Avagy teljesen szabatos fogalmazásban: A Kommunista Párt Kiáltványa, nem csak hogy messze a legolvasottabb kiáltvány, de valószínűleg (hívei és ellenfelei által egyaránt) az evangéliumok mellett a legolvasottabb iromány is egyben.

Ez első látásra már csak azért is tűnhet paradoxnak, mert egy igazán összetett, „transzműfajú” írással van dolgunk. A történetfilozófián át az aktuális gazdasági szempontok taglalásig a legkülönbözőbb szegmentumokat involválja magába ez a mű, amelynek azonban legmarkánsabb műfajiságát mégis az adja, hogy egy kiáltvánnyal van dolgunk. (Ebben is rejlik széleskörű ismertségének a kulcsa). Ugyanis minden más benne foglalt ismeretanyag strukturális értelemben a kiáltvány jellegnek rendelődik alá. Tehát a széleskörűen felvillantott, és következetesen elrendezett, színes tudásspektrum, ebben a műben mind a cselekvésre buzdítás aktusát szolgálja. Ha úgy tetszik a Kommunista Kiáltvány maga a félkész akció. Félig irodalmi mű, félig pedig az olvasása után véghezvitt jövőbeni tettek realizálódása. Olyan, mint egy forgatókönyv, amely szintén átmeneti műfaj és úgy utal folyton arra az állapotára, amit indukál, és amivé válni akar - azaz a kész filmre - mint a Kiáltvány a leendő forradalomra. Ha úgy tetszik, önmagában reprezentálj azt a vörös vonalat, ahol a „kritika fegyvere átvált a fegyverek kritikájába”.

Ha azonban ennyire egy adott történelmi helyzetben, egy adott történelmi lépés megtételét katalizáló, akcióra buzdító műről van szó, joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon mennyire aktuális mindez a ma forradalmárai számára. Bír-e a már fentebb említett evangéliumok örökérvényűségével. (Amelyek egyébként szintén akcióra buzdító alkotások. Elég csak a Máté evangéliumának utolsó passzusát nézni, ahol Krisztus a tanítványoknak ezt mondja: „Menjetek tehát és tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Mi ez, ha nem cselekvésre való felhívás?! Csak amíg az evangéliumok forradalma az égre mutat, addig a Kiáltványé a földre.) Az alábbiakban tehát olyan szemszögből szeretném röviden megvizsgálni a Marx és Engels eme neves irományát, hogy az 1848 februárjában megjelent művet mennyire érzem aktuálisnak, most 2019-ben.

A kultikussá vált mondattal nyitó prológusban felvázolt kommunizmus kísértete, mint a félreértett mumus, a mai Magyarországon is teljesen megállja a helyét. Bár most leginkább a liberalizmus kísértete járja be legkardinálisabban a posványos magyar szélsőjobboldali gondolkodást, ahol minden ellenzéki és minimálisan humanista egyén liberális billogot kap, de nem sokkal jobb a helyzet a kommunizmussal sem. A Kiáltvány előszava az akkor még nem értett kommunizmus kísértetével való riogatásra panaszkodik, mindez mostanra a már nem értett kommunizmus kísértetébe váltott át. A rendszerváltás utáni jobboldal tudatosan kovácsolt magának morális tőkét azzal, hogy a kommunizmust (azonosítva a Szovjetunió borzalmaival és a megvalósult szocializmussal) állandó stigmaként dobálta az akkori, jó indulattal balközép jegyeket hordozó, de leginkább liberális pártokra. Mára a helyzet megváltozott. A tudatosan félremagyarázott kommunizmus kísértete kiszorult az aktuális, fő mumusok pantheonjából. Azonban egy leendő posztmarxista ébredés hamar lecserélheti a közbeszédben a liberalizmus kísértetét, nagy elődjére…

