Forradalmi Forrás

Viszlát munkásosztály, helló szocializmus?

2019. szeptember 19. - Forradalmi Forrás

9780896081673-us.jpgAndré Gorz: Farewell to the Working Class – An essay on Post-Inudstrial Socialism c. könyvének kritikus ismertetése. (A megjegyzések, a kritika dőlt betűvel lesz közölve, egész mondatokban.) Megjelent Pluto Press London, 1982, fordította Michael Sonenscher. (Az eredeti művet 1980-ban adták ki Párizsban, francia nyelven.)

A kilenc fejezetből és egy rendhagyó utószóból álló könyv első négy fejezetében Gorz elég keményen nekimegy Marx nézeteinek a proletariátusról, annak szerepéről, harcáról és a munkáshatalomról.

Az első fejezetben leszögezi, hogy Marx nem empirikus, hanem filozófiai alapon alkotta meg a proletariátus fogalmát. Pusztán elméleti alapon írta meg a forradalmi proletariátusról szóló nézeteit. Marx szerint a proletariátusnak az az eleve elrendeltetése, hogy forradalmi osztállyá váljon. A balos aktivistáknak nem kell elmenni az üzemekbe, mert nem érdekes az, hogy az egyes proletár ma minek érzi magát, egyszer majd úgyis öntudatra ébred. Gorz szerint ebből eredeztethetők a forradalmi mozgalmak élcsapat és elit identitása, de a spontaneitást vagy éppen a szakszervezetek szerepét a középpontba helyező elképzelések is.

Mindezek az élcsapat jellegű mozgalmak Gorz szerint szükségszerűen el vannak szigetelődve a proletariátustól. A proletariátus így nem tud ezekhez a mozgalmakhoz hogyan viszonyulni. Mivel a proletariátus vezető szerepe a jövőben válik gyakorlattá a marxisták szerint és mindennapi gyakorlati tapasztalat nem támasztja ezt alá, így a különböző marxista irányzatok közötti vita arról szól, hogy ki hűségesebb a marxi dogmákhoz. A marxista ortodoxia, a dogmatizmus és a marxizmus vallásos jellege annak hegeli alapjaiból fakad.

Egy rövid és elnagyolt Leninre hivatkozáson kívül Gorz teljesen figyelmen kívül hagyja a különböző marxista irányzatokat és gyakorlatot, amely azért jócskán árnyalja azt a képet, amelyet a marxizmusról (valójában inkább csak Marxról) néhány oldalban leír. Hogy csak egyet említsek Leninnél és másoknál is megjelenik – és politikai gyakorlatukban egy ideig a központba is kerül – hogy a proletároknak a szegényebb parasztság mindenképpen a szövetségese kell, hogy legyen (igaz a proletariátus vezetésével), egyes mai marxista szerzők (pl. David Harvey) pedig hangsúlyozzák, hogy a nem-dolgozók (munkanélküliek, diákok stb.) mind olyan rétegek, amelyeknek minden oka megvan a szocializmusért folyó küzdelemben, amelyben a proletariátus vezető szerepe helyett az egyes rétegek közös harca, célja, egysége kell, hogy a középpontba kerüljön. De a könyv nem emiatt a vita miatt érdekes, így evezzünk is át a második fejezetre.

A második fejezetben Gorz leszögezi, hogy a termelőeszközök kollektív kisajátítása mítosz és amúgy is lehetetlen. Fejtegetése szerint a kapitalizmus saját arcára formálta a proletárt, amely a vállalatok militarizált rendszerében kénytelen dolgozni és nem is láthatja át az egész rendszert. Ráadásul az automatizálás és a robotizálás miatt gyorsan nő a valójában szakképzetlen munkaerő, amellyel szemben végképp nem lehet olyan igényeket támasztani, hogy osztálytudatos proletár legyen. A valóságban létező proletár egyén számára a kollektív proletár külső, meg nem értett fogalom maradt, nem tudja a kollektivitást átélni, beépíteni saját tudatába. Hmm… nézzük csak azt, hogy amikor leáll egy autógyár (mint pl. pár hónapja a magyarországi Audi üzem), akkor leállnak azok a hazai külföldi üzemek, amelyek beszállítói vagy vevői a győri Audinak. Egy ilyen helyzetben világosabb válik az autógyári dolgozó számára, hogy hol a helye a folyamatokban és az, hogy van ereje, tud nyomást gyakorolni. Gorz szerint a történelem is azt mutatta meg, hogy az osztály kollektív erejéből nem következik az, hogy az egyes proletár a történelem tudatos alanyává, csinálójává válhat. Így a proletárok osztálya nem tudja kisajátítani a termelőeszközöket, nem tudja azokat saját kollektív céljainak alárendelni.

