Feyerabend olvasónapló I.: A módszer ellen

 „Egy igazi dadaistának egyszersmind anti-dadaistának is kell lennie.”

(Hans Richter, amiképpen Paul Feyerabend idézi)

Paul Feyerabend ausztriai születésű filozófus, tudománytörténész, aki  1924-től 1994-ig élt. Nyughatatlan emberként nem maradt sokáig egy helyen. A második világháború után az avantgarde színház vonzotta, majd szociológiát és tudománytörténetet tanult. Három ember tett rá meghatározó hatást: az első Brecht, akinek körébe sodródott fiatal dramaturg korában, a második tanára, a sokat vitatott módszertanú kísérleti fizikus, Felix Ehrenhaft, a harmadik Karl Popper, a London School of Economics előadója, akinek végül tanítványi körébe került. Popperről azt tartják, úgy mutatkozott be: „A tudományfilozófia professzora vagyok, tehát egy olyan dologé, ami nincs.” Feyerabend tudományos karrierje abban a közegben bontakozott ki, melyet Popper elméleti kísérlete dominált, hogy a tudomány nem létező filozófiáját megtalálja, a racionális vizsgálódásnak elveket szabjon és ezekből egy szkeptikus, a liberális demokráciát a szélsőséges fundamentalista kísérletektől és „zárt” gondolatrendszerektől megvédeni hivatott társadalomfilozófiát építsen fel. Arról, hogy történetünk hőse ennek a kísérletnek a végső konzekvenciáit levonó utolsó partizánja, vagy éppen legveszélyesebb renegátja, az, aki beteljesítette a tervet, vagy az, aki kimondta annak megvalósíthatatlanságát, arról megoszlanak a vélemények.

Az avantgarde szellemiség és a kísérleti fizika hatása alatt lévő empirista beállítottságú Feyerabend óriási történeti anyagot halmozott fel, és tudományos munkássága jellemzően a fizika történetének és filozófiai, matematikai megalapozhatóságának részproblémáit boncolta, mely témához tartozó írásai halála után 4 vastag kötetben jelentek meg összegyűjtve. Arra, hogy elvi álláspontot fogalmazzon meg a tudományosság általános kérdéseit illetően, akkor vállalkozott, amikor is kollégája, Lakatos Imre tréfásan „anarchistának” gúnyolta. Ezen olyan jól szórakoztak, hogy eldöntötték, rendeznek egy nyilvános vitát, melyben Lakatos fogja a tudományos demarkáció konszolidált elveit képviselni, Feyerabend pedig az „anarchista” provokatív pozícióját elfoglalni, hogy aztán annál jobban élvezzék felháborodott reakcióit a begyepesedett tudományos tekintélyeknek. Ennek érdekében el is kezdték érveiket összeszedni. PF háromszor is meg kellett hogy írja „A módszer ellen” címet kapott könyvét, melyet az évtizedek alatt összehordott jegyzeteiből és korábbi írásainak átfogalmazásaiból épített fel. Háromszor, mert az anekdota szerint az első két kézirat elveszett. Ugyanannak a barkácsmunkának tehát háromszor látott neki, úgy, hogy közben maga is átgondolta a kötet kompozícióját, más és más ívet próbálva adni neki. Mire könyve sajtó alá kerülhetett, addigra Lakatos Imre már nem élt, így nem adatott meg a szerzőknek, hogy együtt élvezzék előre borítékolható felháborodását akadémiai közegüknek.

Feyerabend alapvetően történész, érvei történetiek. Eszébe sincs logikusan levezetni, hogy miért nem lehet a megismerésnek és az érvényes ismeretek szerzésének általános elvei, de ott terem, amint valaki azt állítja, megtalálta ezeket és kajánul húzza elő tarsolyából a történeti ellenpéldákat. Mindeközben mindvégig hangsúlyozza, hogy amit állít, óriási közhely, hiszen már Boltzmann, Duhem, Mach, Einstein, Heisenberg, Bohr vagy Wittgenstein megjegyzéseiből is világos, hogy maguk is tisztában voltak a felfedezés véletlenszerűségével, és azzal, hogy minden valóban invenciózus tudós alapjában véve opportunista. Feyerabend mindössze azzal toldja meg a gondolatot, hogy ez az opportunizmus nem véletlenszerű, hanem a tudomány lényege.

