Rudolf Steiner: Nevelőművészet

A Waldorf pedagógiával már így vagy úgy a legtöbb honfitársunk találkozhatott, akár olyan formában, hogy belülről tapasztalhatta meg ezt a metodikát, akár úgy, hogy ismert waldorfos diákokat, vagy csak olvasott, esetleg távolról, hallomásból értesült eme alternatív oktatási formáról. Az általános kispolgári konzervatív szetereotípiák reformpedagógiák ellen lesújtó bunkósbotja is – viszonylagos ismertsége révén – legtöbbször a Waldorfon csattan. Miszerint, nem az életre nevel, csak deviáns és különc gyerekeknek való stb. Az állítás első fele természetesen igaz, amennyiben élet alatt ezek a polgártársak a számokban mérhető, uniformizált, fegyelmezett, termelői életmódot értik (nyilván ezt értik alatta). A második fele, ellenben tájékozatlanságukból eredő tévképzet, tekintve, hogy az első Waldorf sulit, egy Emil Molt nevű német gyáros (a Waldorf Astoria cigarettagyár tulajdonosa) alapította 1919-ben kifejezetten munkásgyerekek számára. Eme nagytőkés humanista tett indukálója pedig az a tény volt, hogy az illető megismerkedett Rudolf Steinerrel és tanaival.

Abból a sokaságból is, akik már hallottak a Waldorf-pedagógiáról, csak egy szűk kisebbség ismeri ezen úttörő metodika megálmodóját, Rudolf Steinert! Az ő általa, a századfordulón elindított filozófiai mozgalomnak, a világ szellemi megismerését célzó antropozófiának a neveléselméletbe való inkarnációja lett végeredményben a Waldorf. Az antropozófia részletesebb ismertetésére most nincs módom, csak azokat a szegmentumait veszem górcső alá, melyek mindenáron fontosak a Steiner-i reformpedagógia megértésében. Mindettől függetlenül azonban azt gondolom, hogy napjainkban, az antropozófia szellemi termőtalaja nélkül is, a Waldorf-módszer, akár egy a világ lehetséges immateriális aspektusait teljesen elvető ember számára is fontos iránytűként szolgálhat a kreatív és szabad elme kibontakoztatásához.

A Nevelőművészet című, alábbiakban ismertetendő könyv alapját Steiner 5 előadása adja, melyek az elsőként létesített, Stuttgart-i Freie Waldorfschuleban hangzottak el 1924 áprilisában. Amiért fontosnak tartom eme munka bemutatását az Steiner módszere, amelyet a személyközpontú oktatás egyik legfontosabb modern mérföldkövének érzek. Természetesen a nem frontális és aktív gondolkodásra, cselekvésre késztető oktatás-nevelés alapjai jóval régebbre nyúlnak vissza, elég csak az antik sztoákra gondolnunk, vagy éppen a Lorántffy Zsuzsanna által hazánkba is meghívott Comeniusra (Komensky), akinek 17. századi módszereiben már olyan ultramodern elemek is szerepeltek, mint a diákok korához adaptált tananyag, szemléltető eszközök, vagy épp a drámajátékon keresztüli tanulás. Steiner oktatástörténeti jelentőségét a gyermeki szellemhez való fordulás radikalitásában látom, hogy aztán abból, mint egyfajta origóból bontsa ki a konstruktív nevelés sajátos módszertanát.

Ebben a könyvében is kifejti kiindulópontként Steiner azt, az antropozófia fundamentumának is tekinthető szellemtörténeti alapvetését, miszerint nagyjából a 15. századtól datálható egyfajta alapvető racionális, materialista fordulat. Fontos, hogy se nem vágyódik vissza ebbe az időbe, de kétségbe is vonja a középkornak az utólagos sötétként való dehonesztáló elnevezését, mivel az akkori kultúrát a közvetlen szellemi megtapasztalás idejeként aposztrofálja, amely ugyan fogalmilag még sokszor kaotikus volt, de épp ezt tette tisztába a rákövetkező racionális fordulat. Steiner szerint tehát ez a változás szükségszerű volt az emberiség szellemtörténetében, hogy az ész segítségével a „denevér babonáktól” és elavult dogmáktól megszabadulva találjunk vissza a szabadsághoz. Ez a fajta látszólag éles felosztás szerintem is adekvát, elég, ha csak napjaink egyik jelentős zeneszerzőjére, Dukay Barnabás szavaira gondolnunk, aki a zenetörténetet a misék és az operák idejére osztja fel, melyek közül az előbbi korszak, a gótikus polifónia legnagyobb alkotóival (Dufay, Ockeghem) szintén a 15. században zárul.

