Authoritarian Personality (1950, Berkeley)
A fasiszta Európából menekülni kényszerülő Adorno és Frenkel-Brunswik Amerikában találtak menedékre. A kritikai elméletben, kultúrkritikában és pszichológiában jártas duó számára mi sem volt természetesebb, hogy az akkor még dúló második világháború egyik fő rejtélyére, a fasizmus okaira keressenek válaszokat. Ebben találtak társra két újdonsült amerikai szociológus kollégájuk személyében (Levinson, Sanford).

A kutatásuk során alkalmazott szociológiai metodika (vagy a pszichodinamikai modell) részleteivel nem untatnék senkit sem. A lényegre törekedvén: a több mint kétezer felmérésre kerülő egyén különféle amerikai társadalmi csoportokból lett kiválasztva (egyetemisták, munkások, pszichiátriai beutaltak és foglyok), több kérdőívet is kitöltetve velük. Többféle skálát alakítottak ki, melyeknek célja a tekintélyelvűségre (fasizmusra, anti-demokratizmusra, etnocentrizmusra) való hajlamosság kimutatása volt. A skála egészét lefedvén – tehát zsarnoki hajlamúakkal, egyáltalán nem tekintélyelvűekkel és vegyes eredményűekkel – személyes interjúkat készítettek azzal a céllal, hogy mélyebb okokat és kapcsolatokat tárjanak fel a személyiség és ideológiai hajlamok között.

A mennyiségi (szociológiai) kutatás bemutatását Adorno minőségi (értelmező) tanulmánya követi. A cikk első részében az előbbit, másodikban az utóbbit foglalom össze.

1. A „belső” és „külső” csoport

Megfigyelhető, hogy az autoriter személyiség az emberiséget két csoportra osztja: sajátjára és másokéra. E kapcsán azonnal több ellentmondásosságra lelünk az interjúk során. Míg a külcsoportban (például – és tipikusan – zsidók esetében) megveti az általa tipikusan fellelhetőnek vélt hatalomvágyat és munkahelyi, vállalkozói ambíciókat, addig belcsoportjában (amerikai írek) ezek hiányát nehezteli. A probléma a zsarnoki személy számára tehát nem a hatalom egyenlőtlen vagy igazságtalan eloszlása, hanem hogy nem a megfelelő kezekben van. Míg az amerikai zsidó közösségben visszataszítónak találja a „klán-mentalitást” és az „asszimilációra való képtelenséget,” ezen tulajdonságokat ír belcsoportjában értékekként fogja fel.

Az én csoportom (vélt-valós) hibái helyesek, s ugyanezen (vélt-valós) hibák másoknál helytelenek.

Többféle szellemi tornagyakorlatot kell elsajátítania a tekintélyelvű személynek, hogy elméjében efféle paradoxonok uralkodhassanak. A társadalmi csoportokat azonnal merev kategóriákba kell tudnia beskatulyáznia – minden fekete vagy fehér (reflex-szerű sztereotíp gondolkodás). A fejében így létrehozott homogén külcsoport(ok)ra kell rávetítenie belcsoportjában érzékelt problémák összes okát (elhárítás, projektálás) – így válik számára nyilvánvalóvá, hogy belcsoportjának nem kell változnia, ellenkezőleg, ahhoz kell mindenki másnak alkalmazkodnia.

Pár morzsáját kitapintja saját ellentmondásainak, ezért további bűvésztrükköket alkalmaz. A kulturális, osztálybéli, egyéni, stb. tényezőkből fakadó különbségeket vérrokonsággal magyarázza. Egy ír vérében hordozza temperamentumát, a zsidó a kapzsiságot, stb. Ellentmondásait a másik megismerésének visszautasításával, távolban tartásával tompítja. Amikor saját társadalmi helyzetét értékeli, sikertelenségének oka a külcsoport rosszindulata (önsajnálat), sikerének pedig önmaga nagyszerűsége.

Üldözési fantáziák gyötrik. Jobb sorsra született – véli –, de valakik folyamatosan szabotálják.

Amikor saját csoportján belüli hatalmi hierarchiát szemléli, azt ha nem is kívánatosnak, de szükségszerűnek, természetesnek tartja. Részesülni szeretne a hatalomból, minél közelebb kerülni egy valós vagy fantáziált centrumhoz. Ha ezt nem tudja magának beismerni, akkor az számára nem úgy jelenik meg, mint saját magából eredő vágy, hanem a külvilágban objektíve létező tény. (A szerzők terminusával: én-idegen képzetei vannak.)

2. Ellentmondások, repedések és rétegek a fantáziavilágban

„Van valami gyanús és különös a zsidókban…”

Az antiszemitákkal készült interjúk során nem csak a belső ellentmondások nyilvánvalóak a külső szemlélő számára. Megfigyelhető, hogy egyénenként eltérően egy-két maguk által kialakított sztereotipikus aspektusra összpontosítanak: amit a „zsidóban látnak” saját személyiségükről árulkodik. Nem véletlen, ha az egyik antiszemitának a zsidók „hatalomvágya” a központi rögeszméje, a másiknak „túlzott intelligenciájuk,” stb. Ezeknek a személy számára kiemelt érzelmi jelentősége van, melyek később (pl. más antiszemitákkal való interakció után) be tudnak vonzani egyéb fantázia-elemeket. Amennyire rugalmatlanok az emberiség sztereotíp kategorizálásában, annyira rugalmasak egy sztereotípia formálásában.

