lehetséges, mert a pszichotikus számára a Másik nem létezik, vagy pontosabban, saját maga az, saját maga adja a garanciáját a szimbolikus világban betöltött helyzetének, mondatai értelmének, s éppen ennek a közvetlenségnek köszönhetően áll fenn a kockázata a pszichotikus epizódnak. A pszichotikus számára a kétely ismeretlen műfaj, nincsenek alapvető kérdései magára nézve.

A legalapvetőbb kérdése a neurotikusoknak: „Mi vagyok én?”, s ennek gyökereit már gyerekkorban felleljük. Gondoljunk csak a folyamatos szülőket nyaggató kérdéseikre, melyek célja kideríteni, hogy ő, ez a világra penderített valami, hogyan is helyezkedik el ebben a világban, mi végett van: „Anya, ki hozza a babákat?”. A neurotikus gyerekben csak úgy cikáznak a bizonytalanságok: „Miért születtem? Akartak engem? Mit akarnak tőlem?” A szülők válasza legyen fabula szerű („A gólya hozott.”), eufemisztikus („Apu és anyu nagyon szerették egymást, összeölelkeztek, és pár hónappal később megszülettél), vagy akár részletes és természettudományos (...) nem tud kielégítő lenni, azt a kicsiny kielégülést amit kap, az alapvető fantáziája nyújtja.

Konkretizálva: a hisztérikus számára a róla szóló rejtély kérdésben megfogalmazva a következő: „férfi vagyok-e, vagy nő?”; a rögeszmésé: „halott vagyok-e, vagy élő?”

A rögeszmés meg van győződve arról, hogy csak akkor létezik igazán amikor gondolkodik, még akkor sem tudván leállítani gondolatait, amikor orgazmusa van (itt talán az orgazmus francia megnevezése [kicsi halál] árul el legtöbbet a dolog súlyosságáról, és alapvető kérdés létjogosultságáról). A rögeszmés megveti a tudattalan koncepcióját. Már csak az az elképzelés, hogy szavai elárulhatják, hogy másodlagos és nem szándékozott értelem sejlik fel szándékozott beszédében felzaklatja. Ha másokkal szexel (férfival, nővel), ők pszichéjében csak mint az említett vágyat okozó tárgy (a) konténerei vagy médiumai jelennek meg – partnerei ezáltal felcserélhetőnek tűnnek számára. Az alapvető fantáziája miatt a valós partnerének semlegesítésére törekszik; biztosítva a rögeszmés számára, hogy ő nem válik önszándékból a partner izgalmát kiváltóvá. Ehelyett szex közben partnerét gyakorta átváltoztatja gondolatban egy anyai figurává, a feltétel nélküli szeretet biztosítójává. A tipikus rögeszmés két női kategóriát kreál: Madonnákat és kurvákat – az előbbit imádni és csodálni lehet, neki minden jó, amit teszünk, szemben az utóbbival, aki izgató és kiszámíthatatlan vágyat okozó tárgyat (a) testesíti meg, aki pontosan ezáltal nem változtatható az anyai imádat tárgyává. (Egy megfigyelés: gondoljunk csak a legénybúcsúkra, az „utolsó menetre” egy prostival, és a házasság előtti férj pánikjára – ha feleségül veszem, anya lesz, s hova vész a vágyam?)

A hisztérikus partnerét mint Másikat hangsúlyozza ki, önmagát a Másik vágyának tárgyává transzformálva, mindezt azért, hogy hatalmába keríthesse. A Másik a vágyakozó alany a hisztérikus fantáziavilágában – de optimális partnere úgy és akkor vágyakozik, ahogy az a hisztérikusnak tetszik. Csakugyan, a hisztérikus úgy rendezi a dolgokat, hogy a Másik vágya kielégítetlen maradjon, egyben biztosítván, hogy a vágyat okozó tárgyként betöltött szerepe állandósulhasson. Itt a Másik mint vágyakozó alany pusztán egy báb: a Másik vágyát kielégítetlenül hagyva a hisztérikus (saját fantáziájából fakadó) szerepét egyszerre tölti be mint a Másik vágyában annak tárgyaként implikált (amire vágyakoznak) és a Másik vágyát fenntartó hiány (ami miatt vágyakoznak).