1.png

Gorz szerint a dolgozók mozgalmai a következő választás előtt állnak:

Elfogadják továbbra is a termelés-központúság (produktivizmus) ideológiáját, azt, hogy a termelőeszközök fejlődése a lényegi előfeltétele a szabadságnak, amiből az fakad, hogy azután is a kapitalista körülmények között és elvárások szerint fognak termelni, hogy a termelőeszközöket kisajátították, vagy a dolgozók mozgalmai felismerik, hogy a termelőeszközök és a megtermelt javak kisajátítása fölösleges, mert a kapitalizmus lényege (a termelékenység kényszere) fenn fog maradni. Utóbbi esetben a valódi kérdés az lesz, hogy a termelőeszközöket és a termelés, a gazdaság egész szerkezetét hogyan lehet gyökeresen átalakítani, hogy utána érdemes legyen kisajátítani azt, hogy végre aztán ne a kapitalizmus folytatódjon, hanem szocializmust teremtsünk. Ez azt igényli, hogy maga a munkásosztály is megváltozzon, hogy a készségek, képességek, felelősségek, a munkamegosztás is megváltozzanak – lényegében politikai és kulturális igények mentén. A munkásosztálynak saját önálló (Gorz megfogalmazásában: autonóm) céljai alapján kell elérnie ezt. A munkásosztály politikai hatalma nem a megoldás, hanem az egyik eleme csak sok egyéb átalakulási folyamatnak – előfeltétel és nem cél.

A harmadik fejezet címében Gorz megerősíti, hogy a proletár csak a tőke lenyomata. A proletarizálódás folyamata akkor válik teljessé, amikor a proletárt megfosztják minden olyan autonóm képességétől, amely saját fennmaradásának eszközeit előállíthatná. Ennek köszönhető, hogy a ’valódi élet’ teljesen a munka világán kívülre szorul. Az autonómia praktikusan azt jelentené, hogy rendelkezne például egy kis kerttel, ahol a saját szükségletei szerint tudna növényeket termeszteni – persze ez is csak részleges autonómia. Ugyanakkor ez az autonómia gátja az osztálytudatnak, hiszen ezzel fellazul az a proletár identitás, hogy a proletárság egy elkerülhetetlen sors – egészen a proletárforradalomig. Ezért van az, hogy a balos aktivisták számára a részleges autonómia a burzsoá individualizmus jele. Az autonómia szerintük nem proletár érték.

Itt egy kis kitérőt tennék. Eretnekségnek tűnhet, de szerintem fontos lenne hangsúlyozni, hogy amikor szocializmusért, kommunizmusért küzdünk, akkor tegyük nyilvánvalóvá, hogy ebben van egy önzőség, van egy adag individualizmus is, hiszen úgy gondolom, hogy nekem mint egyénnek, mint egyéni proletárnak is jobb lesz egy igazságos társdalomban élni. A saját külön bejáratú érdekem is ez. Nem mondom, hogy mindez válasz arra, amit Gorz állít, de szerzőnknek ez az „eretnek” gondolat nem jut az eszébe.

A proletárnak a Gorz által leírt helyzetben csak az az ’aktív passzivitás’ jut, hogy sztrájkol, munkát lassít és hasonlók, melyek nem mások mint a tőkések által rájuk kényszerített ’passzív aktivitásra’ adott válaszok. De a passzivitás, a puszta tagadás, negálás fennmarad: „szar bérért szarul dolgozom” – mondja a munkás. A helyzetnek ez a passzív elfogadása azonban nem vezethet ki a kapitalizmusból. A bérmunkás létbe való beszorulás nyomán sok proletár azt mondja, hogy akkor az, aki nem dolgozik, az ne is kapjon semmilyen jövedelmet. A követelések lemennek arra a szintre, hogy a bérüket megkapják, vagy hogy több bért kapjanak, hogy többet fogyaszthassanak. És ha valamit nem kapnak meg, akkor azt az állam biztosítsa a számukra. Az államhatalom megszerzésének vágyának helyébe az lép, hogy az állam védjen meg engem mint proletárt, mint egyént, mint fogyasztót.

Gorz szerint a proletariátusnak el kell utasítania a kapitalista termelési viszonyok ’mátrixát’. De hogyan nyer erre képességet a proletariátus? Ez az, amire Gorz szerint a marxizmus nem ad választ. A proletárt a kapitalizmus tette olyanná, amilyen ma. Ezért először a kapitalista termelési viszonyokban kell elérni egy törést. Egy ilyen törés nyomán alakulnak ki új struktúrák a termelési viszonyokban, egy ilyen törés nyomán alakulhat ki egy másfajta munkásosztály.

3.png

A munkások csak úgy találhatnak saját magukra mint emberekre, ha megtagadják a proletár létet. Ekkor lehetséges, hogy passzívból aktívvá, negálásból affirmálásba váltsanak át.