Mivel nem képesek a „külcsoport egy képviselőjével” mint személlyel kapcsolatba lépni, még ha a sors egy „jó zsidóval” is ismerteti meg őket, a „kivétel erősíti a szabályt” mantrával könyvelik el magukban. (A legnagyobb kényelemmel tudnak az aktuális szociális közegük feltételezett értékeihez alkalmazkodni: „én is ismerek tisztességes cigányt!”)

A kül- és belcsoportban gondolkodóknak a fentiekből egyetlen logikus követelésük származhat: a külcsoport teljes asszimilációja. Az interjúk során viszont kiderül: az asszimilálódó zsidó még gyanúsabb! Imitál. Nem oda illő. Hátsó szándék vezérli. Behatol.

Az autoriter egyén számára félő, hogy a külcsoport „megfertőzi” a belcsoportot. Idegen értékeket csempészik be. Belcsoportjukból azok, kik „elnézőek,” vagy egyszerűen nem osztják etnocentrista nézeteiket, azok már „áldozatául estek” a külcsoport rontásának.

Levonhatjuk a következtetést: a bel- és külcsoport szocio-pszichológiai kategóriák, s nem tisztán szociológiaik, hiszen az egyén személyes azonosulását (identifikációját) és szembehelyezkedését (kontra-identifikációját) jelölik, s nem valós társadalmi hovatartozást. A bel- és külcsoportban gondolkodás az etnocentrikus ember egész világszemléletét átszínezi.

Pillantsunk csak az etnocentrista inkonzisztens belcsoport képére [az eredeti amerikai példát átírva magyarra]!

A „miénk” az egyik legnemesebb nemzet. „Nálunk” van a világ szívcsakrája. Szinte mindent „mi” találtunk fel! A „mi” nyelvünk az egyig legősibb (stb.)! Viszont ahogy egy hús-vér honfitársát helyezzük etnocentristánk elébe, azonnal repedések jelennek meg ezen a kerek és önajnározó történeten. Ez evangélikus és nem katolikus. Fura tájszólása van. Barnább a bőre. Vörös a haja. Szláv neve van. Másra szavazott. Másképp látja a történelmet, stb. Az előbbi „Mi” pillanatokat alatt szilánkokra törik. Nemzeti érzelme valójában: ál-patriotizmus. Saját népének döntő többségét valójában külcsoportbélinek tekinti.

„A társadalmi világ, ahogy azt a legtöbb etnocentrista látja, koncentrikus körök rétegeiből épül fel, akár egy céltábla. Minden egyes kör egy kül- és belcsoport elválasztását mutatja; minden egyes ív egy újabb határmezsgyeként választva el a rajta kívül eső csoportokat a központtól[.]” Egy ilyen ideológiai térkép mintája: fehérek, magyarok, itthon élő magyarok, keresztények, katolikusok, megyémbeliek, a családom, s végül – én.

3. A tekintélyelvű személy gyerekkora, szexuális élete, és én-kiterjesztése

Kutatóink az interjúk során célzott kérdéseket tettek fel az alanyok gyermekkoráról. A következő sémák mutathatóak ki, amennyiben a zsarnoki hajlamokkal rendelkező alanyok válaszait összevetjük a jóindulatúakéval.

Az autoriter személy szüleiről idealizált, általánosító, konvencionális képekben számol be. Beszámolójukban a hangsúlyt szüleiknek külső tulajdonságaikra fektetik: „Apám magas, zöld szemű férfi volt […] Édesanyám a mai napig gyönyörű. Sohasem láttam betegnek.” A fizikai tulajdonságok vannak kidomborítva.

„Természetesen egy gyermek nem lát semmi hibát szüleiben […] Persze, hogy felnéztem apámra!” Természetesen, nyilvánvalóan, persze – a konvencionalizmus, magától értetődőség nyelvi eszközei. Szuperlatívuszokban fogalmaznak: „A legjobb apa a világon! […] Anyám mindenben a legkiválóbb!” Ha a tekintélyelvű alanyok ki is tértek részletekre, akkor a szülők anyagi szolgáltatásait hangsúlyozták. Képtelenek voltak részletes kritikával illetni szüleiket. Gyermeteg tiszteletteljességük mögött elfojtott agresszió bújt meg.

Ezzel szemben a nem tekintélyelvű alanyok nyíltan tudták kritizálni szüleiket, s képesek voltak kritikájukat az irántuk érzett szeretettel összeegyeztetni. Képesek voltak pszichológiai erényeket és hiányosságokat említeni. Szüleik nem mint totemoszlopok tornyosultak fölébük, beárnyékolva őket.