E közhelyet talán legtalálóbban a PF által előszeretettel és rokonszenvvel idézett John Stuart Mill fogalmazta meg önéletrajzában: a zavaros időszakokban (ezeket nevezi Kuhn „pre-tudománynak”) merész kutatók új koncepciókat dolgozhatnak ki, melyek először érthetetlenek lehetnek a megszokott fogalmakban gondolkozók számára, de ha magyarázó erejük bebizonyosodik, idővel új intézményesült igazságok válnak belőlük. Akik már mint intézményesült igazságokkal találkoznak velük, nem fogják újra megtenni azt a szellemi utat, melyet feltalálóik bejártak, ami intézményesült, azt igen nagy részben – és saját képességeik és életidejük korlátozottságából következően szükségszerűen – bemondásra el fogják hinni. Így megy ez, amíg az igazságok ismét alkalmatlanakká nem válnak a tapasztalatok magyarázatára. Ekkor ők lesznek az értetlenek, az újra nem elég fogékonyak.

A módszer ellen írt könyvének éppen ezen történészi jellegéből fakadóan nincs szigorú logikai íve, inkább az a fajta könyv, amelyben a lábjegyzet több, mint maga a törzsszöveg. Kivonatolni talán úgy lehetne a leghatékonyabban, ha sorban kimásolnánk a fejezetek rövid tartalmi összefoglalóit és egymás után raknánk azokat. Ennél sokkal észszerűbb azonban címnek az „olvasónapló” műfaji megjelölést adni és ezzel felhatalmazni magunkat arra, hogy a tengernyi anyagból rövidebb bevezetést kerekítsünk, és az egyes sorszámot adni neki, hogy ezzel lehetővé tegyük önmagunk számára a kisebb részproblémákra való vissza-visszatérés ürügyén való újratematizálást. 

Feyerabend elgondolásai viszonylag közkeletűek, az átlagműveltségű újságolvasó úgy tudja, ő az „anything goes” elvének prófétája. Ennek a bevett magyar fordítása „minden elmegy” - Kis János használta először a kilencvenes évek elején. A „minden elmegy” elve kapóra jön bárkinek, aki tabukat akar döntögetni vagy saját önkényének igazolást adni: ez valami olyasmi, amit voltaképpen a vulgáris értelemben vett „posztmodern” kimondatlanul is evidenciaként tételez. Éppen ezért – a rengeteg hétköznapi ferdítés és leegyszerűsítés okán – érdemesebb onnan kezdeni, mit nem állít Feyerabend, szemben azzal, hogy mit igen.

 Amit Feyerabend nem állít:

Szó sincs arról, hogy a boszorkányság egyenértékű lenne a modern fizikával, a kuruzslás az orvostudománnyal, és senki nem javasolta itt a vudu-mágia közműveltségi tantárgyként való felvételét. A „minden elmegy” minden csak nem általános elv, éppenséggel pont annak hiánya. Senki nem mondhatja, hogy minden esetben elmegy minden, mindössze arról van szó, hogy a lehetséges esetek száma annyira sok, hogy őrült az, aki azt hiszi, van bármilyen szabály, amely mindenkor használható. Persze az, ha valaki őrült, még nem is lenne baj, attól még lehet sikeres tudományos kutató – az is lehet, a többségük őrült – a baj ott kezdődik, ahol valaki fixa ideáit rá akarja kényszeríteni másokra, alapvetően tekintélyelvű intézményrendszereken keresztül.    

