Csak utólag lehetünk bölcsek
Lakatos Imre tudományfilozófiája és pályája
Mi különbözteti meg a tudományt az áltudománytól, mitől bukik meg egy elmélet? Talán ez volt a két legfontosabb kérdés, ami a magyarországi születésű Lakatos Imrét foglalkoztatta. Lakatos elismerten nagy tehetség volt. Matematikusnak indult, közben pedig illegális kommunista tevékenységet folytatott a 2. világháború idején, s valószínűleg a marxizmus hatására kezdett el először matematika- majd pedig tudományfilozófiával foglalkozni. Már huszonévesen komoly hatalmi babérokra tört, de alulmaradt a Rákosi-rezsim belharcaiban és 1950-ben Recsken találta magát a munkatáborban. 1956 novemberében saját viharos múltja elől is menekült, amikor nyugati irányba átlépte a határt, majd hamarosan Cambridge-ben doktorált, majd 1960-tól a London School of Economics-on (LSE) tevékenykedett beosztott majd vezető professzorként korai haláláig, 1974-ig. Munkásságáról tartalmas magyar nyelvű összefoglalót itt olvashatunk. Én most itt röviden és saját véleményemmel kiegészítve írok Lakatosról.
Doktori disszertációjában Lakatos arra jutott, hogy a matematika nem tévedhetetlen. Az axiómák egyáltalán nincsenek kőbe vésve. Sokszor azokat igazítják a következtetésekhez. Az ellenpéldák nem feltétlenül jelentenek cáfolatot. Inkább arra használják őket, hogy a tételt pontosítsák vagy mondjuk egy másik bizonyítást találjanak hozzá. A bizonyítások legalább olyan fontosak, mint a cáfolatok. Pusztán cáfolatok nyomán nem fejleszthető tovább egyetlen tudományos elmélet sem.
Lakatos az időszak talán legjelentősebb tudományfilozófusának Karl Poppernek a követője majd vezető professzorként utódja volt az LSE-n. A 60-as évek során fejlesztette ki az ún. kutatási programok koncepcióját, amely egészében csak 1978-ban jelent meg ’The methodology of scientific research programmes’ címmel.
Lakatos elvetette Poppernek azt az alaptételét, hogy ha egy tudományos elméletet megcáfolnak, akkor azt az elméletet azonnal el kell vetni. A tudósok igazából nem egyik megállapításról vagy elméletről ugrálnak át egy másikra, hanem egy kutatási programot végeznek, s az igazán jelentős tudományos eredmények így születnek. Lakatos szerint a tudósok nem adják könnyen, s erre Newtont hozza fel többször is példaként, aki – amikor egyes megállapításai nem állták ki a próbát – akkor újabb tényezőket vett figyelembe, újabb hipotéziseket állított fel. A bolygók mozgásával kapcsolatos megfigyelések nem teljesen igazolták Newtont, aki erre új feltételezéseket vezetett be a bolygók légkörével, alakjával kapcsolatban, valamint akár egy további bolygó létezéséről. S jól tette mindezt, hiszen így újabb és pontosabb megállapításokat tudott tenni, amelyek sokáig kiállták az idők próbáját. Lakatos szerint ebben kulcsszerepe volt annak, hogy bizonyos központi tételeitől nem tágított Newton: ezek képezték az ún. kemény magot a kutatási programjában, amelyek a mechanika három törvénye és a gravitáció törvénye voltak. A kemény mag megvédése érdekében Newton (és a többi tudós) egy ún. védőövet épít ki a kemény mag körül. Ez a védőöv valójában egy problémamegoldó mechanizmus, az elmélet megújításának motorja, amelynek segítségével az alaptéziseket meg lehet védeni, vagy akár újabb bizonyításokkal újra alá lehet támasztani azokat.
