Könyvbeszámoló
Jodi Dean: Crowds and Party
(Verso kiadó, New York – London, 2016)
A könyv bevezetőjében a szerző az egyik jelentős Occupy Wall Street tüntetésről ír, idézem: „Tudtuk, hogy a Washington Square Parkot hamarosan bezárják. A rendőrök gyűrűje egyre szorosabb lett, a kívülről érkezőket visszafordították a park bejáratánál. Először kisebb csoportokban vitattuk meg, hogy mit tegyünk, tartsunk-e ki a park elfoglalása mellett. Majd egy közös gyűléssé álltunk össze.
Hogy mindenki hallja a beszédeket, a tömeg megismételt minden mondatot. Sokan vagyunk! Többen vagyunk! Meg tudjuk csinálni! Meg kell csinálnunk! Felemelt, integető tenyerekkel jelezték egyre többen, hogy egyetértenek. Ekkor egy kis vékony ember, sötét göndör hajjal, forradalmi kinézettel, elkezdett beszélni, a tömeg ismételte, hogy mindenki hallja hátul is:
El tudjuk foglalni a parkot!
„
El tudjuk foglalni ma este a parkot!
„
El tudjuk foglalni egy másik estén is ezt a parkot!
„
Nem mindenki áll készen ma este!
„
Minden embernek önmagának kell meghoznia az önálló döntését!
„
Senki nem dönthet helyetted! Neked kell önmagadról döntenéd!
"
Mindenki önálló egyén!
„
A hangulat megtört. A következő szónokok is az egyéni szempontjaikról kezdtek beszélni, és arról, hogy milyen bajba kerülnének, ha a szekusok vagy a rendőrök letartóztatnák őket. Többé nem voltunk a „Mi” közössége. Az autonómiánkat egyéni döntésekre redukáltuk, elpusztítottuk az akció szabadságát, amelyet tömegként élveztünk.”
Washington Square Park, 2011 (a CBS News fotója)
A demokratikus, anarchista, horizontális szervezés az egyén autonómiáját középpontba helyezve lehetetlenné teszi, hogy az alapján cselekedjünk, ami közös bennünk, és politikai erővé formálódjunk. Ebben erősen felelős a 68 utáni baloldal, amely szociális és kulturális témákra és identitásokra esett szét, ezért nem tudta megvédeni a népet az általános neoliberális támadásoktól, megszorításoktól.
A dolgozó osztály és identitása túlérett lett, de a baloldal nem terjesztette ki a népre - minden elnyomottra - az ellenállást, pedig ezt a lehetőséget már Lenin is megfogalmazta, amikor minden elnyomott forradalmi szövetségéről beszélt.
Ebben a politikai patthelyzetben van a baloldal.
Individuum
A jóléti állam nárcisztikus személyiségét felváltotta a csak önmagára támaszkodó, csak önmagában megbízó pszichotikus személyiség. A másik emberre már csak eszközként tekint, de ezzel önmaga is megszűnik individuum lenni. A rászorultakkal szemben ellenséges, de ezzel csak azt próbálja leplezni, hogy ő maga is rászorult, igazából nem tud önállóan, mások nélkül boldogulni. Kiváló talaj ez a neoliberális eszme elfogadtatásához. A vállalatok és az állam is lerázza magáról a felelősséget, az individuum számára pedig már maga a túlélés is ünneplendő eredménynek számít.
Ez már inkább pszichotikus mint nárcisztikus személyiség, amely igenis akar látszani, lájkolni és megosztani, és ezt meg is adja neki a kommunikatív kapitalizmus. A kommunikatív kapitalizmus arról szól, hogy minden, amit online csinálunk, beleértve azt is, amikor bármit csinálunk az okostelefonon, azt a rendszer azonnal beteszi az adatbázisba (Big Data), így minden tevékenységünk azonnal felhasználhatóvá válik a kapitalista profitszerzésre, az ingyenes információ azonnal a kizsákmányolás forrásává válik.
Az állandó kommunikáció egyben azt is jelenti, hogy az emberek nem tanulnak meg egyedül lenni, így nem tanulnak meg védekezni a magány ellen. Azért kommunikálnak, hogy érzelmeket generáljanak önmagukban, miközben az érzelmeiket valójában senkivel sem osztják meg. De miközben a technológia hardware és software, a „közösségi média” az egyént helyezi középpontba, az elszigeteltségtől való menekülés igényére, a másokhoz való kapcsolódás, a kollektivitás igényére is épít, lehetőséget ad ezekre is.