Mielőtt továbbmennénk pár példát hozzunk az eddigiekre: Bruce Fink feleleveníti az egyik rögeszmés páciensének esetét. Az illető hosszabb ideje egy nővel kavart, s minden egyes szexuális aktus előtt kikalkulálta és úgy szervezte, hogy percre pontosan egy másik női ismerőse (aki iránt nem érzett vonzalmat) aktus közben hívja fel mobiltelefonján. Így szex közben a valódi partnerét semlegesíthette, s még orgazmus közben is egy másik nővel lehetett kapcsolatban. Neten találtam egy képet egy afrikai újság szex-rovatából beszkennelt olvasói panaszról. Az idősödő betelefonáló úr az iránt érdeklődött a szexológus szakembernél, hogy normális-e, hogy korábban aktusai alatt tipikusan 2000 és 2500 közötti löketet (ismétlődő ki-be mozzanatot) tudott végrehajtani partnerén, s mostanra már csak 1800 körül. Netes fórumon olvastam a „legőrültebb szexuális partnered” témában egy beszámolót. A férfi arra panaszkodott, hogy volt szeretője kiismerte az ő orgazmus előtti arckifejezését (ésatöbbit) és mindig pont az előtt, hogy ő elélvezhetett volna, barátnője anyaszült meztelenül felpattant és fogócskát kezdett el vele játszani. Előfordult, írta, hogy felálló fasszal fogócskázott barátnőjével a kertben... Persze sokkal hétköznapibb (és ezért tragikusabb) az a történet, hogy a hisztérikus nő nem tud ellazulni, vagy férfi erekciót összehozni. (Hogy feminizmusra visszacsatoljak: pszichés differenciáltságot figyelembe vevő szexuális oktatás nincs, de szükség lenne rá. A női és férfi test anatómia és technikák ismerete a történet csak első, és nyilvánvalóan fontos, fele.)

Neurotikusaink saját vágyukhoz való viszonyát a következőképpen jellemezhetjük: a hisztérikus mottója: „vágy a kielégítetlen vágyra”; a rögeszmésé: „lehetetlen vágyakozás”.

A Másik semlegesítése vagy negációja a rögeszmés pszichés gazdaságában mindenütt fellelhető. Szeretkezés közben azt képzeli, hogy mással van, semlegesítve a partnerének valódi fontosságát. A rögeszmés vágyául a lehetetlent választja, hiszen minél közelebb kerülne vágya beteljesítéséhez, annál inkább élvezne elsőbbséget a Másik felette, annál inkább érezné azt, hogy elsötétíti alanyi mivoltát a Másik, azzal fenyegetvén, hogy végül teljesen elnyeli (s egy pillanatra nem kéne gondolkodnia!). Hogy ezt a fenyegető jelenlétet elkerülje, azt a szélsőségesen gyakori stratégiát alakítja ki, hogy olyasvalakibe szeret bele, akinél teljesen és végképp lehetetlen, hogy szerelmét viszonozza, vagy pedig felállít egy olyan elvárási listát a jövendőbeli partnerével szemben, ami annyira szigorú és kimért, hogy nincs az az ember, aki megfelelhetne annak.

A hisztérikus fantáziájában a Másik (a pasija, a csaja) az aki vágyakozik. Egyes feministák szerint a pszichoanalízis, akárcsak a tágabb társadalmi kontextus, a nőt nem hatalmazza fel mint vágyakozó alanyt – objektifikálja őket. De Lacan leír, és nem előír amikor azt állítja: a hisztérikusok a tárgy pozícióját veszik fel. Hogy ezt a társadalmi kényszerek miatt vagy más okokból teszik lényegtelen ebben a klinika számára. Egyszerűen megállapítja az analitikus, hogy ezzel a jelenséggel találkozik mindennapi praxisa során, s páciensei pszichés szenvedésének enyhítése érdekében nem tehet úgy, hogy ezt nem veszi észre udvariasságból. Nem állítja továbbá, hogy a rögeszmés neurózis „jobb lenne” mint a hisztérikus neurózis – sőt, ha utal, épp az ellenkezőjére, figyelembe vévén a rögeszmés neurotikus aszociális világát!