PF nem „anarchista”, különösen nem a szónak abban a közkeletű értelmében, amennyiben ez mondjuk Godwinról vagy Kropotkinról állítható, sőt maga is éles kritikusa az ilyen értelemben vett anarchizmusnak, képviselőit néven is nevezve. Nem győzi hangsúlyozni, hogy a klasszikus anarchisták hajlamosak voltak racionalista alapon gondolkodni, és a tekintélyek, szokások, társadalmi kötelékek ellen egy univerzális észszerűségre apellálni, mely minden ember számára egyként hozzáférhető. PF anarchizmusa ennek pont az ellenkezője: univerzális ész, a gondolkodás és megismerés általánosan érvényes szabályai híján minden tudásunk elválaszthatatlan attól a történeti pozíciótól, azoktól az előítéleketől és egyéni döntésektől, idioszinkráziáinktól, melyek partikuláris pozíciónkat jellemzik. Amennyiben viszont „anarchizmus” alatt az önkény preferálását értjük, úgy a helyzet az – jegyzi meg szarkasztikusan Feyerabend – hogy a racionalisták az igazi anarchisták, hiszen az „Ész” mint olyan spontán és egyetemesen, helyzettől függetlenül érvényesülő és meghatározhatatlan varázserejének babonás motívumát viszik be a tudományelméletbe.   

Nem állítja azt sem, hogy a „bármi elmegy” igaz lenne: mindig vannak kritériumai a sikernek, csak nem tudjuk, mik azok. Nehéz elképzelni, hogy az első ember úgy egyenesedett volna fel – az evolúciós érvelés hangsúlyosan jelen van PF nem-módszerében –, hogy arra felsőbbrendű elméje parancsot adott volna. Sokkal nyilvánvalóbb, hogy a felegyenesedett életforma mint véletlenszerű variáció bizonyult az eszközhasználatra képessé tevőnek és ezáltal az agytérfogat növekedésével járó fejlődési iránynak. Ugyanígy működik a tudományos kutatás: a racionalizalizáció szükségképpen utólagos bármely felfedezéshez képest. „Az érvek úgy csoportosulnak az egyéni szimpátiáink szerint választott meggyőződéseink körül, mint legyek a rothadó húson” – vagy a tudósok a már bizonyítottnak vélt tudományos modellek körül. Előzetesen semmi nem garantálhatja egy kutatási irány sikerét. Ha sikerül nagy felfedezést tennünk, hajlamosak vagyunk utólag rekonstruálni, hogyan jutottunk el oda, hogy aztán ezt formalizálva megpróbáljuk megismételni. Ez lélektanilag érthető, de történetileg nézve nem nevezhető többnek, mint gyarló emberi hiúságnak. Nem szabad hagynunk, hogy sikeres emberek példái mellett magunkat képtelennek gondoljuk az eredményességre. Ahogy Jacques Rancière (és talán Jean Jacotot) számára elvi kérdés, hogy minden intellektus egyenértékű (én legalábbis így értelmezem), úgy Feyerabend számára is elvi kérdés, hogy minden tudásforma potenciálisan egyenértékű. Nagy szimpátiával idézi Mao Ce-Tung a gyakorlatról szóló traktátusát és felteszi a kérdést: miért is ne próbálhatnánk mindent Mao Ce-Tungból (vagyis önmagunk hétköznapi gyakorlatából, problémáiból kiindulva) megérteni. Aki még nem próbálta, nem mondhatja, hogy lehetetlen. Aki már igen, az sem.

Lakatos Imre úgy gondolja, nem tudományos hipotézisekről, hanem kutatási projektekről kell beszélnünk, melyeknek vannak előfeltevéseik és céljaik. Ennek alapján elvi különbséget tesz progresszív és degeneratív projektek között, aszerint, hogy azok képesek-e előrejelezni új adatok felbukkanását, vagy csak az új tapasztalatok meglévő fogalmi keretekbe való beerőszakolását végzik defenzív jelleggel. PF nem vitatja elméleti ellenfele ezen megkülönböztetésének értelmességét, mindössze hasznosságát látja korlátozottnak. Gondoljunk az atomelméletre vagy a Föld tengelye körüli mozgására: mindezek a gondolatok – különösebb empirikus igazolhatóság híján – az ókorban degeneratív kutatási projektekre vezettek volna, ezért a középkori tudományos gondolkodás joggal nem vette őket figyelembe, hogy aztán mára hegemón modellekké váljanak. Mit tett volna velük Lakatos? Úgy ítélte volna, felejtsük el őket? A tudományos élet Feyerabend által hirdetett pluralizmusa nemcsak a radikális újításnak kell, hogy esélyt adjon, hanem a régit is védeni hivatott. Ami ma észszerűtlen, holnap még lehet új gondolatok ihletője.