Az egyediség, az újdonság, a pillanat varázsa a motivációja sok politikai akció formának, de ez mára eljutott oda, hogy csak az akció marad és nem válik politikai erővé.
A brit kommunista párt folyóiratában (Marxism Today) a 80-as években lezajlott vitában egymás után érveltek az egyén, a különlegesség, a sokszínűség mellett, - teljesen levéve napirendről a szocializmus vagy a kommunizmus perspektíváját, a kollektív fellépés, a szolidaritás fontosságát. Mindez különösen fájó volt az első nagy neoliberális támadás idején. A sok ágra szakadás, és saját magunk vagy saját csoportunk nézeteinek hangsúlyozása lett a menő, és nem az hogyan jöjjünk össze egy közös harcra, hogyan építsünk föl a különböző nézetekből egy közös politikai stratégiát.
Tömeg
A tömeg nemcsak fizikai (tüntető, felkelő) tömeg lehet, hanem virtuális tömeg (egy közösségi oldalon), egy párt szavazótábora stb. stb.
A tömeget a mai kommunikatív kapitalizmus is teremti és használja: hogy kontrollálhassa a tömeget, és megteremtse a kizsákmányolás alapanyagát. A neten a proletárok megosztanak: tudásukat, érzelmeiket, kapcsolataikat (ingyen!), és a kevesek nyerészkednek mindezen. Egyesek megpróbálják úgy beállítani mintha a facebook és hasonlók használata a lázadások idején az egyéni szabadságért és a demokráciáért való harccal lenne egyenlő, de valójában ezek a harcok a kommunikatív kapitalizmus proletarizálódó tömegeinek a harcai. Sokszor felsőfokú végzettségűek, de közben munkanélküliek vagy az alsó 50%-hoz tartoznak a jövedelmük szerint. Az osztályharc nemcsak a hagyományos dolgozó osztály harcaiból áll, hanem a prekariátus, a munkanélküliek mozgalmainak harcaiból is. A proletárok, a prekariátus és a munkanélküliek ugyanannak a kizsákmányolási láncolatnak a részei.
Elias Canetti szerint a tömeg azért lehet vonzó, mert nagy élmény elfeledni félelmünket attól, hogy egy ismeretlen másik ember hozzánk ér. A tömeg megmozgat és mámorít. A tömeg úgy is felfogható mint annak az illúziónak az összeomlása, hogy egyedül is tehetünk valamit. Mindez igaz a virtuális tömegre is, a hashtagekre, a tömeges megosztásokra is, amikor átéljük a sokaság erejét.
Dean szerint a politikai cselekvés alapegysége nem az egyén, hanem a tömeg. De ettől még a tömegnek nincsen politikája. A tömegből lehet csőcselék is, nép is. Hogy melyik lesz belőle, az már politikai harc kérdése.
Szubjektum és tömeg
Althusser szerint az ideológia teszi az egyént szubjektummá. A hitek és remények elfogadójává, de egyben alakítójává is. Dean ezt fordítva gondolja: az ideológia állítja elő a szubjektumból az egyént. Például a reformáció szülte meg az individualizmust a katolikus közösségiség helyébe. Így született meg a burzsoá ideológia. A liberálisok szerint az egyén a szabadság lakhelye, de valójában burzsoá ideológia fosztotta meg az egyént a szubjektumától. Amikor a burzsoá ideológia bukásra áll, akkor tolul előtérbe az individuum helyett a tömeg. A problémák, amelyet addig az ember egyénként élt meg, hirtelen egy olyan állapotként jelenik meg, amelyben a tömeg tagjai osztoznak, kialakul egy kollektív szubjektum.
Az emberek folyamatosan konfliktusban vannak saját magukkal és megtapasztalják a többi emberhez való viszony és a közösségiség határait is. Az ember, amikor önmagára mint népre tekint az már a politika torzító hatásától van. A politika a rés területén zajlik. Ez a rés a nép (a Rész) és az önigazgatás (az Egész) között van. A nép mindig csak a Rész marad. Mindig is lesz elidegenedés, mert a nép egyes tagjainak egyénisége és a közösségek, új intézmények megteremtése között minimális feszültség mindig is lesz.