(Sőt, ha már objektifikáció: Zizek arra hívja fel a figyelmünket, hogy a nyugati világban a nők emancipációjának szerves része volt önmaguk tudatos objektifikációja: a férfi tekintetet megcélzó kirívó öltözködés, stb. által az udvarlásban a nők eredetileg teljesen passzív, udvarlóinak elfogadására vagy visszautasítására szorítkozó szerepből, az aktív, kezdeményező szerepbe kerülhettek. Ez az amit muzulmán társadalmak a mai napig nem tudnak lenyelni – már egy kocsit vezető nő is túl aktív, kirívó. Megosztó volt a francia burka-viselet betiltása. Egyesek progresszív lépésnek látták, mondván felszabadítja a nőket a rájuk erőltetett passzivitásból. Az, hogy ténylegesen vannak muzulmán nők, akik ezt szabadon választják, a szőnyeg alá lett seperve. A hisztérikusok (ismét: nők, férfiak egyarént) tipikus játéka testrészeik eltakarása, a smink, a maskara, a parfüm, a látszólagos funkciót el nem látó viselet – bármi ami eltakar, elfed: rejtélyes és tárgyiasult mivoltukról azt állítja: „én állítottam magamat így be, te sosem fogsz engem teljesen megkaparintani!” Mit kezdjünk például egy feminista társunkkal, aki áttér a muzulmán hitre, és elkezd csadort viselni? Erről persze viták folynak, és nyilvánvaló, hogy milyen sémát követve. Szerintem az előrevezető magatartás az, ha karöltve tovább menetelünk velük.)

Amit itt tehát hangsúlyozni kell, az az, hogy a hisztérikus tárgyként elfoglalt pozíciója a teljes történet csak egy darabkája, hiszen a hisztérikus a partnerével is identifikálódik, és úgy vágyakozik amiként a partnere, úgy vágyakozik ahogy a Másik, de közben ezt befolyásolja.

Egy freudi esettan: „a hentes felesége” (sokatmondóan így jellemzi magát a páciens) arra panaszkodik, hogy férje egy vékony leánykát méreget, pedig nem a zsánere (a testesebb nőket kedveli, tudjuk meg, mint őt). Hisztérikusunk arról számol be, hogy álmában azonosult a vékony leányzóval – szó szerint elfoglalta a helyét – megpróbálva azzá a tárggyá válni ami iránt vágyakoznak, hogy a Másikat kiegészíthesse. De itt a vágyakozás egy másik eleme is megbújt: a férje vágyát ölti magára asszonyunk, vágya tükörmásává lesz férjéének. „Az a nőszemély” valaki, akire a Másik vágyakozik, s egy komplex „szerelmi háromszöget” alakít ki hisztérikusunk férje körül. A hisztérikus vágya a Másikon keresztüli kerülőúton manifesztálódik. Egyszerre azonosul a leányzóval, mint a partnere rejtélyes vágyat okozó tárgyával, és a partnerével, a leányzó iránti vágy szintjén. „Férfi vagyok, vagy nő?”

Egyebet is megtudunk a hentes feleségétől. Van ugyanis egy vágya (imádja a kaviárt) amit szándékosan kielégítetlenül hagy. Minden nap incseleg férjének: de jó is lenne egy kaviáros szendviccsel kezdeni a napot, de rögvest leordítja, ha erre ajánlkozik férje: nehogy kaviárt merészeljen venni, mert ők azt nem engedhetik meg! Élvezetet nyújt számára, hogy vágyakozhat a kaviárra és, hogy ez a vágya nem elégülhet ki. (Párhuzam: anorexia mint az önmegvonás késő kapitalizmusban divatos formája...) Mi történt itt? Először felcsigázta a vágyat partnerében (a vágyat arra, hogy megajándékozza feleségét) és azután követeli, hogy annak nehogy eleget tegyen! Csak azáltal, hogy a kielégültség hiányát fenntartja – hiszen a kielégültség elfojtaná a vágyat – csusszanhat ki folyamatosan a hentesné a Másik markai közül, de egyben mint annak vágyát okozó tárgy! Más esetekben a hisztérikus szándékosan (de nem tudatosan) egy másik nőt emel be párkapcsolatába, akivel mintegy csapdába tudja ejteni partnerét egy szerelmi háromszögben. Részletesen kifaggatja párját, hogy mit szól a Julcsiról, hogy tetszik-e neki a Julcsi, hogy szebb nő-e a Julcsi, hogy tízes skálán a Julcsi ... Julcsit párja gondolataiba beékeli, na nem azért, hogy Julcsival őt megcsalják – bár erre nem egy példa láthattunk –, hanem a fentebb említettek miatt.