Felesleges arra törekedni, hogy a tudománynak legyen valamiféle logikus kontinuitása, hogy ezáltal annak eszményét ápoljuk. Ez olyan, mintha azt állítanánk, hogy akinek démon szállja meg az elméjét, annak agyában valamiféle rövidzárlat keletkezik: itt az epilepszia két más-más korban értelmezhető elméletét próbáljuk megfeleltetni egymásnak, csak a történeti hűség kedvéért, feleslegesen. A nem célravezető, nem produktív problémák úgyis kiesnek a játékból, „jegelve lesznek”, ahogy az is, hogy mi a Föld abszolút sebessége (nem, nincs abszolút sebesség, kár ezzel foglalkozni), vagy hogy az inkubusok képesek-e maguktól szaporodni, vagy férfiak álmukban való spontán ejakulációit igénylik (nem, nincsenek inkubusok, kár velük foglalkozni).  

Tanulságos ebből a szempontból az „inkommenzurabilitás” Feyerabendi kritikája. A kuhni tudományos paradigmák összemérhetetlenségének állítása szerinte magában foglal egy gyanús előfeltételt: azt, hogy létezik egy közös mérce, amelyhez képest összemérhetetlenek lennének, avagy létezik egy valamiféle azokon kívül álló pozíciója a mérést végzőnek, avagy a mérés integrált elve. PF tudományelméletének alapgondolata pont az, hogy ilyen nincs – vagyis a tudományos paradigmák éppúgy lehetnek összemérhetők és összemérhetetlenek attól függően, mi alapján vizsgáljuk őket. Egy merőben instrumentális szemlélet számára minden összemérhető: egy kalapáccsal, A módszer ellen című könyvvel vagy egy porcelán edénnyel egyaránt megpróbálhatok beütni egy szöget a falba, legfeljebb változó hatékonysággal, ahol is a kísérlet alapján a fenti tárgyak között preferencia-sorrendet állíthatok fel. A másik végletben, realista tudományszemlélettel, ahol is tapasztalatok és elméletek egyazon ontológiai státusszal bírnak, a paradigmák összemérhetősége mint kérdés fel sem merülhet: valami vagy van, vagy nincs.

PF hőse, akinek történetén keresztül a legjobban képes példázni elméleti alapállását, nem más, mint Galileo Galilei. Galilei nem a racionális tudományos szemlélet hőse a sötét középkori babonákkal szemben, ahol a tudomány népszerűsítői láttatni szeretnék. Éppen ellenkezőleg. Galileiben PF pont az a tulajdonságát ünnepli, amit a leggyakrabban kritizálnak (pl. Koestler): kimagasló hajlandóságát a trollkodásra. Galilei tökéletesen tudta, hogy az Egyház nem akart még egy Giordano Bruno-fiaskót, és úgy gondolta, elérkezett a pillanat a határok feszegetésére. Az általa felkínált modell nem volt a maga részéről egyértelműen igazolható, a felsorakoztatható tények nem álltak az ő oldalán, és a vele szemben álló Bellarmin bíboros nem irracionális dogmákat védett, hanem éppen ellenkezőleg. Ha részletesen megvizsgáljuk Galilei stratégiáját – Feyerabend részletesen megvizsgálja – láthatjuk, milyen pragmatikusan lavírozott az általa provokált vitában. Nem szélhámos ő, állítja PF, ilyen az igazi modern tudós: tökéletesen tudja, hogy a tudomány igazságai nem ideális állítások, hanem mindenkori hatalmi játékokban kialkudott pozíciók, ahol a status quo és az innováció és az azok mellett esetleges motivációk által mozgatott politikai szereplők között előbb-utóbb megállapodás születik.