Le Bon, majd Freud arra keresték a választ, hogy a tömeg miért viselkedik teljesen máshogy, mint a benne lévő egyének. Egyrészt arra jutottak, hogy a tömeg a tudatalattit képviseli, az egyén tudatos tevékenysége helyébe a tömeg tudatalatti cselekvése, dinamikája lép. A tömeg kreatív, kiszámíthatatlan, ideiglenes és intenzív: a nép mint szubjektum paradox ereje ez. Az egyén azért adja fel megkülönböztethetőségét a tömegben, mert harmóniára vágyik a tömeg tagjaival. A vezetők azért termelődnek ki, mert referenciapontként működnek: a vezetőhöz való rajongó viszonyban egyenlőségre találnak a tömeg tagjai egymás között.
A nép mint szubjektum: a tömeg és a párt között
A könyv e fejezetében a párizsi Kommün különböző elemzéseire épít a szerző.
Marx többek között azt hangsúlyozta a Kommün kapcsán, hogy nép a maga kezébe vette a mindennapi ügyek intézését is. Kirstin Ross pusztán ezt a momentumot kiemelve azt mondja, hogy a sokszínű egyéni igények praktikus politikai megvalósítása és az egyéni szintű sokféle átalakulás milyen fontos volt, és a forradalom valójában erről, és nem az osztályharcról szól.
Szemben a klasszikus elemzésekkel Dean szerint a Kommün esetében nem az az érdekes, hogy mit kezdtek az állammal, hanem az, hogy a tömeg hogyan vált politikai szubjektummá. A Kommün mint elképzelés már a Kommün előtti hónapokban megvolt, de az erre tett kísérleteket egy kis létszámú kisebbség próbálta megtenni. Ezt a próbálkozást vérbe fojtották, a többség pedig rendszeresen amelett szavazott, hogy elismeri a központi kormány hatalmát. Az áttörést azt hozta, amikor március 18-án a tömeg mint egy tenger elmosta, magába nyelte a központi kormány katonaságát, amely átállt. A tömeg-esemény az, amely a népet kollektív és politikai iránnyal bíró szubjektummá teszi. A pártnak az a dolga, hogy ezt segítse.
Sok vita van erről régóta, de a többség osztálytudata sosem lesz kifejlett, megosztottságaik még a forradalom idején is létezni fognak. Elkerülhetetlen, hogy a forradalomban egy kisebbség eszméje vegye át a dominanciát a megosztott többség felett. A kommün esetében a dolgozók néhány követeléssel maguk mellé tudták állítani a középosztályt: az adósságokra vonatkozó kamatok eltörlésével, az adósságok visszafizetésének elhalasztásával. Ugyanakkor a Kommün leverésében már – Lenin szerint – az játszotta a szerepet, hogy a dolgozók nem tudtak szövetségre lépni a parasztokkal, nem tartott ki annyi ideig a Kommün, hogy ez lehetséges lett volna. Az 1905-ös orosz forradalom esetében, ahol már létezett párt, a párt lemaradását kritizálja Lenin a gyorsan radikalizálódó tömegek mögött. A pártnak tudnia kell tanulni a tömegektől, tudnia kell választ adni a tömegnek, hatnia kell a felkelésre.
Több mint sokaság
Részben már 1968, majd különösen 1989 után nem pusztán a szovjet vagy kínai vagy eurokommunista pártokat írta le a baloldal, hanem általában a pártot mint szervezeti formát, elfeledve, hogy a párt szerepe milyen fontos a kollektív szándékok koncentrálásában. Annak ellenére, hogy a kapitalizmusban a centralizált és decentralizált tendenciák is érvényesülnek a piac és az állam részéről, illetve kettőjük kapcsolatában, a baloldal a sokszínűség égisze alatt működik és nem próbálja meg egységbe szervezni a proletarizálódó tömegeket. A baloldal identitásokkal foglalkozik, az egyén szerepét helyezi középpontba, a média és a kultúra területére helyezi át a politikát. Nem helyezi célpontba a kapitalizmust és az államot, fenntartva ezzel magát a rendszert.
