Jacques Rancière: The Ignorant Schoolmaster

rendhagyó összefoglaló és vélemény

(A könyv eredetileg 1987-ben jelent meg franciául. Az alábbi szöveg az 1991-es angol nyelvű kiadás elolvasása nyomán készült.)

„We don't need no education 
We don't need no thought control
No dark sarcasm in the classroom
Teachers leave them kids alone
Hey! Teachers! Leave them kids alone”

Another Brick in the Wall (Part 2) – Pink Floyd

Minden szombaton és vasárnap 8-8 órát töltött a Szenszeinél. A Szenszei azt mondta, hogy egy magyar-japán nagyszótárt akar összeállítani, és azért van arra szükség, hogy a tanítvány a 8 órából kb. 6-ot kizárólag azzal töltsön, hogy a kandzsikat (japán írásjegyeket), kiejtésüket és jelentésüket egy-egy üres könyvtári katalóguscédulára másolja egy meglévő angol-japán szótárból. Közben magnóra is kellett mondani a kiejtést és a magyar jelentést. Kissé szerzetesi feladat volt. Főleg egy 12-13 éves gyereknek. A Szenszei egy kicsit sem volt nyelvtanárnak mondható. Igazából jogász volt, és láthatóan fogalma sem volt róla, hogyan tanítson nyelvet. Viszont nagyon jól tudta fanatizálni tanítványát, ami a fenti feladathoz eléggé szükséges is volt. Lakása tele volt japán könyvekkel, festmény másolatokkal, Buddha idézetekkel, egyszóval megvolt a hangulat a tanuláshoz.

A Szenszei a nyelvtant azzal intézte el, hogy egy A5-ös papírra legépelt egy nyelvtani szerkezetet, majd odaadta a tanítványnak, hogy nézze meg, olvasgassa, rakja el. Nem sok magyarázatot fűzött hozzá. Később a tanítvány rájött arra, hogy azért nem, mert a Szenszei maga sem tudta volna elmagyarázni a nyelvtani szerkezetet. Azért nem, mert ő úgy tanult meg japánul, hogy másfél évig ösztöndíjjal volt Japánban (jogászként) és igazából csak ráragadt a nyelv, de senki nem magyarázott neki sem. Ezen kívül még annyiból állt a dolog, hogy a tanítvány a tankönyvből hangosan felolvasta az olvasmányt. Így ment az első két évben a japán tanulás. A tanítvány így több mint 30 év után is úgy érzi, hogy az első két évben tanultak maradtak meg benne a legerősebben.

A Szenszeit egyébként egy magán angol tanár ajánlotta. Az angol tanár mániája az volt, hogy minden olvasmányt kívülről meg kellett tanulni. A tanítvány később rájött, hogy a szövegek kívülről való tanulásával sokkal stabilabban berögzül a nyelvtan ismerete. A nyelvtani szerkezetet egy idő után már nem is értjük, hanem inkább érezzük.

Van-e ebben bármi meglepő? Ha elolvassuk Rancière könyvét és egy kicsit is belegondolunk, akkor nem, nincs ebben semmi meglepő.

A kisgyerek is utánzással, ismétléssel tanul meg mindet, az anyanyelvet is. És Rancière „hőse” Joseph Jacotot, a 19. század elején élt „tudatlan tanító” is erre vezette rá „tanítványait”.

Rancière szerint, ha valamit elmagyarázunk, akkor azzal azt üzenjünk a másik embernek, hogy az képtelen saját maga megérteni valamit, és ezzel ostobább, éretlenebb és kevésbé intelligens, mint a tanára. A pedagógiai mítosz két részre osztja a világot, egész pontosan kétfajta intelligenciára: egy felsőbbrendű és egy alsóbbrendű intelligenciára. Az alsóbbrendű intelligencia véletlenszerűen érzékeli a világot, interpretálja, megismétli azt – és mindez a megszokás és a szükséglet zárt körén belül történik. A felsőbbrendű intelligencia ok-okozati összefüggésekkel foglalkozik, módszeresen halad előre az egyszerűtől a komplex felé.  Az oktatás az utóbbi intelligencia felfogásra épül, s ezzel a tanítványok is erre a fajta intelligenciára tesznek szert, és maguk is magyarázók lesznek.

Jacotot nem magyarázott el semmit, Jacotot nem adott át semmit. Nem volt módszere. Valójában nem is oktatás volt, amit csinált. Igazából csak rávezette a tanítványait, hogyan kezdjenek el tanulni. Az utánzáson és ismétlésen túl alapvetően fontos volt, hogy a tanulás során a tanítványok beszéljenek arról, amit tanulnak, mondják el, hogy mit gondolnak arról, amit tanulnak. Nagyon fontos, hogy a mester beszéltesse a tanítványokat, mert azok így tudnak jobban ráébredni saját intelligenciájukra. A mester nem azt igazolja vissza a tanítvány felé, hogy oké, ezt helyesen tudod, hanem azt igazolja vissza a tanítvány felé, hogy oké dolgoztál rajta, kutattad, kerested a választ. Mert a lényeg, hogy a tanítvány odafigyeljen és akarjon. Az odafigyelés és az akarat kerül értékelésre, és nem a tudás, nem az eredmény.