A negyedik fejezetben Gorz elveti a munkáshatalmat. Állítása szerint – néhány szegmensét és néhány rövidebb időszakot leszámítva – a proletariátusnak nem alakult ki forradalmi öntudata abban az értelemben, hogy el tudna képzelni egy olyan társadalmat, amelyben a munka nem a túlélés eszköze, hanem önálló, kreatív, szabad tevékenység lenne, amelynek gyümölcsét teljes egészében élvezni tudná. A burzsoázia lerombolta a lehetőségét is egy ilyen öntudat kialakulásának. Olyan termelési szervezet alakult ki, amelyben nem tudja elképzelni a fenti szép jövőt a munkásosztály. Azt gondolom, hogy ebben van igazság, de miért zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy létezik egy kicsiny, de ezzel a vízióval tudatosan vagy ösztönösen rendelkező kisebbsége a munkásosztálynak? És miért zárnánk ki annak a lehetőségét, hogy a radikális baloldal megszervezze és növelje, erősítse ezt a kisebbséget?

Gorz elismeri, hogy például az 1920-as évek elejének olaszországi gyárfoglalásai megcsillantották azt a lehetőséget, hogy a munkások az egész társadalmat is igazgatni tudják, nemcsak egy üzemet, ugyanakkor ez ma már nem reális, mert a tőkések nem függnek az akkori jól képzett szakmunkásoktól, mert ma alacsony képzettségű, könnyen lecserélhető, alkuerővel nem bíró dolgozókkal működtetett munkafolyamatok vannak. Másrészt ma egy adott üzem nem áll meg önmagában, hanem nemzetközi munkamegosztás része – távolban működtetett üzemekkel, szolgáltatókkal van kapcsolatban, és mindezek egy centralizált menedzsment alatt vannak irányítva. Vagyis az egyes üzemnek, s így az ott dolgozóknak önmagában nincs hatalma, alkuereje, nem ott születnek a döntések, hanem integráltan, nemzetközi szinten. Így az egyes üzemekben esetlegesen kialakuló önigazgató munkástanácsok korszaka, lehetősége is elmúlt. Ma egy adott üzem szintjén a dolgozók maximum vétózhatnak: elutasítják a rossz munkakörülményeket, elérhetik a túl szigorú normák módosítását. A mai üzemi tanácsok ezért sokszor valójában csak szakszervezetekként működnek. A munkások kisebb csoportjait képviselő szakszervezeti bizalmik puszta összekötők a munkások és a menedzsment között. Ezzel azonban még mindig a kapitalizmus logikáján, működésén belül maradunk. Az adott üzem munkásainak nincs beleszólása a termelés mennyiségébe, a termelés egészének szervezésébe. A bonyolultabb értékláncok és a globalizáció miatt Gorz szerint már senkinek sincs hatalma. Az egyes tőkés, egy adott üzem igazgatója már nem bír önálló döntési jogokkal, hatalommal. Ők is csak végrehajtók, a tőke ügynökei. Vagy ahogyan Marx maga is leírta, a tőke funkcionáriusai. Csak adminisztrálják a folyamatokat, de nincs azok felett valódi hatalmuk. A hatalom már nem valakié. A hatalom inkább egy struktúra. Az üzemigazgató csak felfelé mutogat: „Engem is csak utasítottak. Nekem sem tetszik, de ezt kell tennem. Nem én csinálom a szabályokat, nekem csak be kell tartanom azokat.” Gorz szerint minden modern hatalmi forma elvesztette alanyiságát – a modern államban már nem kapunk parancsokat.

Még ha sok igazság van is mindebben, azért vitatkoznom kell vele. Lehet, hogy a döntéseket nem üzemi szinten hozzák meg, de nemzetközi szinten azért minden vállalatnak van egy igazgató tanácsa. Ha pedig az államot nézzük, akkor mégiscsak valaki bírságol meg – a rendőrség vagy az adóhatóság részéről. Igenis vannak döntéshozók, vannak felelősök. Nevük van. És céltáblájává kell válniuk a munkások és általában a nép ellenállásának. Persze ez önmagában nem elég. De ha a politikának nincs alanya, nincs cselekvője, akkor megszűnik politikának lenni és örökké alávetett helyzetben maradunk – eszközök nélkül. A történelmet végső soron mégiscsak emberek csinálják – még akkor is, ha az emberi társadalom, a gazdaság egyre bonyolultabbnak tűnik is.

