A filozófia és a tudósok spontán filozófiája

2019. január 11. - Forradalmi Forrás

Louis Althusser: A filozófia és a tudósok spontán filozófiája

1. A filozófia átka

Althusser egyetemi előadássorozata 1967-től egészen a hatvannyolcas eseményekig tart, melynek következtében nem tudja a tervezett anyagot teljes egészében előadni. Jegyzetek formájában a párizsi diákság körében terjed, vidékre is eljut, csak később jelenik meg hivatalos, szerkesztett formában.

A Tőkét olvasni és Marxnak című könyveiben megfogalmazott filozófia definícióját – a filozófia az elméleti munka elmélete, osztályharc az elmélet területén – ezen előadása során értékeli át: a filozófia az a diszciplína, melynek nincs tárgya (olyan értelemben mint a tudományoknak), csak tétje van; a filozófia nem tudás-termelő tevékenység, hanem tézis-állító, tézisein keresztül tudja a tudományokat és politikát helyes pozíciófoglalásra ösztökélni.

Előadását lacani terminussal élve önmaga szimbolikus kasztrációjával nyitja: a főként tudósokból álló közönségének bizonygatja, hogy a filozófus egy semmihez sem értő kókler. A filozófus Platón óta csak a kútba eséshez ért. Az elmélet fellegeiből a gyakorlat talajára való ereszkedése közben rádöbben, hogy valójában zuhan, ezért megírja zuhanása elméletét is. Ez a kivételek nélkül bukásra ítélt próbálkozás a filozófus irányított zuhanása, a pofára esés közbeni pofára esés elmélete.

A tudós is néha pofára esik, de mint praktikus, valódi tárggyal rendelkező ember, ezt nyugodtan feljegyzi, feltárja a pofára esés okait és kijavítja saját gyakorlatát. A filozófus? Pont azon a talajon taknyol el, amit annak érdekében fektetett le, hogy azon keresztül bizonyítsa: ő nem taknyolhat el.

„Akkor mi keresnivalója van egy filozófusnak ezen a pódiumon?” – kérdi Althusser. Mit is tudna a tudósoknak nyújtani? Felmerül egy probléma: a filozófiát nem lehet a filozófián kívülről, a filozófia gyakorlatának kikerülésével elítélni.

2. A filozófia hatása

A filozófiai állítások (tézisek) azzal a hatással bírnak, hogy kritikus választóvonalakat húznak meg, azaz átcsoportosítják, táborokra osztják a gondolati világot. Vegyük észre: ez maga is egy tézis. A filozófia egész történelme ezt demonstrálja: filozófusok hada élte le egész életét a valós és valótlan, látszati és dologi, tudás és vélemény, stb. közti határhúzogatással, mégis csak kevesük jelentette ki, hogy ők ezt csinálják, hogy lényegében ez a filozófia. Pusztán azáltal, mondja Althusser, hogy mi ezt beismerjük, már is megkülönböztettük magunkat tőlük, meghúztuk első határvonalunkat a materialisták és idealisták között, és elfoglaltuk pozíciónkat.

Tehát a filozófia téziseket gyárt. Téziseket avégett, hogy a racionális bizonyítás egy sajátos formáját gyakorolva parcellázza fel a gondolati világot. Sajátos racionalitás ez, hiszen állításait nem lehet tudományos módszerrel demonstrálni, tesztelni, bizonyítani, alátámasztani. Sokan ezért leszólják a filozófust: „ez mindenbe beleüti az orrát!” Nem tudják, hogy ez a filozófus dolga, hogy a filozófus specialitása a mindenség, a totalitás, mindenek egymásba kapcsolódásának boncolgatása. Míg a tudós tárgya a partikuláris, a filozófusé a totalitás.

A filozófus, ha akarná se tudná megoldani a tudományok helyében a tudományok problémáit – a tudós, ha a filozófia elkárhoztatására vállalkozna, csak a filozófia gyakorlásán keresztül tehetné, akár tudomásul veszi ezt, akár nem.

3. Az ideológiáról, általánosságban

Ezernyi fals elképzelés létezik a tudományról – nem csak a filozófusok, de a tudósok fejében is. Ezek a nyilvánvalóság köntösében tündöklő elképzelések a tudomány haladásának legfőbb akadályai, hiszen képzeletbeli megoldást nyújtanak valódi problémákra – egyszóval: ideologikusak.