Miközben a Másik vágyának mesterévé válik mindent meg tesz annak érdekében, hogy ne váljék azzá, ami kielégíti a Másik vágyát. A hisztérikus undorítónak találja azt a gondolatot, hogy a másik szexuális kielégülésének okozója legyen. Bár vágyának okozója szívesen lenne, élvezetének nem. Míg a tipikus rögeszmés szex-közbeni fantázia az, hogy „valaki mást dugok”, a tipikus hisztérikus fantázia az, hogy „helyemben mást dugnak.” (Na meg erre kellett a Julcsi.) Elméjében a hisztérikus nem okozója partnere kielégülésének – valaki más az, hiszen fantáziavilágában ő nincs ott, nem őt dugják. A rögeszmés pedig? Fantáziavilágában már rég lecsökkentette partnerét valami megszokottra, valamire amit ő akar a nőtől – a rögeszmés ha mással is van, lényegében: maszturbál.

Lacan-t a bombasztikus szlogenjei tették hírhedté, de ha ez előbb említett tipikus szexuális aktus során megjelenő két fél teljesen inkompatibilis fantáziáját figyelembe vesszük, érthetővé válik, hogy mire utalt pontosan akkor, amikor kijelentette: „A szexuális viszony nem létezik!”

6. A rögeszmés és hisztérikus az analízis során
A rögeszmés megpróbálja a nullával egyenlővé tenni a Másikat. Minél rögeszmésebb, annál kisebb az esély arra, hogy elmenjen pszichoanalízisre, hiszen az azt jelentené, hogy egy embertársa, a Másik segítségére szorul. A rögeszmés, ha tanul is pszichoanalízist, a leckéje befejeztével kijelenti: „szép-szép, de szerintem az emberek meg tudják oldani a maguk problémáit.” A hétköznapokban is megtagadja a segítséget: „miért hívjak szakértőt, ha megjavítom magam?” – teszi fel a kérdést felháborodottan, s közben rászakad a plafon. A tökéletes rögeszmés Ayn Rand self-made-man-je, aki úgy gondolja, hogy senkinek sem tartozik semmivel, a sikere csak saját magának köszönhető, és az független bármiféle történelmi és gazdasági kontextustól, ipartól és embertársaitól.

A tipikus rögeszmés szüleivel szembeni lázadással tölti életét, tagadván, hogy bármi kapcsolata lenne annak amit tesz ahhoz, amit szülei elvártak tőle. Azt mondja: „Amit teszek, azért teszem, mert x-ben, y-ban, és z-ben hiszek!”, nem pedig azt, hogy „A szüleim rám akarták erőszakolni P-t, ezért inkább Q-t csinálom.”

A rögeszmés messziről kerüli az analízist, és általában csak egy váratlan hiszterizáltság okán, vagy hosszabb szorongásos időszak után keres fel szakembert. Egy példa a váratlan hiszerizáltságra: miután meghal a rögeszmés édesapja, édesanyja rövid időn belül bemutatja fiának az új szeretőjét. A rögeszmés Madonna prototípusa lelki szemei előtt lezuhan a kurva szintjére, egy vágyakkal rendelkező Másikká válik, felnyitva csipás szemecskéjét arra, hogy bizony, életében ez a szignifikáns személy nem volt különb anyagból gyúrva a többinél, s anyja vágyával szembesülvén személyes krízisbe kerül. (Ismeritek azt a szöveget, hogy „csak az anyámat szádra ne vedd?”) Ha elmegy rá, analízis során a rögeszmés nem tudja befogni, össze vissza csacsog, kitérőket keres, jobb szeretné, ha az analitikus meg sem mukkanna; székének csikorgása, apró mozzanatai, puszta lélegzete elviselhetetlen, túl közeli, tolakodó számára.