Borúlátóan végződött tehát a könyv negyedik fejezete. Az ötödik fejezettől kezdve azonban kellemes meglepetések is értek a munkásosztályt bőszen eltemető szerző részéről. Gorz az ötödik fejezet elején elutasítja azt a javaslatot, hogy vissza kéne térnünk a kisebb vállalati szervezetekhez, ahol a tulajdonos, a menedzser és az alkalmazottak kapcsolata szorosabb, már-már demokratikus vagy éppen családias. Nem, most már menthetetlenül hatalmas, személytelen gépezetekben dolgozunk, innen nincs visszaút, és a nosztalgiák is alapvetően hamisak: a kisebb kapitalista szervezetekben ugyanúgy megvan az elnyomás és kizsákmányolás. A mai nagy szervezetekre különösen igaz, hogy a hatalmi pozíciók és a hatalomgyakorlás eszközei előre meghatározottak. Megint közbe kell vetnem: mindezt végső soron nem adott emberek döntik el? De abban igazat kell adnunk Gorznak, amikor azt írja, hogy aki a rendszerben érvényesülni akar, annak be kell tartania a meglévő szabályokat. A szerkezet határozza meg a fogaskereket és nem fordítva. Elképesztő vállalati bürokráciák vesznek körül minket, amelyek elképesztően rugalmatlanok tudnak lenni. Valóban a személyes hatalomnál erősebbnek tűnik a személytelen – ahogyan Gorz fogalmaz – funkcionális hatalom. És igen, mindez nemcsak a gazdasági hatalomra, hanem a politikai hatalomra, az államra is igaz. Valóban, az osztályharc is homályosabbá vált, hiszen a munkás a gyárigazgatóval van konfliktusban, de annak sokszor nincs saját önálló döntéshozatali joga. Sokszor attól akarjuk elvenni a hatalmát, akinek nincs is. Ebben a helyzetben az emberek újra és újra ki vannak éhezve arra, hogy megtalálják a felelőst vagy azzal szemben keressenek egy vezetőt, egy harcost, aki valóban felelősséget vállal az általa képviselt közösségért, hogy változást érjen el. Ez azonban személyi kultuszhoz vezethet, és itt – teszem hozzá én - nem feltétlenül csak egy ország vezetőjéről lehet szó, hanem egy kisebb közösségéről is. A vezetőt egyfajta megváltó szereppel ruházzák fel és elfeledkeznek arról, hogy a rendszer mechanizmusának gyökeres megváltoztatása kellene, hogy a cél legyen. Ha a mechanizmus marad, csak pusztán egy új vezető kerül az élére, akkor valójában nem változik semmi. Akkor sem, ha a munkásosztály harcai révén került oda.

Gorz szerint ezért a hatalom megragadásának koncepcióját alapjaiban kell újra gondolni. A hatalmat egy már dominánssá vált osztály tudja csak megszerezni. A forradalomnak először a rendszer működését kell megváltoztatnia, visszafordíthatatlanul lerombolva a létező mechanizmusokat. Gorz szerint a jelenlegihez képest „más fajta viszonyok alternatív hálózatának fejlesztésével” (ez lenne a forradalom? – kérdem én) lehetséges egy olyan kollektív gyakorlat, amely erre képes. Gorz szerint a már említett személytelen, funkcionális hatalom minden fajta társadalomban létezett és létezni is fog. Amit tenni lehet és kell az az, hogy ezt a fajta hatalmat leszűkítsük azokra a területekre, amelyek nem tudnak máshogy működni csak így. Hatalom egyes területeken mindig lesz, de a dominanciát a társadalom egészét tekintve le kell rombolni.

A hatodik fejezetben Gorz a történelem egy új alanyát a ’poszt-indusztriális proletárok nem-osztályát’ nevezi meg mint a változás kulcs tényezőjét.

Miről van szó?

Mára a dolgozók közönyössé váltak munkájukkal szemben, a munkát teljesen csak egy külső kényszerként élik meg. Nem szeretnek dolgozók lenni, nem akarnak proletár identitást. S ez egyben értelmetlenné teszi számukra, hogy osztállyá szerveződjenek. A klasszikus dolgozó, proletár helyett a nem-proletárok nem-osztálya kezd kialakulni. Ez előrevetít egy olyan társadalmat, amelyben megszűnik a munka (mint ránk kényszerített bérmunka) és a dominancia minden formája. E nem-osztályt már nem a kapitalizmus határozza meg. Ez az osztály – szemben Marx proletariátusával – már azonnali osztálytudattal rendelkezik. Léte egyszerre szubjektív és objektív, egyszerre kollektív és individualista. Ebbe az osztályba mindenki beletartozik, akit kitettek a munkahelyéről, aki nem használja teljes kapacitását (pl. alulfoglalkoztatott, pl. a robotizálás eredményeként), aki a kirúgás szélén van, akit még bármikor felvehetnek valahova dolgozni (de per pillanat munkanélküli), aki részmunkaidős, aki alkalmi vagy szezonális munkás. (Tőlük eltérően a biztosan és tartósan foglalkoztatott dolgozók ma már csak egy kisebbsége a társadalomnak.) Ma ez a nem-osztály, a poszt-indusztriális újproletariátus a többség. A robotizálás és egyes vállalatszervezési módszerek miatt tovább fog nőni ennek a nem-osztálynak a létszáma. A nem-osztály tagjai jellemzően túlképzettek Gorz szerint. Egy biztos: a nem-osztály tagjai nem érzik magukat a munkásosztály tagjainak, de a tőkés osztály tagjainak sem. Maximum átmenetileg dolgoznak, de egyáltalán nem kötődnek érzelmileg a munkájukhoz. A nem-osztály tagjainak a szubjektivitását a biztos, tartós munka elutasítása határozza meg, és az, hogy a munkát kizárólag elidegenedésnek élik meg. A munkásosztálytól eltérően rájuk a szabad szubjektivitás a jellemző. Nem érzik, hogy a társadalom számára objektívan fontosak lennének, ki vannak zárva a társadalomból, egy nem-erőt képviselnek. A társadalom fejlődését maguktól idegennek érzik, úgy tekintenek rá mint puszta látványra, showműsorra. Így nem érzik fontosnak, hogy megragadják a hatalmat. Nem kell emiatt feláldoznunk magunkat a történelem oltárán, mert a történelem nem tart sehova. E helyett a nem-osztály tagjai minél nagyobb területeket próbálnak kiharapni saját maguk számára autonóm tevékenységek végzésére. A jelenlegi társadalomtól és annak tovább fejlődésétől már semmit sem várnak, mert az a társadalom a munkát már gyakorlatilag fölöslegessé tette, a termelékenység növekedése már csak a barbárságot és az elnyomást fokozza, és az hogy embereket a munka világában tartanak szinte kizárólag arról szól, hogy kontroll, elnyomás alatt tartsák őket.

