A történelmi előzmények

 Az első világháború idején az Olasz Szocialista Párt a német szociáldemokraták és a bolsevikok közötti eszmei senki földjén lavírozott: sem nem támogatta, sem szabotálni nem kívánta a háborút („né aderire né sabotare”) – az elvi „semlegesség” álláspontján volt. (Ebben az időben zárták ki a nem kis befolyást szerzett Mussolinit is a háborús részvétel támogatása miatt.) A párt forradalmár balszárnya azonban a lenini „defetizmus” (disfattismo) politikáját folytatta: „hadd pusztítsák egymást a burzsoá államok”, meggyengülésük csak segíti az azokkal semmilyen érdekközösségben nem lévő nemzetközi munkásmozgalmat, egy kontinentális szintű „forradalmi helyzet” előállításával. Az európai „reformista” szociáldemokrácia betagozódása a háborús erőfeszítéseket támogató politikai konjunktúrába és az olasz szocialisták opportunista és következetlen helyezkedése az ortodox marxista vonalat követő szereplők számára új szervezeti kényszereket szült.

 A Szocialista Párt forradalmi balszárnya két sajtóorgánum köré csoportosult: egyikük, a L’Ordine Nuovo (1919-25) Torinóban működött, szerkesztői Antonio Gramsci, Palmiro Togliatti, Angelo Tasca és Umberto Terracini voltak, másikuk az Il Soviet (1918-22) Nápolyban Amadeo Bordiga és körének kiadványa volt. Gramsci és Bordiga körei egyként utasították el a Giacinto Menotti Serrati (1874-1926) vezette Szocialista Párt hintapolitikáját, gyakran kerültek azonban összetűzésbe, amikor taktikai kérdésekről volt szó. Így például mikor a tízes évek végén jelentős kommunista felkelések söpörtek végig Olaszországon, melyeknek tetőfokán, 1920 őszén számos gyárat tartottak a munkások ellenőrzésük alatt, az L'Ordine Nuovo támogatta az eseményeket, míg az Il Soviet hibás lépésnek tartotta. Gramsci a helyi tanácsok általi munkás-önigazgatás pártján volt, ezzel szemben Bordiga amellett érvelt, csak a közhivatalok és a karhatalom épületeinek és erőforrásainak felszabadítása után van értelme a termelés infrastruktúráit munkáshatalom alá vonni, a gazdasági ellenőrzés tehát csak akkor lehet cél, amikor a politikai hatalom (vagyis a proletárdiktatúra) fennállása biztosított, mely nem létezhet egy militáns forradalmi párt stratégiai koordináló szerepe nélkül. Nincs értelme tehát elfoglalni a gyárakat, vagy legalábbis nem tekinthetjük ezt elsődleges célnak, amíg hosszabb távon a tőkés rendet fenntartó államnak lehetősége van azokat visszavenni: előbb az államot kell szétzúzni és aktívan megakadályozni, hogy visszatérhessen.

 Bordiga

 Amadeo Bordiga (1889–1970) az Olaszországi (később Olasz) Kommunista Párt (1921-91) egyik alapítója, 1921 és 1924 között nem hivatalos „első” főtitkára (a KP-nak csak 1926-tól volt hivatalosan főtitkára, így a Bordiga és Gramsci utáni harmadik vezetője, Togliatti töltötte be először a tisztséget) valamint az olaszországi kommunista mozgalom meghatározó teoretikusa volt. Álláspontjának két oszlopa az „invariancia” és az „absztencionizmus” volt, e két fogalom jelentéstartalmának kiterjesztésével tudjuk stratégiai meglátásait a legszemléletesebben keretezni. Az invariancia („invarianza storica del marxismo nel corso rivoluziario”) a Kommunista Kiáltvány és a Tőke marxizmusának elméleti belátásaival szembeni „ortodoxia” volt, mely megkövetelte a történelmi helyzet szigorú visszavezetését a tőkés termelési mód belső ellentmondásaira, míg az „absztencionizmus” („factio comunista astensionista”) a parlamenti választásokban és demokratikus pártharcokban való részt nem vételt, tágabb értelemben az osztályharcot előre nem vivő konfliktusok elutasítását, az azoktól való tartózkodást, „absztinenciát” jelentette. Az absztencionizmus önnön értelmezése szerint nem a cselekvés elől való elbújás az elmélet elefántcsonttornyába, hanem a cselekvést gátoló hamis kompromisszumok elhessegetése. Mára azonban Bordiga neve sok helyütt egyet jelent a doktriner kritikával (vö. „fotelforradalmárság”), mely egy-egy adott „akció” irrelevanciájának kimutatásával a tehetetlenség önigazolásául szolgál. Látnunk kell, hogyan jutottunk el idáig.