Jacotot tanítványai szívesen tanultak így, és gyorsan haladtak előre a legkülönbözőbb területeken.

Leegyszerűsítve erről van szó: A tanítás és a pedagógia felszámolása. Helyette: a tanulás általánossá tétele.

Jacotot elve a formális oktatási rendszerben anyagi okokból részt venni nem tudó szegények számára különösen fontos, hiszen tanulni otthon is lehet (ingyen) a családtagoktól, és az sem akadály, ha ők is tudatlanok. A lényeg, hogy emancipált legyen már az a családtag, hogy ő maga korábban már átmenjen ezen a tanulási folyamaton. Vagyis: valahol, valahogyan el kell kezdeni. Ezt pedig úgy lehet, hogy egyszer csak bejelentjük, hogy minden ember egyenlően intelligens. Mindenki el kell, hogy higgye saját magáról, hogy ugyanolyan intelligens, mint bárki más, és képes magyarázó (=tanító) nélkül tanulni. 

Azért emeltem ki azt a szót, hogy bejelentjük, mert az, hogy mindenki egyenlően intelligens nyilvánvalóan nem igaz. Mindenki máshogy intelligens, ha pedig a szintjét akarnánk mérni, akkor meg nyilván az jönne ki, hogy nem mindenki ugyanannyira intelligens – ennek viszont semmi értelme, amiről az is tanúskodik, hogy sokfajta IQ vizsgálati módszer létezik. A lényeg, hogy abból a feltételezésből induljunk ki, hogy mindenki egyenlően intelligens. Máshogy nem tudjuk beindítani az intellektuális emancipáció (= a tanulás) pozitív spirálját.

Azt, hogy ki mennyire intelligens, az eredményeiből szokták megítélni. Ez azonban az odafigyelésen, akaraton múlik, az pedig eltérő ez egyes embereknél. Vannak, akik lustábbak, de azért azok, mert a környezetük, az élethelyzetük nem támaszt velük szemben olyan igényt, hogy akarjanak tanulni. Ezzel persze eljutottunk odáig, hogy az egész, amiről Rancière ír egy társadalmi környezet része, így bármennyire is radikálisak Jacotot és Rancière nézetei, „módszerei” önmagukban nem fogják elhozni ez egyenlőséget. Arra alkalmas – és a szerző is elismeri ezt – hogy egyéneket emancipáljon.

A könyv 4. fejezetében Rancière azt fejtegeti, hogy az egyenként racionális emberek összessége, tehát a társadalom, nem lehet racionális. Az oké, hogy a társadalom nem matek, tehát az egyenként racionális emberekből nem fog magától összeállni egy racionális társadalom. Ugyanakkor nem igazán értem a szerző gondolatmenetét, ahogyan eljutott eddig. Leírom, amit felfogtam: A szerző szerint minden társadalom egyenlőtlen. „A társadalom kizárólag megkülönböztetéseken keresztül működik, és a természet produkál csak egyenlőségeket.” Míg az egész társadalom irracionális, az egyén lehet racionális és emancipált, és arra kell törekedni, hogy egyre több ilyen egyén legyen a társadalomban. Rancière szerint nemcsak a társadalom maga irracionális, hanem a társadalmi rend gyökeres megváltoztatására való törekvések is irracionálisak. Mindez eléggé lehangoló. Legalábbis szerintem pont az lenne a fő cél, hogy egy racionális társadalmat csináljunk, ha nem is teljesen racionálisat (hiszen ez valószínűleg lehetetlen), de mindenképpen racionálisabbat, mint a jelenlegi.

Rancière az 5. fejezetben azzal bíztat, hogy az egyenlőségnek egy ember és egy másik ember között van értelme, míg egy teljes társadalomban nem lehet egyenlőség, ezért ő inkább amellett van, hogy egymással egyenlő emberekből építsünk fel egy egyenlőtlen társadalmat, mert a társadalom úgyis csak egy fikció, míg az emberek valós lények. Az egyenlőség Rancière számára nem a cél, hanem a kiindulópont.

Rancière sokat ír arról, hogy Jacotot elveit hogyan próbálták terjeszteni. Azt leszögezi a szerző, hogy azt, amit Jacotot csinált, nem lehet intézményesíteni. Az embereket nem lehet emancipálni semmilyen oktatási vagy bármi állami intézmény által. Embert csak egy másik ember emancipálhat.

Az „univerzális tanítást”, (Jacotot elveinek összességét) nem lehet torzítás nélkül arra felhasználni, hogy bizonyos társadalmi szereplőket képezzünk, különösen nem olyanokat, akik másokat kell, hogy instruáljanak. (katonák, tanárok, pl.)

Az „univerzális tanítás” nem fog intézményesülni, de nem is fog megszűnni mint gyakorlat, hiszen az emberi elméből fakadó nagyon természetes „módszer”.

Mindebből az is következik, hogy az „univerzális tanítás” nem kompatibilis a kapitalizmussal. A kapitalizmusban az oktatás egyik fő funkciója az, hogy az embereket arra szocializálja, hogy mindig is lesznek feletteseik, akik utasítgathatják őket. A szokványos oktatási módszer a magyarázót (a tanítót) eleve a tanítvány fölé helyezi, míg Rancière elvei és gyakorlata tagadják ezt.
---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!