2.png

De ha a társadalomtól és a történelemtől nem is várunk már semmit, világosan tudnunk kell, hogy mit utasítunk el, mire vágyunk – beszél most már Gorz többes szám első személyben a nem-osztály szószólójaként: elutasítjuk a termelékenység és a felhalmozás logikáját, mechanizmusait, etikáját, és minden osztály megszűnését kívánjuk. A termelékenységet fel kell, hogy váltsa egy más fajta racionalitás. Ez a törés, ez a változás nem anyagi jellegű folyamatokból fog kibontakozni, hanem alkotó cselekvés révén, amely tisztában van saját szabad szubjektivitásával, és úgy lép fel mint a minden egyénben meglévő önmagában való végső cél. Minderre csak a nem-osztály nem-termelői képesek csak. Így zárja e fejezetet Gorz, hogy a következő fejezet címében már a forradalom szót használja (’A posztindusztriális forradalom’).

A hetedik fejezetet azzal kezdi a szerző, hogy a poszt-indusztriális proletariátus nem rendelkezik a jövő társadalmának átfogó víziójával, amely egyszerre erősség és gyengeség is. Nincs egységes és messianisztikus látomása, így – legalábbis ez – nem ad neki kohéziót és folyamatos, konzekvens aktivitást. Céljuk pusztán az, hogy visszaszerezzék ellenőrzésüket saját életük felett és szakítsanak a termelékenység piaci racionalitásával, szakítsanak a külső kényszerekkel. Az mondjuk nem világos, hogy Gorz miféle forradalomról beszél a fejezet címében. De olvassunk tovább.

Gorz hangsúlyozza, hogy nála az egyén szuverenitása nem azt jelenti, hogy szabadon fogyaszthasson minél többet, hanem azt, hogy mindenfajta gazdasági cél nélkül folytasson teljesen öncélú tevékenységeket: kommunikáció egymással, adni a másiknak, alkotni, esztétikai élvezeteknek hódolni, életet adni gyermekeknek és felnevelni őket, gyengédnek lenni egymással, fejleszteni fizikai, érzéki és értelmi képességeinket, pusztán használati értékkel bíró (nem áruként funkcionáló) dolgokat létrehozni, amelyeket amúgy sosem állítanának elő, mert nem hoznak elég profitot. Lényegében kommunákban élnének az emberek, ahol pl. közösen használt javítóműhelyek lesznek, hogy ne kelljen eldobni a gépeket idő előtt, közösségi házak, könyvtárak működnének, ahol mindenki a maga épülésére művelődhetne, fejleszthetne új technológiákat is akár. Mindenki által hozzáférhető mozik, koncertek, rádió- és tv adások, amelyekben egyben szabadon cserélhetnék egymással az emberek nézeteiket, alkotásaikat.

És szó sincs arról, hogy a nők házimunkáját meg kellene fizetni. Azért nem, mert bőven jutna rá idejük, ahogyan a férfiaknak is (!), hiszen csak minimális óraszámban kellene dolgozni. Ha a nők házimunkáját megfizetnénk, akkor azt is bérmunkává tennénk, ami elutasítandó. Nem arról van szó, hogy a nőket felszabadítjuk a házimunka alól, hanem arról, hogy a házimunkát és az egyéb gazdaságilag nem racionális tevékenységeket terjesztjük ki a háztartások határain túlra is.

Persze mindez a létforma csak akkor fogja legyőzni a kapitalizmust, ha feltűnik mint alternatíva, ha kulturálisan befolyása lesz másokra is.

4.png

A nyolcadik fejezetben (’Egy duális társadalom felé’) Gorz bemutatja a hetedik fejezetben leírt életformát. A szabad szubjektivitás szférája (az autonómia szférája) nem zárja ki azt, hogy a Gorz által elképzelt társadalomban létezzen a külső kényszer (heteronómia) szférája is – az autonómia szféráján túl. A lényeg, hogy a külső kényszer szférája alá legyen rendelve az autonómia szférájának. Gorz szerint Marx is ilyesmiről írt a Tőke 3. kötetében, amikor a ’szabadság szférájáról’ és az ’anyagi termelés szférájáról’, ezek kapcsolatáról írt.