 A helyzet

 A formális háborús győzelmet gazdasági pangás és általános elégedetlenség követte. A régi rend nem volt fenntartható többé, kormányválság kormányválságot követett.

 Bordiga a Szocialista Párt 1918-as bolognai kongresszusán terjesztette elő az absztencionizmus stratégiáját: a felesleges és költségigényes választási küzdelem helyett a társadalmi feszültségekre közvetlenül építve a munkásosztályt a proletárdiktatúra általános sztrájk és fegyveres harc útján való elérése érdekében kell megszervezni, „ahogy az a nagy könyvben meg van írva”. Javaslatát persze elutasítás fogadta, de a cél nem is a tagság meggyőzése, hanem megosztása volt. A Szocialista Párt három jól elkülöníthető részből állt: a Filippo Turati (1857-1938) vezette, a Második Internacionálé „kötelékébe” tartozó reformistákból, akik nyíltan elutasították a kommunista forradalom perspektíváját és a fokozatos fejlődés és jogkiterjesztás hívei voltak, „maximalistákból”, akik hajlottak rá, hogy a pártot gyűjtőpártként fogják fel, melyben minden baloldali irányzat meg kell találja a helyét, a politikai befolyásnak a képviseleti szinten való maximalizáslása céljából, és az ortodox marxistákból (vagy ahogy magukat nevezték, forradalmi intranzigensekből: „frazione intransigente rivoluzionaria”), akik számára egyre égetőbb szükség volt önállóságuk igényének kifejezése. A háború alatti „semlegesség” politikája is a párton belüli erőviszonyok következménye volt: míg Serrati és követői a háború ellen voltak, a „Zimmerwaldi Mozgalom” részeként, addig Turati és követő nem. Azt, hogy a választásoktól való tartózkodás programja (melyet elutasított a párt, és jól is szerepelt a választásokon) mennyire taktikai húzás volt Bordiga részéről a párton belüli törésvonalak kimutatása céljából, mi sem jelez jobban, mint hogy Leninnel szemben hajlandó volt engedményt tenni: „jó, lehet, hogy az oroszországi speciális körülmények miatt ott, de csakis ott van értelme bekerülni a Parlamentbe, ha Lenin elvtárs így gondolja” - és Lenin így gondolta: „amíg a politikát az Országgyűlésben csinálják, bűnös mulasztás egy kommunistának elutasítani az ott szerezhető pozíciókat”. (Korábban, a Komintern második kongresszusán ebből komoly konfliktus volt kettejük között.) Lenin elismerte az olasz szocialisták megosztásának taktikai szükségszerűségét és meghívta Bordigát a Szovjetúnió által szervezett Harmadik („Kommunista”) Internacionálé tagsági feltételeinek kidolgozását végző munkacsoportba, ahol aktív tanácsadói szerepet vállalt. Az így létrejött „Moszkvai 21 Pont” célja többek között az volt, hogy program-szinten önvizsgálatra kényszerítse a belépni kívánó pártokat, így az Olasz Szocialista Pártot is, amelynek alapító okmánya 1892 óta változatlan volt. Bordiga senkire nem tekintett olyan kitüntetett tisztelettel, mint Leninre (visszaemlékezéseiben egyedülállóan briliáns politikusként írja le) – Lenin pedig több emlékezetes bekezdésben emlékszik meg Bordigáról a „A baloldaliság mint a kommunizmus gyermekbetegségében”. A következőképpen értékelte: „Míg Bordiga elvtársnak nyilvánvalóan nincs igaza abban, hogy [általában] megtartóztatja magát a parlamentarizmus kísértésétől, addig egyértelműen jogos a kritikája (…) [a reformista] Turati parlamentáris hintapolitikájával szemben. [A Szocialista Pártot vezető] Serratinak nincs igaza abban, mikor Turatit következetlennek nevezi; ő a következetlen, amiért míg elfogadja magára nézve érvényesnek a Komintern téziseit, nem zárja soraik közül a Turatikat.” „Sajnos Bordiga és követői ebből a konfliktusból, [melyben a jó oldalon álltak], a rossz konklúziót vonták le: a képviseleti politika elvi elutasítását.” 