Ezeknek a nézeteknek az egyik megalapozója Robert Michels volt, aki az „oligarchia vastörvénye” elnevezéssel (1911-es Political Parties c. művében) azt mondta, hogy minden politikai szervezet, beleértve a polgári pártokat, sőt az anarchistákat is, hovatovább maga a demokrácia is, szükségszerűen oligarchiához vezet. Ezt a problémát azonban nem Michels fedezte fel, a szocialista mozgalomban a kezdetektől fogva folyt a vita arról a veszélyről, hogy a szervezet elszakad a proletárok harcaitól. Michels szerint szükségszerű, hogy a kevesek uralma alakuljon ki. Két dimenzióról beszél. A technikai dimenzió szerint minden csoportban szükségszerűen kialakul a vezetés, kiemelkednek vezetők. Sok millió ember nem tud dönteni piti kérdésekben, a feladatokat delegálják képviselőkre, és megjelenik a vezető, aki megmondja az irányt – a tömeg pedig rá támaszkodik. A tömeg szükségszerűen a szónok, a híresség hatása alá kerül, és nemcsak az egyén, hanem annak személyisége és felelőssége is elenyészik. Az anarchisták direkt akciói a kevesek hősiességére épülnek, a szervezési munkában is kitermelődnek azok, akik iránymutatást adnak, az anarchista vezetők, szónokok pedig az önfeláldozás, a meggyőződés apostolaivá emelkednek. A legkülönbözőbb irányultságú szervezetekre jellemző, hogy a tagok állandóan cserélődnek. Akik hosszabb távon maradnak, azok nagyobb tapasztalatot és elismerést halmoznak fel, és kialakulnak érdekeik a szervezet fenntartása céljából: ők lesznek mindig a vezetők.
Dean nem megy szembe ezekkel a nézetekkel. Ehelyett Freud egyik jelentős követőjét Jacques Lacant idézi. A vezető imitálási mániájának tárgya valójában nem a vezető, hanem a presztízs, a sokaság jelenléte és nyomása. A lelkesedés pusztán a kollektív erő átélése. Michels is elismeri, hogy a tömeg hazamegy, és ahhoz, hogy a harcot fenn lehessen tartani, szükség van egy professzionális kádercsapatra, akik elkötelezettek maradnak a célokért való harcban, s ez őket – a keveseket – elválasztja a sokaságtól. Lacan szerint a kommunista párt a célokat még nem elért harcokat képviseli, ezek érdekében fejt ki nyomást, koncentrálja és irányt ad ezeknek a nyomásoknak. Azután is, hogy a tömeg hazament.
Dean a pszichoanalízis alappilléreit alkalmazza a párt működésére. A kommunista pártban az ideális ego a jó elvtárs, aki lehet pl. bátor vagy jó szervező, képzett szónok, lojális tisztségviselő. A párt szuperegója az, amely büntet, az amely azt mondja, hogy nem, ez az erőfeszítés sem elég, nem csináltok elég pártmunkát - pedig mi tagok azt gondoljuk, hogy túl sokat is végeztünk.
A szerző a 30-as évek USA kommunista pártjának hétköznapjaiból hoz példákat:
A párt egyik helyi szervezete ételosztást tartott egy éhező családnak, mire a helyi szociális ellátásért felelő hatósági személy megpróbálta akadályozni ezt, sőt kihívta a rendőröket, akik kiemelték a fő szervezőt a tömegből, de a tömeg fenyegető moraja félelmet keltett a rendőrökben. A párt emberei ekkor határozottan léptek fel: „Hogy képzelitek, hogy nem segíthetünk egy éhező anyán és gyermekein?” Az ott lévő elvtársak fenyegető morajával megerősödve a rendőrök meghátráltak. A történettel az ideális ego és az ego ideál szoros kapcsolatát illusztrálja a szerző.
Ugyanebben az időszakban a kommunista párton belül egyszerre volt jelen a lelkesedés a sok új tag miatt, de a csalódottság is, mert sokakat közülük nem tudtak a pártban megtartani. Egymás után születtek javaslatok, hogy ezen miként lehetne változtatni: a dolgozók nyelvén kell beszélni, nem a kommunista zsargonban; többet kell foglalkozni az újak képzésével; meg kell őket külön látogatni, személyesebbé kell tenni a kapcsolatot velük. A szuperego újra és újra kritikát gyakorolt, és még több tevékenységre ostorozott. Kulcsfontosságú, hogy a kollektíva részéről meglegyen a nyomás a párttagon. A kollektíva visszahat az egyénre, megváltoztatja őt. A közösség örömteli érzése fontos dolog, de mindenképpen párosulnia kell a számonkérhetőséggel. A pártnak reflektálnia kell önmagára, akkor is, ha ez sokszor fájdalmas. Dean ezt hiányolja John Holloway anarchista eszméiből, aki azt mondja, hogy a politikai cselekvés „tevékenységből” kell, hogy álljon, a tevékenyek kollektívájára van szükség, amely térben is időben áramlik. Dean szerint ez a fajta kollektivitás nem hoz magával semmilyen kollektív szintű önreflexiót, a tömeg puszta tömeg marad.