Hogyan tudjuk felismerni az ideológiát? Althusser a következő tézissel rukkol elő:

„Az ideológiai állítás olyan állítás, mely amíg nem arról a valóságról számol be, melynek maga pusztán tünete, addig tárgya vonatkozásában hamis állítás marad.”

Ezt a tézist közelítsük meg először egy alany oldaláról, Lacan példájával: az a paranoid páciens, aki nap mint nap azt kutatja, hogy felesége kivel csalta meg, attól még ugyanúgy paranoid marad, ha kiderül, hogy felesége valójában csalja.

Másodszor a tárgy vonatkozásában, Zizek példájával: ha engedünk is annyiban, hogy egy antiszemitának igazat adjunk abban, hogy a bankárok között kiemelkedő arányban vannak zsidók, igen hamar kiderül a beszélgetés további menetében, hogy a zsidókkal való megszállottságát nem ténykérdések okozzák, fűtik, hiszen utána a holokauszt relativizálás, majd tagadás, stb. ellentmondásosságokban gazdag lejtőjére kerülünk.

Több dolgot érdemes megjegyezni az althusser-i tézisről. Két valóságról beszél: egyfelől az ideológiai valóságról (előbbi példáknál a paranoid, vagy antiszemita képzeletvilágának valóságáról), és egy másik valóságról (nevezzük ezt osztálytársadalomnak), melynek az előbbi képzelet-valóság pusztán tünete, leülepedése. Figyeljünk fel arra, hogy Althusser az ideológia állítás hamisságát a tárgy vonatkozására szűkíti: amikor az antiszemita kinyitja a száját, egy szubjektív igazság kisejlik szavai mögül: valami neki iszonyatosan fáj, valami nagyon zavarja az életben. Végül vegyük észre, hogy a tétel egy ördögi kört ír le: amíg nem ismeri fel a drága, hogy nem azzal van baja, amiről hadovál, addig csak ideológiai állításokat tud tenni, de mivel pontosan ideológiája rejti el előle az ideológiájától való megszabadulás kulcsát, keze kötött marad.

4. Ideológia a tudományokban

A tudomány – lévén emberek művelik – nem mentesül az ideológiák alól, sőt. Egy értelmiségi számára sokkal nehezebb lehet felismerni szakmájára vonatkozó ideológiai nézeteit, hiszen az oktatás maga is egy ideológiai gépezet, s ő megmászta minden annak fokát, sokkal több ideig volt annak kitéve, mint antiszemita prolink. Az értelmiségi – írja Althusser –, úgy él a kultúrában, mint hal a vízben, de a hal nem látja azt a vizet, amelyben úszkál. A munka értelmiségire és fizikaira való kettészakadottsága, az elkülönített akadémiai specializációk, illetve tárgyának (azaz kutatásának, gondolatainak) közvetlensége – szemben a proletár elidegenített munkájával – nem hogy csak nehezítik az ideológiájukra való reflektálást, de arra okuk sincs.

Amikor egy tudományág saját krízisét éli, saját ideológiai korlátaiba ütközik, és kapkodva keres segítséget a helyzet megoldására: filozófiákhoz nyúl. A tudósoknak létezik egy spontán filozófiája, mely nem világnézeti, hanem a tudományról, annak gyakorlatáról szól. Ezt Althusser két részelemre osztja:

Első elem: intra-tudományos, azaz tudományon belülről, a tudomány gyakorlatából származó rész. Ezek olyan meggyőződéseket, hiteket karolnak fel, melyek a tudós hétköznapi munkájából származnak, és erősen materialista irányba húznak. Ha filozofikusan kifejtenék, ezeket akár tézisek formájában is közölhetnék:

(1) hit abban, hogy a tudománynak van egy azon kívül eső, valós és materiális tárgya;

(2) hit abban, hogy a tudomány objektív tudásokkal tud szolgálni, melyek erről a tárgyról további objektív tudással tudnak gazdagítani;

(3) meggyőződés abban, hogy a tudományos kísérletek hatékonyak és helyesek, melyek végül tudást tudnak előállítani.

Ezeknek a hiteknek-meggyőződéseknek az a sajátossága, hogy nem engednek teret olyan filozófiai gyanúnak, mely megkérdőjelezhetné a tudományos gyakorlatot, annak jogosságát.