Lakatos szerint az igazi tudomány, másképpen szólva az ún. progresszív kutatási program az, amely e mechanizmussal képes új és helyes előrejelzéseket tenni. Viszont az a tudományos elmélet – ahogy nevezi – degenerált vagy áltudományos, amely csak kullog a tények után, védelmi mechanizmusai igazából e tényekhez igazodnak és nem tud igazán újat mondani vagy előrejelezni. Az új tudományos elmélet progresszív kutatási programként úgy győzedelmeskedik, hogy egyre több tudós áll át az új, progresszív kutatási programra. Ugyanakkor a degenerált kutatási program mellett sem bűn kiállni, hiszen továbbra is megvan az esély, hogy valamilyen módon progresszívvé változtassák azt, azok, akik kitartanak mellette. Egy idő elteltével úgyis a progresszív kutatási program győzedelmeskedik. „Csak az esemény után lehetünk bölcsek.” Lakatos mindehhez azonban azt is fontosnak tartotta, hogy a tudományos munkák rögzítésre kerüljenek és nyilvánosságot kapjanak, mert ez szükséges annak megítéléséhez, hogy valami progresszív-e vagy pedig degenerált, esetleg áltudományos.
Lakatos elutasította a korszak másik jelentős tudományfilozófusának Thomas Kuhnnak azt az (1962-ben megjelent a Tudományos forradalmak szerkezete c. könyvében kifejtett) elképzelését, hogy az új elméletek tudományos forradalmak lévén győznek és ezek a forradalmak gyorsan és irracionálisan zajlanak le, s igazából csoportok, tudományos közösségek harcain múlnak. Lakatos megingathatatlanul hitt a racionalitásban, nem tudta elfogadni, hogy nem racionális tényezők jelen legyenek a tudomány történeti fejlődésében. Ugyanakkor a történelmi körülményeket is elismerte, hiszen ő is hangsúlyozta, hogy egy-egy tudományos elmélet elvetése nem ritkán politikai okokból történt.
A blogbejegyzést készítő véleménye
Lakatos a marxizmust fő művében degenerált kutatási programnak minősítette, mert utólag próbálta kimagyarázni a magyar 56-ot, a prágai 68-at és nem vált be a jóslata a munkások elnyomorodásáról. E nézetét nem fejti ki bővebben Lakatos. Ráadásul kérdés, hogy mit tekintett a marxizmusban kemény magnak és mit védőövnek? Azt tűnik valószínűnek, hogy Lakatos a 40-es évek végén egyes, a szovjet rendszer által már eleve eltorzított, dogmagyűjteménnyé silányított marxizmust képviselt és próbálta a gyakorlatba átültetni. S mikor mindezzel ő maga, majd pedig a rendszer is kudarcot vallott, azt rávetítette az egész marxista gondolkodásra.
Mindezzel együtt a marxizmusra is jellemző történeti megközelítés és kérlelhetetlen racionalizmus végig jellemző volt Lakatos munkásságára. Ugyanakkor nagyobbra tartotta a tudóst, mint feltalálót, egyedi zsenit a tudományos közösségnél. Az egyénnek tulajdonított ilyen nagy fontosság Lakatos sorsában valószínűleg döntő tényező volt. Önbizalma egyrészt lehengerelte híveit és akár riválisait is, ugyanakkor elvakította, és úgy gondolta, hogy politikai pályája csak felfelé ívelhet. Olyan politikai rendszer azonban még nem létezett, és nem is fog, ahol ez egyetlen tényező a sikerességben az egyéni intelligencia. Lehet, hogy ezt felismerve nem is foglalkozott politikával, leszámítva azt, amikor az LSE-n élesen szembe szállt 68-as diákmozgalommal, amellett érvelve, hogy az egyetemi tananyag meghatározása kizárólag az oktatók feladata – ő így fogta fel az egyetemi autonómiát.
Lakatos egyéni sorsa és tudományfilozófiai munkássága tanulság a marxisták számára is. A marxizmus degenerálódik, ha dogmákról szól, ugyanakkor biztos pontként ragaszkodni kell egyes alaptéziseihez. Ezen túl azonban mint módszert kell felfogni. Mint módszert kell megújítani, ott és akkor, amikor arra szükség van, akkor is ha az új következtetések szembe mennek a korábbiakkal.
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!