Az első fejezet első mondatával, miszerint „Minden eddigi társadalom története, osztályharcok története” nehéz lenne vitázni. Még ha a kurrens, degeneráltan és kispolgárian antikommunista közbeszéd ódzkodik is az osztályfogalomtól. (Elég csak arra emlékezni, hogy a tavaly tavaszi választások idején, a még ellenzéki HírTv műsorvezetője hogy hűlt le, amikor az amúgy csöndes, eminens diák benyomását keltő Karácsony Gergely ki merte ejteni száján az osztály szót.) Annál érdekesebb a következő megállapítása a szövegnek, miszerint a történelem folyamán változó „osztályhelyzetek” Marxék korában leegyszerűsödtek a proletárokra és burzsoákra. Ez manapság szinte még hatványozottabban igaz, tekintve hogy a társadalom nagy része proletár, aki így vagy úgy, de kénytelen eladni a munkaerejét. Persze ha egy fehérgallérosnak (pl. egy szoftverfejlesztőnek) azt mondanánk, hogy te vagy a posztmodern kor kőművese, nagy valószínűséggel elsőre sértésnek venné, pedig marxi értelemben ő legalább annyira proletár, mint a 19. századi bányákban dolgozó, és a munkásság klasszikus külső attribútumaival rendelkező (kormos arcú, piszkos ruhájú) vájár.

A kiáltvány azon állítását, miszerint a modern képviseleti rendszer a burzsoázia érdekeit szolgálja, szintén nem érdemes cáfolni. Bár a kisebbik rosszként tételezhető, úgynevezett jóléti állam (részben a fasizmustól való félelemből, részben Szovjetunió ellenpólusaként) tett engedményeket a dolgozóknak. Azonban, mostanra már szinte teljessé váló leépülését nézve, elég csak górcső alá venni a hazai parlamentet. Vajon hány párt képviseli (és képviselte egyáltalán a rendszerváltás óta) valóban a dolgozók és a legszegényebb, leginkább elnyomott tömegek érdekeit. A szövegnek a burzsoáziáról, és így közvetve a kapitalizmusról tett másik fontos meglátását is igazolta az idő, miszerint az, a hűbéri, sokszínű viszonyokat, tiszta anyagi pénzviszonnyá tette, „fizetett bérmunkássá változtatta a költőt…”. A kapitalizmus mára teljesen kiterjedt, a kivonulás belőletöbb mint problematikus. A művészet azon akciói, a performansztól a fluxusig, hogy anyagtalanítsák az alkotást, és ezáltal kivegyék a tárgyiasító pénzforgalmi rendszerből, végeredményben elbuktak, mert a kapitalizmus a Gramsci-féle passzív forradalom elvének ékes bizonyítékaként magáévá tette, bekebelezte eme próbálkozásokat. Manapság az úgynevezett underground, mint szubkultúra is részévé vált a rendszernek.

Fontos megállapítások olvashatók, az akkor még csak éppen kibontakozó világpiac formájában szárnyait bontogató, de mára (főleg a vasfüggöny leomlása után) teljes egészében kiterjedő globalizációról. A Kiáltvány éleslátással értekezik a nagytőke globális hódítása által elsorvasztott nemzeti iparokról, valamint a perifériális országok függelmi viszonyairól. És - habár gyarmatok manapság már - az eredeti értelemben véve - nem léteznek - ahhoz hogy lássuk, a kizsákmányolás topográfiailag pont a globalizációval manifesztálódott igazán, elég megnézni a harmadik világot. Ha a példák sokasága közül vigyázó szemünket mondjuk a megfojtott kambodzsai gazdaságra vetjük, rögtön láthatjuk azokat az alternatíva nélküli tömegeket, akik a Zara vagy más nagyvállalat üzemeiben, szinte rabszolgaként, éhbérért kénytelenek eladni a munkaerejüket.

Úgy gondolom, a tőke folyamatos monopolizációjáról tett állításai is helytállóak a szövegnek, amely legalábbis hullámokban, de az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb méreteket ölt. Az egyenlőtlenségek rohamos növekedését szabatos részletességgel bizonyította, a kissé talán túlsztárolt Piketty is, de ma már a sajtó legkülönbözőbb regisztereiben futhatunk bele, abba az emlékezetben könnyen megtapadó perverz arányszámba, miszerint a világ lakosságának 10 százaléka rendelkezik az világ összvagyonának 90 százalékával.