Tűnhetne úgy, hogy a hisztérikus az analízis ideális alanya, hisz kétségtelen, ő legalább nyitott a Másik vágyaira. Szíves-örömest elmegy szakemberhez, de épp, hogy csak átlépte a küszöböt, már meg is próbálja rávenni a szakembert, hogy töltse ki szegény hisztérikusunk hiányt szenvedő létét vagy tudását: „Mi a bajom, doktor úr? Hogy hívják a betegségemet, az állapotomat?” – kérdi rögvest, s elvárja az egyenes választ. Ha az analitikus megadja számára ezt a tudást – és sokan ezt teszik – csak egy pillanatra elégíti ki páciensét, és az analízis menete megindul a lejtőn lefelé. A választ hisztérikusunk ugyanis azonnal megkérdőjelezi, vizsgálat alá helyezi, kikezdi, felméri, a szakember tudásában keresvén azt az űrt amit ő betölthet, amit csak ő tölthet be, ami biztosítja számára, hogy felette nem hatalmasodhatnak el, s bizonyítja, hogy ki tudja egészíteni az analitikus tudását, érdeklődését irányíthatja, vágyait okozhatja.

Azok a szakemberek, akik elkezdik táplálni a hisztérikust tudásukkal, előbb vagy utóbb elveszítik a meccset. Ha a szakember eléri, hogy a hisztérikus egy tünete megszűnjön, a következő alkalommal egy másikkal jelentkezik le a páciens. (Párhuzam: hipochondria. Hisztérikusunk végigjárja az orvostudomány összes intézményét, mintegy elfogyasztván az orvosokat.) A hisztérikus azon felvett pozíciója, ami rámutat vagy bizonyítja a Másik tudásában a hiányosságot, őt egy élő anomáliaként, rejtélyként hozza mozgásba; a hisztérikus mindig egy lépéssel megelőzi az pszichoanalízis elméletét és technikáját. Nem véletlen, hogy a pszichoanalízis úgy születhetett meg, hogy a pályakezdő Freud-hoz a professzorok lepasszolták azokat a bizonyos „kezelhetetlen nőket,” és Freud akkor csodát tett: nem diagnosztizált, csak fülelt, kérdezett, csöndben bólogatott, vagy hümmögött egyet, jelezvén, hogy figyel, s tessék folytatni, s megszületett a „beszélő gyógymód.”

Összegezvén: a rögeszmés kezelésekor először a páciens hiszterizáltságát (a Másik létének felismerését) kell elérni, majd ezen állapotát nagy óvatossággal fenntartani legalább addig, amíg rá nem döbben arra, hogy kezelése során aszociális szenvedése apadni kezdett. A hisztérikus esetében egy lépéssel előrébb indulunk, mondja Bruce Fink, s amikor csábít minket a páciens „Meséljen rólam, oktor úr, mi velem a baj?” az analitikusnak helyet kell cserélnie vele, visszakérdezvén: „Mit akar ön?” – figyelmét átirányítván saját vágyára.

7. Utószó
Mosolyogtunk, amikor Fredric Jameson az Amerikai Utópia c. írásában „pszichoanalitikus hivatal általi munkaelhelyezésről” beszélt, ami az egyének vágyait hivatott kifürkészni, vagy amikor a marxista állam felszámolásáról szóló elméletről mint „önmagát felszámoló gigászi csoportterápiáról” beszél. Kérdem: még ha ez csak egy tipikus értelmiségi gondolatkísérlet is, igény ne lenne rá? A kapitalizmus ezeregy mechanizmusa az iskolapadtól kezdve egészen nyugdíjunkig egyszerre alakítja ki és csatornázza igényeinket, követeléseket támaszt felénk, végül sikeresen rátapad pszichés gyengeségeinkre (a reklám triviális példa). Hétköznapjainkat az „Akard ezt; vágyj erre; éld át azt; legyél az, ennek; de mindenekelőtt éld meg mindezt sajátodként!” szemete fedi.

Ha már túl leszünk a nemek háborúján, ha rájöttünk, hogy a nők nem a Vénuszról és a férfiak nem a Marsról származnak, hogy a kettő nem egymást kiegészítő Yin és Yang, de még csak nem is szabadon és performatíve konstruált esszencia, akkor talán megtalálhatnánk annak a módját, hogy közös gyökerű neurózisainkat kollektív kezelésbe vegyük, hogy végre társadalmi szinten érhessük el azt, amit Lacan az analízis záró aktusának nevez: az alapvető fantáziánkon való áthaladást.

Ha ez az idő elérkezik, a feminizmus egy váratlan, történelmében precedens nélküli szerepben tudná találni magát: a Másik létét elismerő hisztérikusok lépéselőnyében, a rögeszmések aszociális lépéshátrányával szemben.