  A feszültség, melyet Bordiga láthatóvá kívánt tenni, csak egy módon szűnhetett meg.  

 1920-ban Imolában az olasz kommunisták elfogadták a Komintern Második Kongresszusának a Harmadik  Internacionáléba való belépés számára szabott feltételeit, vagyis a moszkvai 21 pontot, ezáltal megerősítették a Szocialista Párt és köztük lévő szakadás igényét. Hiába érte el Bordiga, hogy a 21 pontnak való megfelelés céljából a Komintern megszavazza a reformisták kizáratását az Olasz Szocialista Pártból, a maximalisták szavazati túlsúlya miatt ez a gyakorlatban nem volt kivitelezhető. 1921-ben a párt Livornóban tartott közgyűlésén a kommunisták bejelentették kilépésüket és hivatalosan is létrehozták az Olaszországi Kommunista Pártot.

Bordiga elvi ellensége volt annak, hogy egy forradalmi kommunista pártnak egyszemélyű vezetése legyen. Ennek megfelelően a döntéseket egy 15 fős Központi Bizottság (Comitato Centrale) hozta, az adminisztratív működést egy öttagú vezetőség (Esecutivo Centrale) látta el, melynek tagjai Bordiga mellett Ruggero Grieco, Umberto Terracini, Bruno Fortichiari és Luigi Repossi voltak, gyakorlatban Bordiga irányvonalát követő Kommunista Párt egyik stratégiai lába az általános sztrájk, másik a fegyveres harc volt.

 Versenyfutás volt ez a „forradalmi pillanat” megragadásáért, melyben a nagy rivális az egyre nagyobb tömegbázissal rendelkező fasiszta mozgalom volt. A kommunisták és a fasiszták az első világháború után egymással párhuzamosan törekedtek a hatalom megszerzésére. 1922 augusztusában, nem sokkal azelőtt, hogy a „Menetelés Rómába” kampány során a nagytőke támogatását élvező Mussolini erőszak nélkül magához ragadta a parlamentáris hatalmat, a kommunisták megkísérelték a Bordiga programjának megfelelő totális offenzívát a tőkés rend ellen. Mivel el akarták kerülni, hogy az ehhez szükséges együttműködés politikai szinten valósuljon meg, ami a parlamentben diszfunkcionális koalíciókhoz vezetett volna, ezért az együttműködést közvetlenül a legnagyobb szakszervezetek (Confederazione Generale del Lavoro, Unione Sindacale Italiana, Sindacato Ferrovieri Italiani) szövetségeként kellett megvalósítani. Végre volt egy forradalmi párt, melynek előnyei gyorsan nyilvánvalóvá váltak: amikor például a Szakszervezetek Általános Konföderációja azzal az ürüggyel tagadta meg az általános sztrájkra való utasítás eljuttatását összes szervezetének, hogy nincs kapacitásuk ennyi üzenet elküldésére, Bordiga készséggel felajánlotta a Kommunista Párt illegális hálózatát. Nagyon rövid alatt polgárháborús állapotok alakultak ki: az ország nagy részében a helyzet kezdett összehangolt munkásönigazgatáshoz hasonlítani. A fasiszta milíciák mindent megpróbáltak, hogy letörjék a kommunista ellenőrzés alá vont területeket, mely számotevő fegyveres harcokhoz vezetett. A legnagyobb siker Parma sikeres védelme volt. Mivel a sztrájk nagy mértékben bénította a közlekedési infrastruktúrát, a kommunista offenzívával szemben megszerveződő, a fasisztáktól mentőövet váró tőkés állam obstrukciója egy ideig sikeresnek bizonyult, de a forradalmi kommunista párt megszervezése és a munkásosztály kommunista párt általi ön-megszervezése történelmi lépéshátrányban volt a burzsoázia erőihez képest, és ezt nem tudta kompenzálni.  