Amit Feyerabend állít:

Feyerabend legnagyobb jelentősége annak állításában keresendő, hogy a tudomány művelése is politikai kérdés, lehet és kell is annak szélesebb társadalomtudományi és történeti összefüggéseit vizsgálni. Szerinte a tudomány, ami valaha az emberi emancipáció lándzsahegye volt, mára elvesztette hajdani funkcióját, professzionalizálódott, tőkés érdekek kiszolgálója és státuszőrző bürokraták búvóhelyévé vált. 

Anti-szabályok, anti-szabályok, anti-szabályok. Mindig nézzük meg, egy tudományos eredmény milyen módszertani előfeltevések következménye, és próbáljuk ki, mi lenne az eredményünk, ha mindent fordítva csinálnánk! A modern tudományosság annak kulturális missziója okán is kezdettől fogva maga után vonta a kutatás elveinek meghatározását. Newton Principiájától Bacon Novum Organumán át Popper kísérletéig mindig is nyilvánvaló volt, hogy a tudomány tétje több, mint gyakorlati problémák megoldása – annak meghatározása is, hogyan lássuk, láthatjuk a világot. Feyerabend nem egy kimondott vagy kimondatlan módszertani előfeltevést pellengérre állít, melyeket a tudománytörténet nagyjai felállítottak maguknak és az utókornak. Ilyen az a gyakorlat, mely szerint az első sikeres modell egy jelenség magyarázatára automatikusan az uralkodó magyarázat lesz, még ha véletlenszerű is, hogy ez lett a „befutó”. A „csak egy magyarázat lehet igaz” elve nem tudományos, hanem dogmatikus, felejtsük el, törekedjünk arra, hogy minél több magyarázat legyen a tarsolyunkban, ezek közül több is lehet egyszerre megfelelő, és „igaz”. Ott van még a rendszerszintű konformitás elve (konzisztencia-elv): egy új modellnek összeegyeztethetőnek kell lennie a már meglévő modellekkel. Itt is egyértelmű, hogy a szándék az átfogó, univerzális modell egyedül üdvözítő voltába vetett vallásos hit: ez a hit nem a jobb és jobb modellek, hanem a már meglévő védelmében született. Hol foglalkozott azzal Newton, hogy a gravitáció általános elmélete nem összeegyeztethető Galilei szabadesés-törvényével? (Galilei számításai azon alapultak, hogy a gravitáció minden tárgyra azonos módon és mértékben hat, Newton felismerte, hogy a hatóerő mértéke a tárgy a Föld középpontjától való távolságának függvénye.) Bárhonnan is veszünk egy szeletet a történelemből és megnézzük, kik voltak a legnagyobb tudományos elmék akkor, elég valószínű, hogy nem sokat törődtek ezzel az elvvel. 

Ebből a szempontból érdemes lenne elgondolkozni az Egyház és Állam elválasztásának mintájára Tudomány és Állam elválasztásának lehetőségén, írja. Anarchizmusának tulajdonképpeni politikai vonatkozása pont ez: egy olyan „radikális” demokrácia képlete, ahol az emberi megismerési gyakorlatok nem rendelődnek alá tekintélyuralmi rendszereknek és a nagyobb pluralitásuk nagyobb szabadsághoz vezet, függetlenül a technológiai fejlődésre gyakorolt jobb vagy rosszabb hatásuktól. Egyértelművé teszi: a tudomány emberi konstrukció, ő van az emberiségért és nem fordítva, annak a tudományos életnek, amely nem szolgálja a társadalom nagyobb boldogulását, legyen az bármi, számára nincs létjogosultsága. Hogyan nézne ki ez a radikális tudományos demokrácia a gyakorlatban? Szokatlan lenne, ha Feyerabend ennek általános felrajzolására vállalkozna, hiszen mindvégig az ilyen „utópisztikus” gyakorlatok ellen érvelt, egyetlen politikai elv védelmére törekedve: minden emancipált ember és szuverén politikai közösség joga, hogy maga határozza meg, milyen célt rendel a maga tudományának és a maga esze szerint határozza meg, hogy a kitűzött célhoz képest mi a „jó” és a „rossz” tudomány.  