Második elem: extra-tudományos, azaz tudományon kívülről származó rész. A tudomány gyakorlatáról is szólnak, de nem onnan erednek. Ezek olyan tudományra való idealista, vallásos, kritikai-filozófiai reflexiók, tudományról szóló tételek, melyek megmételyezik – Althusser szóhasználatával: kizsákmányolják – a tudományokat. Jellegzetességük, hogy a tudományok felé olyan elvárásokat támasztanak, melyek a tudományon kívüli értékeket képviselnek, s hogy a tudományt vallásos, erkölcsi, jogi, politikai, esztétikai, stb. ideológiák szolgálatába igyekeznek állítani. Első ránézésre a második elem is ugyan olyan „spontán filozófia,” mint az első, de valójában csak elterjedtségüknek és domináns szerepüknek köszönhetően tűnnek oly közvetlennek. Hatásuk az első elem meggyőződéseinek megingatása: az anyagi világ létének megkérdőjelezése vagy alárendelése egy másiknak (pl. vallásos iskolák kiváló fizikatanárjai), tudományágak objektivitásának problematikussá tétele (pl. Trump és klímatudomány esete), a tudományok módszereinek lebutítása (pl. kísérletek, elméletek helyett követendő technokrata útmutatók).

E két elem folyamatos ütközésben van a tudomány hétköznapjaiban és az utóbbi van domináns pozícióban a mai napig. Mindezekben semmi újdonság nincs – emlékeztet minket Althusser a felvilágosodás tudományos forradalmának felelevenítésével. A tudósok, állítja, tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy saját szakmájuk filozófiai támasztékot igényel egyfelől, s filozófiai támadások sorának van kitéve másfelől. Ebből a helyzetből nem lehetséges kiszabadulni, csak – lévén a filozófia egy csatatér – a harcot lehet megvívni.

A tizennyolcadik század tudósainak az akkor domináns feudális/klerikális nyomást kellett leküzdeniük, mely minden áron „Isten dicsőségének” akarta alávetni a tudományt. A filozófia harctéren tehát felsorakozott a két hadsereg – papok és a feudális rendet kiszolgáló értelmiségiek az egyik oldalon, a materialista enciklopédiákat írók a másikon – és megvívták a tudományért folyó küzdelmet.

Azóta (pontosabban a történelmi materializmus kidolgozása óta) tudjuk, hogy a burzsoá forradalmak csak a tudományon kívüli, azon élősködő filozófiák újabb csomagját hozták el, s azt is, hogy ez a bukás a polgári filozófusok (mechanikus) materializmusának milyen hiányosságai miatt volt elkerülhetetlen.

5. Mit tud felajánlani a marxista filozófia a tudósoknak?

Egy új szövetséget tudósok és filozófusok között, mely újabb kísérletet tesz a tudomány felszabadítására. Akárcsak a tizennyolcadik századi szövetség, ez is egy elhúzódó küzdelmet fog eredményezni, ahol a terep (status quo) az ellenségnek kedvez.

Tanulva a múlt hibáiból arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a marxisták materializmusa sem végleges, s tudtában kell lennünk, hogy még messze nem fegyverezhettük fel magunkat elég érvvel. Ha a filozófia az osztályharc terepe, és mivel láthatólag ez a harc is el fog húzódni, a marxizmusnak is át kell alakulnia, alkalmazkodva a változó helyzethez.

A marxista filozófia nem állítja, hogy a tudományokról szóló „igazság” birtokában lenne, sem hogy önmaga befejezett lenne, nem bír efféle naiv képzetekkel, mint a világot saját maga okozta gyermetegségből kiemelni vágyó felvilágosodás bírt. Egyetlen egy filozófia létezik, amely a filozófiák tudományra jelentett veszélyességére figyelmezteti a tudósokat, nem gondolván saját magát ez alól kivételnek: ez a marxizmus.

A köttetendő szövetségnek tisztáznia kell előre, hogy mi végett jön létre, le kell fektetnie a felek szerep- és hatáskörét. A marxizmusnak ígéretet kell tennie arra, hogy a tudósok gyakorlatához, tudományon belüli spontán filozófiájához nem nyúl (köszi Sztálin, Liszenko), csak és kizárólag abban fog segédkezni, hogy a tudományon kívüli filozófiák dominanciája alól kiszabadulhasson a tudomány. Hogy erre felhatalmazást kérhessen a marxizmus, először saját háza táján kell söprögetnie, meg kell szakítania minden kapcsolatát az őt kiszolgáló minden vallásos, erkölcsi, jogi, politikai, esztétikai, stb. ideológiáktól, melyek legyek módjára szállnak rá minden filozófia testére.