A szabadság birodalma valójában csupán ott kezdődik, ahol megszűnik a nyomor és a külső célszerűség diktálta munka, vagyis ez a birodalom a dolog természeténél fogva kívül esik a tulajdonképpeni anyagi termelés szféráján ... Ezen a téren a szabadság csak azt jelentheti, hogy a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik a természettel való anyagcseréjüket, ahelyett, hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk; ezt az anyagcserét a legkisebb erő felhasználásával, az emberi természethez legméltóbb és ennek legmegfelelőbb feltételek mellett hajtják végre. De ez még mindig a szükségszerűség birodalma.

Ezen túl kezdődik az emberi erőkifejtés, amely öncél, a szabadság igazi birodalma, amely azonban csak a szükségszerűség e birodalmán mint alapján virágozhat ki. Az alapfeltétel a munkanap megrövidítése.” (MEM, 25.
A tőke, III. 786. o.)


Az anyagi termelés szférája az autonómia, a szabadság szférájának kiterjesztését kell, hogy szolgálja.

Az anyagi termelés (a külső kényszer, a heteronómia) szférája „programozott és tervezett” (Gorz megfogalmazása) annak érdekében, hogy minden elő legyen állítva az egyéni és közösségi élet fenntartása érdekében, maximális hatékonysággal és a legkisebb erőfeszítéssel és forrásfelhasználással. És minden, ami az autonómia szférájában is ellátható (pl. minden nem költséges orvosi kezelés), az legyen ott ellátva, előállítva. Az autonómia szférájában olyan dolgokat is előállítanak az emberek, amelyek a fennmaradás miatt nem szükségesek, hanem csak saját vágyaikat, ízléseiket és fantáziáikat fejezik ki. Az egyének szabadon és folyamatosan mozoghatnak az anyagi termelés (a külső kényszer, a heteronómia) szférája és az autonómia szférája között. Ez az átjárhatóság azért is fontos, hogy a – feltehetően kommunákból álló – autonómia szférája ne kezdjen el befelé fordulni, elszigetelődni, hiszen az sivársághoz, a tudás leépüléséhez vezethet. A családon belüli erőszak mai elterjedtsége az elszigetelten működő nukleáris család intézményéből is fakad, nyilván ezt sem szabadna újratermelni egy igazságos társadalomban.

A kilencedik fejezetben az anyagi termelés (a szükségletek) szférájáról és az államról ír Gorz. Az anyagi termelés szférája két dolgot foglal magában. Az egyik az emberi szükségleteket kielégítő anyagi termelés, a másik pedig a társadalom anyagi működését szolgáló termelés. (Nyilván termelés alatt a szolgáltatások nyújtását is értenünk kell.) A kapitalizmusban a kínálat diktál és nem a kereslet. Igazából nem az a lényeg, hogy termékeket állítsanak elő, hanem az hogy fogyasztókat állítsanak elő, akiket beidomítanak arra, hogy milyen termékeket vegyenek, majd pedig azokat a termékeket állítják elő. Ez a kapitalista tömegtermelésből is fakad, amely úgy hatékony, ha minél inkább egy kaptafára készülnek a termékek. Ezzel szemben Gorz szerint a posztindusztriális szocializmusban az üzemméretek kisebbek lesznek és decentralizáltabb, lokálisabb lesz a termelés. Tehát közelebb lesz a termelés a fogyasztóhoz, mert ha közelebb vannak a fogyasztók, akkor könnyebb megismerni, begyűjteni a fogyasztói igényeket. Hiszen az igényekből kell kiindulni – ellentétben a mai kapitalizmussal, amely a kínálatot erőlteti rá az emberekre.

Gorz rendszerében az anyagi termelés szférája a szükségletek felmérésen alapuló tervezésen alapul. A szerző szerint ahol tervezés van, ott a tervet végre is kell hajtani, tehát államnak is kell lennie. De ez az állam a maihoz képest jóval kisebb lesz, eleve csak a rendszer egy részét jelenti majd. Gorz szerint a szabályok betartatása miatt is kell állam (pl. rendőrség is). Gorz azt mondja, hogy a szabályok betartatását azért kell, hogy az állam végezze el, hogy a civil társadalmat, az egyéneket ne terheljék ezzel a feladattal, mert ez feszültségeket okozna. Sőt pénz, s így árak is lennének, mert a szerző szerint a csere (barter) gyanút, bizalmatlanságot okozna, merthogy nem lenne egy általános értékmérő eszköz. Gorz figyelmen kívül hagyja, hogy már Marx is leírta a Gothai program kritikájában, hogy a munkajegy alkalmas lenne a pénz helyett. Gorz rendszere abban is különbözik a kommunizmus klasszikus felfogásától, hogy fennmaradna benne a politika mint funkció. De az nem hatalomgyakorlást jelentene, hanem csak a vitáról szólna, arról, hogy az anyagi termelés szférájának működését hogyan lehet összeegyeztetni az autonómia szférájával.