Holloway másik kritikája annak a Leninnek tulajdonított nézetről szól, hogy az osztálytudatot kívülről kell bevinni a dolgozókba, mert maguktól erre nem képesek, s rá vannak szorulva, hogy az értelmiség tegye ezt meg velük. Daniel Bensaid szerint Lenin nem ezt állította, hanem azt, hogy a politikai tudatosság az, amely a gazdasági harcokon kívülről vihető csak be a dolgozókba, hiszen a politikai harc és tudatosság kívül van a munkahelyi partikuláris, gazdasági harcokon. Ugyanakkor az osztálytudat valóban nem spontán dolog. Zizek úgy fogalmaz, hogy ami spontán megvan az emberekben, az egy téveszme, amely szerint ők olyan egyedi problémákkal küzdenek, amelyekkel más nem.
Holloway és mások már eleve a marxizmust is azzal bírálják, hogy az objektív, tudományos alapú tudást vindikál magának a történelemről, és ezzel különbséget tesz a tudással bírók, a tudatosak valamint a mindezzel nem bírók között. Zizek ezzel szemben azt állítja, hogy a pártnak nem a konkrét tudás ad tekintélyt, hanem a tudás egy formája, amivel rendelkezik: a tudás egy új formája ez, mert ez a tudás egy kollektív politikai szubjektumhoz kötődik: a politikai gyakorlatból, a történelemből leszűrt tanulságok összessége ez a tudás.
Holloway szerint egyszerűen el kell utasítani az államot mint eszközt egy jobb társadalomért, azt állítva, hogy a szocialista mozgalmak erre játszanak, és ennek rendelik alá pártot és az osztályharcot is. Az államhoz való viszonyt azonban nem lehet így leegyszerűsíteni, hiszen egy koalícióban való részvételtől kezdve egy fegyveres felkelésig a legkülönbözőbb fajtájú taktikái vannak az államhoz fűződő viszonynak, ezek az adott helyzettől, a rövid- és hosszú távú kilátásoktól is függnek. Hiába nem foglalkozunk az állammal, az állam foglalkozik velünk, elnyom minket, és nem fogja önként és dalolva szétzúzni a kizsákmányolás rendszerét.
A kommunista párt érzelmi dinamikája
Ismét konkrét példákkal érzékelteti a szerző, hogy mire is gondol, továbbra is a 30-as évek USA-jában vagyunk. Lilly nem meri bevallani ortodox zsidó apjának, akivel egyedül él, akit eltart és ellát, hogy kínai fiúja van. Az apa azt mondja, hogy megöli Lillyt ha összeházasodnak, Lilly retteg és hallgat. Lilly elvtársa azt mondja, hogy akkor akár a teljes pártot odaviszi Lilly lakására, hogy tegyenek valamit. Lilly ezt elhárítja, de legközelebb, amikor szóba kerül a téma, akkor apjának azt mondja: „Ha megölsz engem, ki fog rád főzni?” Lilly maga mögött érezte a pártot, a közös identitást, az érzékenységet a problémára. Így nagyobb lett az önbizalma is.
Hosea Hudson Alabamában élt fekete, írástudatlan kommunistaként. Szinte egyedüli politikai tevékenysége a szórólapozás volt, mert a szavazójogért való küzdelem, a lincselések, rendőri erőszak elleni küzdelem közvetlen és azonnali fontossággal bírt számára. Azt sem értette, hogy a „demokratikus jogok” szóösszetétel mit jelent, de azt mondta: „a pártban jöttem rá, hogy én is vagyok valaki”. Nem nevették ki, hanem bíztatták. Mindig volt, aki segített neki, otthon érezte magát a pártban. A közösség ereje és szolidaritása erőt adott neki, és mivel egyenlőnek tekintették, át tudta érezni, hogy lehetséges egy egyenlőbb világ is. Ez a fajta praktikus optimizmus kulcsfontosságú. A praktikus optimizmus fenntartásában nagyon fontos szerepet játszott a párt által használt nyelvezet, a rituálék, a gyűlések, az írásos beszámolók készítése. A nagy kép, a perspektíva megléte értelmet adott a kis, helyi akcióknak is.