Steiner (öntudatlan dialektikusként) úgy gondolja, hogy a modern kor feladata eme két időszak, a szellem és a ráció idejének fúziója, tehát a racionalitás talajáról visszatalálni a szellemi megismeréshez. Ehhez saját metaforája, hogy a puszta természettudományos, materiális megismerés olyan mintha csak betűzgetnénk a Wilhelm Maistert, azonban a szellemi megismerés kell ahhoz, hogy mindebbe behozza az „összhangzó értelmet”, tehát be is tudjuk fogadni Goethe nagy fejlődésregényét (vagy bármely más irományt) a maga teljességében. Fontos látnunk ez alapján a példa alapján is, hogy Steiner nem akarja elvetni a tudományt és a rációt és nem akar helyébe valami ködös pre new ages áltudományt állítani, tekintve, hogy a betűk ismerete (ami az ő metaforájában a kurrens tudomány) az alapja minden értő olvasásnak. Eme holisztikus szemlélettel fordul a gyerekekhez is, mint alapvetően szellemi lényekhez, és a Waldorf pedagógia lényege éppen ennek az emberi szellemnek a megismerése és értő felnevelése. Steiner egyik érzékletes hasonlatával élve, az eddigi materiális nevelés megrekedt a bőrnél és így, mint egyfajta sematizált anyagot kezelték a gyereket.

A könyv címe, mint Nevelőművészet két szempontból is találó. Egyfelől utalhat a Waldorfban nagyon fontos művészeti nevelésre, de utalhat a nevelésre magára, mint művészetre, amit maga Steiner a legnagyobb művészetnek tartott, mivel anyaga a legnemesebb dolog, az emberi lélek. Szintén a holisztikus szemlélet érhető tetten abban a látásmódban, mely a nevelést az egész élet türkében nézni, ezért a tanárnak a saját alapszemélyiségén is túllépve, teljesen a gyerek felé kell fordulnia. Erre érdekes példákat hoz Steiner. A Hippokratész féle 4 fő személyiségtípust veszi végig és fejti ki, hogy ha az oktató nem viszonyul magához önreflektív módon, akkor az, mélyreható negatív lenyomatokat hagyhat a gyerekben. Például, ha az adott tanár erősen flegmatikus személyiség - tehát ezen tipológia szerint jellemző rá a heves érzelmektől való mentesség, a saját világában való elmerülés, külvilág kizárása - egy ilyen oktató, ha nem figyel magára és nem próbál meg változtatni, viselkedése azt eredményezheti, hogy a gyerek impulzusai nem találnak benne fogadásra. Ez pedig Steiner szerint felnőttkorban például neuraszténiában fog kiütközni az adott tanulónál.

A gyerekhez való odafordulásnak egy másik fontos eleme, hogy ne a mi elvont és alapvetően túlverbalizált fogalmi rendszerünkön próbáljunk szólni hozzá, hanem az ő éppen adott lelki fejlettségi szintjén. Steiner több szintet különít el a lélek fejlődése szempontjából. Az első korszak a fogváltásig, tehát 6-7 éves korig tart szerinte. Ilyenkor az antropozófia tanai alapján a lélek még csak nemrég inkarnálódott a testbe és még félig a szellemi világban van, így keresi a megfelelő földi jeleket nyelvben, viselkedésben stb. Egy hatalmas érzékszerv a gyerek, aki mindent be akar fogadni, ahogy Steiner nevezi homo religious, mivel létformájában olyan, mint a vallásos ember, aki az anyagi világból akar teljesen elmerülni Isten által a szellemiben. A gyermeki létezés mintha mindennek az inverze lenne, tehát a szellemiből akar teljesen az anyagiban elmerülni és azt interiorizálni. A fogváltási előtt álló gyermekek nevelését, a hasonlatot tovább bontva Steiner egyfajta papi neveléshez hasonlítja, ahol a gyermek befogadni akaró, utánzó állapotához a leginkább adekvát, ha a nevelő egy szerető, pozitív, példaadó autoritásként létezik.