 A fasizmus megítélése komoly szerepet töltött be a húszas évek elejének kommunista stratégiai gondolkozásában. Bordiga három alkalommal adott elő jelentést a Komintern kongresszusain, 1922-ben, 1924-ben és 1926-ban. Igyekezett hűen tolmácsolni Gramsci értelmezését, de közben hangsúlyozni a köztük lévő elvi ellentéteket. Gramsci felfogásában a fasizmus kifejeződése volt a burzsoázia különböző frakciói (elsősorban a konzervatív, klerikális-nacionalista földbirtokos osztály és a modernebb, „liberális” városi értelmiség és tőkés réteg) közötti érdekellentéteknek, így ebből a szempontból (amennyiben a küzdelem kulturális színezetet öltött), a forradalmi marxisták megkísérelhetnek a konfliktusban állást foglalni a céljaik szempontjából „progresszívebb” irányba. Bordiga ezzel szemben következetesen azt az értelmezési kánont képviselte, amely szerint a fasizmus elsődlegesen a vesztét érző tőkés osztály kompromisszumos együttműködése a radikalizmust „imitáló” kispolgári rétegekkel, melyben a burzsoázia felszíni engedményeket tesz a munkásosztálynak vagy hajlandó beáldozni bizonyos frakcióit, hogy ezáltal lehetővé tegye a kapitalizmus átmentését olyan módon, amelybe már bele van íródva a forradalom tapasztalata, mint ahogy egy legyengített vírus változtatja meg a szervezet működését, immunissá téve a „valódi” veszélyre. A fasizmus kapitalista offenzíva, mely a forradalmat a saját eszközeivel próbálja megfojtani. Ez történetileg a nacionalista politikai erők és a szindikalista mozgalom renegátjainak szövetségéből jött létre. Bordiga 1924-ben, a Komintern ötödik kongresszusán a fasizmust a munkásmozgalom paródiájaként jellemezte.

 A háború utáni általános gazdasági válság a kommunista forradalom által felhasználható dinamikát teremtett, amelyet azonban a kommunisták – nem bírván a proletárdiktatúra megteremtéséhez és stabilizálásához szükséges szervezeti háttérrel – elszalasztottak. Az osztályharc visszaszorult a szakszervezeti mozgalom szintjére, ahol a munkások a válság következtében egyre rosszabb alkupozícióba kerültek és defenzív stratégiát érvényesítettek. Ez is bizonyítja, hogy a szakszervezeti mozgalom önmagában nem garantálja a forradalmi célok, a kapitalizmus megdöntése felé való törekvést. Fontos tézise volt ez a továbbiakban Bordigának: a szakszervezetek önmagukban nem alkalmasak forradalmi változások támogatására. A gazdasági kényszerűségből fakadó elbocsátások politikai színezetet öltöttek: a munkáltatók megengedhették maguknak, hogy a munkások megfélemlítése végett megváljanak azoktól, akik a legaktívabb szervezők, politikailag legtudatosabbak voltak. Forradalmi kommunista párt híján nem volt meg az intézményes háttere az ilyen módon semlegesített cselekvők újra mobilizálásának és a megfelelő tömegerő megfelelő helyre való gördülékeny becsatornázásának. Ezzel szemben a fasiszták kihasználták a helyzet dinamikáját: míg 1919-ben saját városukban, Milánóban csúfos választási vereséget szenvedtek, addig 1921-ben már meg tudtak szerezni számottevő mennyiségű parlamenti mandátumot. Ennek a felívelő befolyásnak három oka volt Bordiga szerint. Először is az állam, miután a háborúból magához tért, konszolidálnia kellett hatalmát. Miközben eleinte számottevő engedményeket tett a szakszervezeteknek, az egymást követő – Nitti, Giolotti, Bonomi és Facta neveivel fémjelzett – kormányok fokozatosan tették jogilag lehetővé a tőke offenzíváját, mely a fasizmus előrenyomulásában manifesztálódott. Valahányszor konfliktushelyzet adódott, az állam egyértelműen a fasiszták iránti részrehajlást mutatott: mint Bari városának ostromakor, mikor is a munkások sikerrel visszaverték a feketeingeseket, hogy aztán a kormány a „rend helyreállításának” címszavával bevezényelje a katonaságot a munkások  lefegyverzésére. A munkások állami lefegyverzése után a fasiszták ellenállás nélkül vérbe fojthatták mozgalmi szerveződéseiket. A második ok, hogy a nagytőke a fasizmust támogatta, mely lehetővé tette a „fentről lefelé” való osztályharcot. Az Általános Ipari Liga ellenforradalmi szakszervezet nyíltan Mussolinit kérte fel a kormányalakításra. Mindez azonban nem működött volna a harmadik aspektus, a lecsúszástól félő, proletár öntudattal nem rendelkező kispolgárság politikai kihasználása nélkül. Mindenhová, ahol a kommunista mozgalom nem tudott struktúrákat létrehozni – így működő szövetséget az agrárvidék és az ipari proletariátus között–, a fasizmus benyomult és kihasználta a meglévő érdekellentéteket, hogy sajátos szakszervezeteket hozzon létre. Ezek azonban nem osztályalapon működtek, hanem a „mindenkinek – tőkésnek és proletárnak – joga van a saját érdekeinek érvényesítéséhez” liberális élvén. Rendi, céhes, korporatív szervezetekkel fedte le a fasiszta mozgalom, később állam a társadalom különböző érdekekkel bíró részeit, így állami ellenőrzés alá vont és neutralizált minden osztálykonfliktust. Ez olyan módon volt lehetséges – harmadik ok –, hogy a fasizmusnak nem volt általánosságban semmilyen programja a hatalom megszerzésén és annak eklektikus „megideologizálásán” kívül, így a hiányzó program helyébe a gyakorlatban mindig a legerősebb érdekérvényesítő képességgel bíró nagybirtokosi, tulajdonosi réteg érdekeinek előremozdítása kerülhetett. Fontos látnunk a fasizmus „elvtelenségét” tehát: lehetnek érdekes gondolkodói, de a fasizmusnak magának nincs koherens doktrínája, így a vele való elméleti konfrontáció (szemben mondjuk szellemi integritással bíró liberálisokkal) nem vezethet termékeny diskurzushoz, csak a fasiszták nyelvi manipulációinak való kiszolgáltatottságunk növekedéséhez.