5.png

Gorz utószava két részből áll.

Az első részben az Idő politikájáról ír. Vissza kell szereznünk az Időnket a kapitalizmustól.

Túl sokat dolgozunk. És indokolatlanul dolgozunk túl sokat, mert az automatizáció, a robotizáció és a számítógépek elterjedésének és teljesítményük növekedésének köszönhetően dolgozhatnánk kevesebbet is. De annak érdekében, hogy kontrolláljanak minket a kapitalisták, a munkahelyeken tartanak minket. Túl sokat dolgozunk, a heti 40 óra túl sok, nincs időnk a gyerekek normális nevelésére, ellátására, nincs időnk arra, hogy saját ízlésünknek, érdeklődésünknek megfelelő dolgokkal foglalkozzunk alkossunk, kommunikáljunk egymással. És ez azzal jár, hogy a munkaidőn túli tevékenység piacosodik, azt is a tőke uralja: minél rövidebb idő alatt, ezért igencsak iparszerűen elégítik ki igényeinket. Ez azonban megint csak nem egy valóban emberi élet. Ráadásul pénzt is kérnek érte, nem is keveset, így valójában az elszegényedés irányába tol minket a szabadidőnk is.

A második részben egy elképzelt politikai szituációt ír le egy elképzelt országban, amelyet egyébként maga is utópiának nevez. Milyen szituációról van szó? Az emberek jelentős része a kapitalista rendszeren belül ki tudott magának alakítani alternatív hálózatokat, autonóm szférát, és ezzel társadalmi nyomás helyeződik a hatalomra. Lezajlanak ugyan választások, de az új kormány megalakításának átmeneti időszakában a társadalmi nyomás eredményeként az államelnök rendkívüli intézkedéseket jelent be, amelyek a Gorz által leírt duális társadalom megalapozást jelentik.

Mik az alapelvek?

A kapitalista rendszerben a fogyasztás alá van rendelve a termelésnek. A GNP-t mint gazdasági mutatót teljesen félrevezetőnek tekinti Gorz, hiszen olyan dolgokat is beleszámolnak mint például az eldobható csomagolások és kütyük, vagy éppen az ipari balesetek utáni műtétek. Magyarán a pazarlás, a károk helyreállítása, a pusztítás is a gazdagság növekedéseként vannak elszámolva, ami teljesen abszurd. Mennyivel jobb lenne, ha mondjuk az ipari balesetek megelőzésével foglalkoznánk – ha már a példánál maradunk! Vagy ha sokkal tartósabb háztartási gépeket állítanánk elő. Persze mindez rontaná a gazdasági növekedésről szóló statisztikákat. Ha tartósabb dolgokat termelnénk, akkor kevesebbet is kellene termelni, kevesebb erőforrást használnánk fel.

Nem többet kell fogyasztani, hanem minőségileg kell jobban élni. A posztindusztriális szocializmusnak ez az egyik célja, s emiatt is jobb rendszer, mint a kapitalizmus, amely a vég nélküli növekedést erőlteti, újra ás újra kialakuló válságokkal, életszínvonal csökkenéssel. A cél, hogy dolgozzunk máshogy, dolgozzunk kevesebbet, éljünk – minőségileg – jobban. Gorz szerint az ezt célzó ’társadalmi kísérletek’ (újfajta együttélési, termelési, fogyasztási és szövetkezési formák) és az alternatív technológiák fontosak már ma is. A képzeletbeli államelnök ezeknek ad még nagyobb teret intézkedéseivel az elképzelt politikai szituációban. Milyen intézkedések ezek? 29 nagyvállalat államosításának előterjesztése a parlamentben. E vállalatok több mint fele fogyasztási javakat állít elő. Az államosítás révén csökkentenék a munkaidőt e cégeknél és a minőségibb életet szolgáló fogyasztási cikkeket állítanának elő. Új intézkedésekkel tennék lehetővé, hogy a dolgozók munkahelyi gyűléseken dönthessenek munkaidejükről, a munkaszervezésről, a termelés tervezéséről – helyi szakbizottságok segítségével. A heti munkaidő heti 24 órában lenne meghatározva, de aki ennél többet akar dolgozni, azt is megteheti. A 24 órás munkahéttel a szabadidő növekedne, közben többen jutnának munkához és jobb megélhetéshez. A 24 óráért fixen meghatározott, a normális megélhetéshez elegendő bér járna. Aki ezen felül luxuscikkeket is akarna vásárolni (a gépkocsit is ide sorolja Gorz), az ennél többet kellene, hogy dolgozzon. Az áruk ára munkaidőben lenne meghatározva. (Ez egyébként lényegében visszatérés Marxnak a Gothai program kritikája c. művében leírt munkajegyhez.) A technológia fejlődésével az árak csökkennek, hiszen egyre kevesebb idő kell egy adott áru előállításához. (Direkt írok árut, mert Gorz rendszerében a pénz, az, ár, a bér fennmaradnának.) Ugyanakkor az árutermelést visszaszorítaná az állam legalább olyan mértékben, hogy a helyi közösségek szükségleteinek legalább felét saját maguk állítanánk elő saját maguknak – kivonva ezen termékeket az árutermelés, a kereskedelem szférájából. A kerékpárok és motorkerékpárok gyártását azonnal 30%-kal növelnék, de ezek fele olyan lenne, hogy a fogyasztóknak maguknak kellene összerakni őket a rendelkezésükre bocsátott közös (iskolák, rendőrörsök, városházák, laktanyák részeként működő) szerelőműhelyekben, az ott szabadon használható szerszámokkal. A 24 órás munkaidő lehetővé tenné, hogy az emberek saját maguk alakítsák ki a helyi gyerekfelügyeleti, idősgondozási és hasonló szolgáltatásokat, intézményeket, a kölcsönös segítség alapján, tehát nem pénz alapon.