Az őszinte érzelmek (negatívak, pozitívak egyaránt) is csak náluk mutatkoztak meg. A neheztelésüknek könnyen hangot adnak azok, akik szüleikben nem az elnyomás forrását látták, ha róluk nem félelemre asszociáltak. A tekintélyelvűek szinte képtelenek voltak bármiféle norma-bontó lázadásról beszámolni szüleikkel szemben.

Ha a tekintélyelvűek gyerekkori mellőzöttségről, igazságtalan fenyítésről, stb. számoltak be, nem érzékelték annak ambivalenciáját, hogy pár mondattal előtte még dicsőítették szüleiket.

Míg az egészséges alanyokat elvi alapon függetlenségre nevelték, a zsarnoki hajlamokkal rendelkezőket a szülői tekintélynek való minden áron való megfelelésre fenyítették, félelemben tartották. A tekintélyelvű férfiakra volt legjellemzőbb, hogy teljesen egyetértettek azzal, hogy őket testileg fenyítették. Nem csak, hogy saját fenyítőjükkel azonosultak, de ez az azonosulás egy szado-mazochisztikus élvezeti forrást jelentett számukra.

Dolog- és szeretetéhség: a patológiáktól mentes alanyok szeretet kaptak, s azt viszonozni tudták; a zsarnoki hajlamúak számára a szülők a dologi világhoz való hozzáférést jelentették. Nem véletlen tehát, hogy utóbbiak későbbi életük során is olyan „szülő-pótlókat” kerestek párkapcsolataikban, kik nem intimitást, vagy szeretetet biztosítottak számukra, hanem státuszhoz, anyagi javakhoz, stb. való hozzáférést biztosítottak számukra, de ugyanezen tendenciájuk kiterjedt politikai nézeteikre is: azokat látták jó vezérszemélyiségeknek, kik hasonló támaszokkal kecsegtettek. Ebből következik az is, hogy kapcsolataikban embertársaik kicserélhetőeknek bizonyultak – hiszen a dolgok is kicserélhetőek, s előbbiek csak az ezekhez való hozzájutást szolgálják.

A tekintélyelvűeknek a viszonzást nem váró gesztusok is nehezükre estek. A „valamit valamiért,” a „szemet szemért” – egyfajta cserekereskedelmi etika – volt számukra legkézenfekvőbb interperszonális viszonyaikban.

Előszeretettel hangsúlyozták családjuk társadalmi és gazdasági státuszát, szemrebbenés nélkül nagyították fel azt. Fitogtattak.

A tekintélyelvű alanyok csak a szüleik felé mutatott csodálatot voltak képesek nyíltan kifejezni, magukénak elismerni, bár irántuk érzett burkolt agressziójuk gyakran kibukkant az interjúk során. Utóbbit maguk számára én-idegennek kell feltüntetniük, több okból is: egyrészt túl intenzív a harag ahhoz, hogy azt teljes mértékben beismerjék, másrészt szembe menne azon vágyukkal, hogy gondoskodjanak róluk. Ez a konfliktus a szülők előtti behódolást eredményezi a felszínen és neheztelést a felszín alatt. Az utóbbi sokkal meghatározóbb szerepet tölt be pszichéjükben, de ezen érzéseiket másokra helyezik át, vagy projektálják.

Hasonlóképpen járnak el szexuális életükben is: az ellenkező nem iránt gyakran tettetett és mesterkélt ál-csodálatot mutatnak a felszínen, melynek köntörfala mögött megvetés és neheztelés bújik meg. A szexről mint énjüktől független feszültséglevezetésről, mint egy higiéniai aktusról beszélnek. A tipikus fasiszta-tendenciákkal sújtott férfi magát mint a férfiasság ideálját állítja be, saját kudarcait racionalizálnia kell.

A saját pszichéjükből eredő agresszió másokra való projektálása természetszerűleg egy ellenséges világ képében csapódik le bennük. A mások iránt érzett bizalmatlanság, gyanú ennek velejárója. A veszélyforrásként érzékelt emberi környezetükből pedig könnyű szerrel ered a szociáldarwinista „erősebb kutya baszik” világkép – mindeközben ugyanennek áldozatként tekintenek magukra.

Az „erősek és gyengék, alávalók és felsőbbrendűek” kategóriái, de ugyanígy a hatalmasok segítségével való „felfele törtetés” kényszerképzete járja át elméjüket. Az erősnek (érzékelt) csodálata ugyanúgy automatikus reflexük, mint a gyengének (érzékelt) megalázása, porba tiprása.

Tettetett magabiztosságuk mögött megbúvó kisebbségérzetük sohasem csillapodik, ezért a legkézenfekvőbb eszközhöz nyúlnak: a dologi világhoz. A tulajdonaikra mint énjük kiterjesztésére tekintenek. Státuszt és erőt szeretnének kifejezni velük. Hiábavaló próbálkozásaik nem változtatnak azon a tényen, hogy ezek is csak énjük védekezési mechanizmusai.

A fasiszta projektál, tagadásban él, reakciót formál. Morális fensőbbség látszatát igyekszik fenntartani. Teszi mindezeket a felszín alatt képződő, jéghegyként csúcsosodó érzelmeinek feltárása, megélése helyett.

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!