 A kommunizmushoz kísértetéhez hasonlóan találó metafora, amikor a szöveg a burzsoáziát egy olyan boszorkánymesterhez hasonlítja, aki nem uralja többé azoknak a földalatti erőket, amiket megidézett, és amely erők itt magát a kapitalizmust jelentik. Ezzel a mitikus hasonlattal a szöveg találóan fejezi ki a modern, globális világ azon traumáját, hogy az emberiség a növekedés, profit, és egyéb absztrakciók rabságában hánykódva többé nem ura magának, és az általa teremtett világnak. Ennek legékesebb bizonyítékai a gazdaságban újra és újra eszkalálódó válságok.

A proletariátusról tett észrevételei, és azok korunkban való érvényessége már jóval problematikusabb véleményem szerint. Az hogy a munkamegosztás, a gépesítéssel karöltve sok szempontból sematizálja az elvégzett munkát, és a munkást magát monoton részfolyamatok elvégzésére silányítja, látjuk, hogy mindez, a rendszer inherens próféciájának bizonyult. Elég csak a jelenkor Kínájának kapitalista diktatúrájára gondolnunk, ahol a fordista, elidegenedett szalagmunka, Chaplin egykori lázálmát megszégyenítő méreteket ölt.

A Kiáltvány egyik legfontosabb, a proletárokkal kapcsolatos jóslatát azonban (legalábbis az európai és észak-amerikai társadalmakban), miszerint ők lesznek az a fegyver, amely végül a burzsoázia ellen fordulva megteremti az osztálynélküli társadalmat, úgy tűnik durván keresztülhúzta a posztindusztriális fordulat. (Ez egyébként a bolsevikoknál se működött, mivel ott meg még számszerűen alig volt nagyipari munkásság, ezért először a kapitalizmus fázisát kellett levezényelniük.) Manapság azonban az ipari munkásság jelentős része felszámolódott, és a proletariátus szinte teljesen elvesztette osztálytudatát. Siralmas helyzetét napjainkban pedig csak fokozza végzetes tagoltsága. Elég perverz belegondolni, hogy (pont a globalizációnak köszönhetően) az egykor nemzeti tőkék és nemzetközi munkásság viszonya mára épp ellentétbe fordult. A tőke vált nemzetek fölöttivé és a munkásság szorult be a nemzetek kalitkájába. (És akkor a kalitkán belüli rasszista és egyéb törésvonalak sokaságáról még nem is beszéltünk.) E tekintetben egyelőre úgy néz ki, hogy (legalábbis a nyugati társadalmakban) a nagytőke, a proletariátusnak, mint az ellene fordítandó fegyvernek az élét csúfosan elvette.

Úgy tűnik mindezek fényében, hogy hosszas harcok után napjainkban a tőkés társadalmi rend ismét győzelemre áll. A kapitalizmus totalitása - az esőerdők mélyén itt-ott még posztédeni állapotban leledző törzseket leszámítva - a világ minden szegletére kiterjed. Klasszikus lenini fordulattal élve joggal kérdezhetjük, hogy „mi a teendő?!” A proletariátus osztálytudatának visszaadása? Esetleg új forradalmi szubjektum kijelölése? Vagy a forradalom fogalmának teljes újradefiniálása?

Talán fentebb sikerült pár vázlatos gondolatkísérlettel igazolnom a Kommunista Kiáltvány aktualitását. Habár a harcot győzelemre segítő eszköz tekintetében napjainkra minimum kétségessé váltak a szöveg állításai, ezzel szemben, ha a kapitalizmus fő attribútumait letapogató kritikai anyagként tekintünk rá, akkor nem csak a 19. század fontos látleletének, de korunk rémisztően mélyreható próféciájának is bizonyul. Így pedig, fő célját, a műfajiságából adódó katalizátor szerepét, cselekvésre buzdítását maradéktalanul betöltheti ma is. Ha vannak és lesznek, akik forgatják. Mert a feladat nem kisebb, mint 1848 februárjában. 
---
Szeretnél hozzáférni a tárgyalt könyvhöz? Csatlakoznál az olvasói körünkhöz?
Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!