A következő periódus 15 éves korig, azaz a nemi érésig tart. Ilyenkor a gyerek Steiner szerint egy művész, tehát az alkotáson keresztül kell szólni hozzá, alapvetően képekben. Itt érzékletes hasonlatokat használ maga is, mint egy demonstrálva a helyes attitűdöt. A földi növényzetet és ökoszisztémát, illetve az azokat összekötő ökológiai egységet például az ember hajához hasonítja, ahol az ember feje a föld és ezzel alkot egészet a rajta élő növény és állatvilág. Az ilyenfajta képszerű példák visszautalhatnak Krisztusra, aki azért beszél példázatokban, hogy az emberek a saját világukból vett metaforák segítségével értsék meg a nagyobb szellemi igazságokat, de akár gondolhatunk ez alapján a napjainkban egyre divatosabb modellező matematikára, ahol a totális absztrakciókat életből vett szemléletes példákkal hozzák közel a diákokhoz. Az pedig, hogy Steiner sokszor használja a tudományos dolgokra alkalmazott metaforákhoz az emberi testet (mint ahogy fentebb is említettem a haj-növényzet példájával), különösen nagy bölcsességre vall. Tekintve, hogy már a Vitruvius-féle építészeti esztétika is a test arányait tette meg legfőbb viszonyítási pontnak, a modern kognitív nyelvészet pedig tematizálta az úgynevezett képi sémákat (kapcsolatok, ellentétek, szimmetria stb.) amelyek alapvetően strukturálják a gondolkodásunkat, és amelyek eredője - feltevésük szerint - szintén maga az emberi test és annak szerkezete, mint elsődleges tapasztalati alap. Mindez elemi szinten cseng össze Steiner egyik legszebb tételmondatával, miszerint a nevelés „az emberi lény önmagának, önmaga által való megragadása.”

A gyermek teljes lényére hat Steiner szerint ez a fajta képszerű nevelés, mert ha absztrakt tudományos módon magyarázunk például a növényvilágról a gyerekeknek, az nem talál majd hozzájuk utat. Ha metaforákban kell gondolkodniuk, akkor viszont azt el fogják mutogatni, le fogják rajzolni, taktilis értelemben is a teljes testüket mozgásba fogják hozni a világnak effajta befogadása és megismerés céljából. Ebből is látszik, hogy a művészet Steinernél az egyik legfontosabb eszköz, nem csak luxus csatolmány, mint a polgári társadalomban oly sokszor, hanem interiorizált attitűd, a megismerés talán legelemibb eszköze és nyelve.

Fontos tanácsa még Steinernek a blokkosított oktatás, aminek a fő célja, hogy a gyerek el tudjon merülni egy adott dologban és ne rántsuk ki folyton egyik órából a másikba. Ez ma a projekt szemléletű oktatásban szerencsére egyre inkább diadalútját éli. Valamint szintén napjaink iphonizálódott világát, és az ismeretek átalakult minőségét vetíti előre, amikor azt fejtegeti, hogy a fő cél az emberi lényiség kinevelése, és az adatok (Steiner példájában Törökország fővárosa) esetlegesek és jóval lényegtelenebbek, mivel ezek úgyis rögtön kinézhetők egy lexikonból, ha szükség van rájuk.

A legradikálisabb gondolatai Steinernek azok, ahol azt mondja (például a későbbi Rancière-rel egybecsengve, akinek egyik művéről előző blogbejegyzésünkben írtunk) hogy a tanár akkor nevel jól, ha nem nevel. Nem próbálja előre gyártott fogalmakkal, definíciókkal megerőszakolni a gyermek nyiladozó tudatát, hanem csak magokat ültet el benne, találó hasonlatával élve, a gyerek lelkének ébresztőjévé válik, nem pedig megköltőjévé. Így nevelhető ki egy olyan tudat, amely nem a világtól elidegenült, arról leváló, hanem abban magát megtalálva bontakoztatja ki belső - Steiner szavaival élve – emberi lényegét. Mindezek összegzéseként zárásaként álljon itt a könyv egyik legszebb tételmondata… „Akkor a nevelésben a világ emberré lesz, és az ember felfedezi magában a világot.”
---
Csatlakoznál olvasói körünkhöz? Írj ránk facebookon vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!