Peggy Dennis, a párt főtitkárának felesége volt, de férje ebben a minőségében többször is börtönbe került, neki pedig – amikor terhes lett, majd gyermeke született - megtiltották, hogy olyanba keveredjen, amitől ő is dutyiban végzi. Peggy egyedül volt akkor is, amikor megszülte gyermeküket. Nem tudta anyának érezni magát, csak éjjel 2-kor egy olyan szoptatás közben, amikor néma csend volt. De amikor beszűrődött a város zaja, akkor árulónak érezte magát, hogy ő miért nem aktív. Egy 20 éves párttársa így fogalmazott: a valódi életed a pártban volt, minden ami azon kívül történt az burzsoá kapitalista szarság volt. A párt mint szuperegó igen erős volt.
Egy chicagoi helyi szervezet fegyelmi tárgyalás alá vonta Rosst. Ez úgy zajlott, mint mikor a szomszédok összejönnek, hogy megbeszéljenek egy problémát lakóhelyükön. Az egész abból állt, hogy nagyon informális módon beszéltek a nemzetközi és hazai helyzetről. Ez adta meg a látószöget Rossnak ahhoz, hogy megértse saját hibáját. Nem megalázták, hanem felnyitották a szemét, és a végén annyi történt, hogy bocsánatot kért, de így is kizárták. A párt önkéntes munkára alapozódott, de joga volt határoznia arról, hogy ki az, aki nem lehet részese a történelmi harcnak. A párton belül elengedhetetlen a fegyelem, a számonkérhetőség, az elítélés, a kizárás. Nem lehet megúszni a közösség visszahatását ez egyénre.
Zárszó
A 21. század elejének zavargásai, lázadásai, felkelései és forradalmai és kialakuló új pártjai azt mutatják, hogy a pártra bizony szükség van, és hogy a párt formáját a tömeg fellépése kell, hogy meghatározza. A különböző témák körüli harcok, ha önmagukban maradnak, akkor elenyésznek vagy becsatornázódnak a globális kapitalizmus uralta személyes kommunikációba. A pártnak össze kell kötnie, koordinálnia ezeket az elkülönült harcokat.
A pártnak nem kell élcsapatnak lennie, a párt nem eszköz. A párt egy olyan teret kell, hogy létrehozzon, amelyben a tömeg népként tekint önmagára, és mások is népként tekintenek a tömegre. A pártnak nem kell képviselnie a mozgalmakat, hanem a partikuláris követeléseket kell univerzális politikává emelnie. A pártnak koncentrálnia kell a követeléseket, és egységes irányt adni nekik, perspektívát kell adnia. A dolgozó osztály túlérett identitása helyén kialakuló sokféle identitások is túlérettek és alkalmatlanok a szolidaritás építésére és arra jók csak, hogy egymásnak essenek az elnyomottak. Az identitásokat egybe kell integrálni, és ezzel túl kell lépni rajtuk. Az összes elnyomott forradalmi szövetségét kell kialakítani. Szervezett párt nélkül mindez nem lehetséges. Ha a baloldal csak szónokol, de nem ismeri be, hogy szervezetre is szükség van, akkor semmit sem ér. A párt nem tévedhetetlen. Van, amikor energiáit saját maga ellen kell fordítania. Ha ezt nem bírja ki, akkor nem azok a baloldaliak, kommunisták vannak benne, akikre szükség van.
Aki nem akar beszélni a pártról, az ne beszéljen a politikai átalakulásról sem.
Rövid zárszó a beszámoló írójától
Sokszor felmerült bennem, hogy vajon azoknak, akik aktívan politizálnak van-e jövőképük, amelyet meg tudnak nevezni, és rajta tudják-e tartani valamennyire a szemüket ezen a jövőképen, azért hogy legyen erejük a hétköznapi küzdelmekhez, a szervezési aprómunkához? Sokszor láttam úgy, hogy nem. Szerintem ez nagyban megmagyarázza azt, hogy miért kopnak ki sokan a mozgalmakból, de azt is, hogy nincs kellő alázat a cél és a közösség iránt, míg az egyénieskedés önmagában menőnek számít. Dean könyve számomra abból a szempontból is fontos, hogy szakítsunk azzal a gyakorlattal, hogy az egyénhez igazítjuk a politikai tevékenységet. Minél erősebb és szervezettebb a hatalom, annál szervezettebbnek és kollektívabbaknak kell lennünk nekünk. Különben soha nem állnak össze kezünkben kemény kővé az ellenállás homokszemei, hanem kifolynak ujjaink között.
---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!