A szocialisták frakciói időközben szétszakadtak és megjelent egy új típusú szocialista is, a „terzini”, mely a Harmadik Internacionáléhoz szeretett volna csatlakozni. Egy szocialista politikus, Giacomo Matteotti fasiszták általi meggyilkolása után a szocialista képviselők 1925-ben kivonultak a Parlamentből, ahol egyre inkább csak szó szerinti verésre számíthattak. Ez jogilag lehetővé tette a diktatúra bevezetését. A helyzet eszkalációjával Lenin és Zinovjev egyre inkább a „népfront” politikáját kezdték erőltetni, az irányvesztett szocialista mozgalmakkal való taktikai szövetségeket keresve. Ez 1926-ra odáig vezett, hogy a Kommunista Párt titkos Lyon-i közgyűlésén egy Bordiga által megkérdőjelezett jogszerűségű szavazással leváltották és a párt élére a „centrista” (hozzá képest „jobboldali”) vonalat követő Gramsci és Togliatti kerültek. Bordiga egyre jobban elszigetelődött, míg végül 1930-ban kizárták a pártból, arra hivatkozva, hogy nem vett részt a Komintern 1928-as kongresszusán, melyen halaszthatatlan börtönbüntetése okán nem jelenhetett meg. A kétségbeesett versenyfutás a forradalmi pillanat megragadásáért véget ért.

 Később a Mussolini elleni sikertelen merényletet követő baloldali radikálisok elleni tisztogatások során Bordiga és Gramsci még egyszer utoljára találkozhattak Ustica festői szigetén, száműzetésben. Mire Bordiga 1930 körül újra szabadlábra került, már trockista elhajlónak számított, és az, hogy korábban szemtől szembe nevezte Sztálint a forradalom árulójának aligha segített helyzetén. A második világháború végéig belső száműzetésben volt, és élete végéig a nagyrészt virtuális „Nemzetközi Kommunista Párt” szellemi műhelyét képviselte. Gramscinak nem volt ilyen szerencséje: a fasiszták börtönében halt meg, ami részben hozzájárul nagyobb presztízséhez.
---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!