Ideiglenes zárszó

Érdemes megfigyelni két dolgot: amikor ma, 2018-ban Magyarországon anarchizmusról beszélünk és megvizsgáljuk az ezzel a fogalommal magukat azonosító vagy szimpatizáló szerveződések praxisát, nyilvánvalóvá válik, hogy az a „nyitott társadalom” popperi politikai elveit jelenti, mely természetesen összefügg, ok-okozati viszonyban van vagy éppen korrelál Popper egyik legnagyobb hatású tanítványa, Soros György tevékenységével (talán van, aki hallott már róla), aki jelentős anyagi forrásokat mozgósít a popperi társadalomfilozófia megvalósításának érdekében. A „nyitott társadalomnak” mint „racionalista utópiának” a kritikájában konzervatív eszmetörténészek (mint Molnár Attila Károly) törték előre az utat, Feyerabend olvasása, és kalapácsának pörgetése azonban militáns radikális szellemi közösségek számára is szolgáltathat tanulságokkal, főleg, ha a liberális demokrácia doktríner védelmezőivel találják magukat körülvéve. 

Érdekes elgondolkozni azon (második megfigyelendő dolog), hogy a tudományos élet működése, amiképpen azt Feyerabend élesen karikírozza, mennyire hasonlít a modern művészeti életben megfigyelhető jelenségre: amíg egy alkotónak nincs „neve” - csináljon bármit – korlátozott érdeklődésre számíthat, onnantól fogva viszont hogy van, csináljon bármit, annak magas értéket tulajdonítanak. Mennyiben tulajdoníthatjuk ezt a kapitalizmusnak (árufetisizmus) és mennyiben általános emberi vonás (tudásunk korlátozottságából fakadó előítéletesség)? E tekintetben Feyerabend minkét irányba szolgáltat érveket, anélkül, hogy elkötelezné magát. Vajon egy „radikális demokráciában” mindenki „tudós” és „művész”? Aggasztóan hasonlít ez korunk „kommunikatív kapitalizmusának” a szabadság és egyenlőség illúzióját szolgáltató virtuális játékteréhez.

Figyelemreméltó, hogy PF mindjárt könyvének elején Leninre hivatkozik, ahol utóbbi azt fejtegeti (és ha jól emlékszem, Slavoj Žižek is ezt a gondolatot tartja a lenini életmű legérvényesebb mozzanatának), mennyire nincsenek a történelemnek külső regulatív elvei. Annak, hogy mikor van a forradalmi pillanat, nincsenek objektív kritériumai; a forradalmi pillanat akkor van, amikor úgy döntünk. Nincs ez sokkal másképp a tudományos kutatásban sem: annyira vagyunk hajlamosak érvényesnek tekinteni egy magyarázó modellt, amennyire kielégíti tudatos vagy öntudatlan igényeinket – hangsúlyozza Feyerabend. Természetesen ugyanez érvényes arra is, amikor az ember beszámolót ír egy könyvről: bármennyi hely és idő is lenne rá, mindig jól jönne még egy kis hely és idő, de az egy ponton óhatatlan azt kell mondani, hogy ennyi ismeretet tudtam összegyűjteni, most már ezt fogom megírni és minden másról hallgatok, vagy megelőlegezem magamnak a lehetetlent és futok utána. Egy igazi tudományos forradalmárnak mindig rendelkeznie kell a képességgel, hogy kinyilatkoztassa, itt a pillanat, amikor a gondolatot be kell fejezni.

 ---

Csatlakoznál önképző közösségünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!