Az oktatási rendszerben megmaradna a történelem, a matematika, az irodalom és a természettudományok oktatása, de ez kiegészülne és szorosan összekapcsolódna a mezőgazdasági munkák, valamint a fém- fa-, kő- és textilmegmunkálás oktatásával. A diákok a kötelező alap- és középfokú oktatást követően úgy tanulnának tovább, hogy a tanulás mellett heti 20 órát dolgoznának, amiért teljes fizetést kapnak: mezőgazdasági, bányászati, acélipari, építőipari munkákat közszolgáltatásban szükséges (elsősorban egészségügyi és gyermek- és idősgondozási) munkákat végeznének. Nehéz, kellemetlen munkát (pl. kukás) folyamatosan maximum 3 hónapig végeznének a diákok. Ugyanakkor 45 éves kor alatt a nem diákok évente maximum 12 nap ilyen nehéz és kellemetlen munkakört kell, hogy ellássanak – rugalmas időbeosztásban. Az országnak az élelmiszerrel való önellátása kulcskérdés, ezért évi 100.000 embert ösztönöznének arra, hogy alacsonyabb népsűrűségű vidékekre költözzenek és ott organikus művelési módszerekkel mezőgazdasági munkát végezzenek. Az ehhez szükséges szakértelmet, technológiát az első 5 évben ingyen kapnák. Az emberek képzelőerejének fejlesztése érdekében pénteken és szombaton nem lenne tv-adás.

the_beautiful_soul.pngA hegeli "széplélek"

Most tegyük félre azt, hogy a legutóbbi javaslatnak sok értelme nem lenne az internet létezése és jellegzetességei miatt (amelyeket Gorz nem láthatott előre) vagy azt, hogy a francia rendszerből indul ki, ahol az elnök egyszemélyes hatalma jelentős, így végül is elméletileg azt is megteheti, amit Gorz leírt. Az égetőbb kérdés az, hogy egyáltalán megerősödhet-e az autonóm szféra annyira, hogy ez ilyen intézkedések bevezetésére kényszerítheti egy kapitalista állam elnökét? A másik, hogy a duális társadalom konkrét megalapozása mégiscsak felülről jön, az államelnök részéről. Lássuk már be: a kapitalizmus elpusztítására csak akkor van garancia, ha alulról jön nemcsak az igény, hanem a megvalósítás is. És természetesen intézkedések bevezetéséhez hatalom kell, de ennek azért kollektívabbnak, szervezettebbnek és ellenőrzöttebbnek kell lennie egy „jó útra tért” államelnök improvizációjánál.Gorz végcélja tetszetős, helyenként egészen kidolgozott és meggyőző, de adós marad azzal, hogy akár egy az általa leírt duális társadalom (a poszt-indusztriális szocializmus) mégis hogyan alakulhatna ki. A könyv megírása óta eltelt kb. 40 év alapján sajnos nem közeledtünk az általa leírtakhoz, hanem inkább távolodtunk. És tegyük hozzá, hogy sok egyéb ok mellett azért távolodtunk, mert a baloldalon túl sokan voltak gyávák ahhoz, hogy a változás cselekvő alanyait megnevezzék és megfelelően megszervezzék. Sajnos André Gorz is elutasítja mindezt könyvében. Sokan már a címe alapján is felhatalmazást érezhettek arra, hogy hagyják a faszba az egész radikálbalos szervezkedést. Pedig a könyv 8-9. fejezetében olyan dolgokat is megfogalmaz a jövő kommunizmusáról, amelyek akár elfogadhatók kiindulópontnak vagy akár célnak is – kinek-kinek ízlése szerint.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

Nyári Egyetem 5.

2019 júliusában tartott a Forradalmi Forrás néven futó olvasói körünk nyári egyetemet. Az alábbi előadás azt mutatja be, hogy hogyan alakult ki és változott a történelemben a piaci tudatforma, hogyan határozza meg a kortárs ideológiai térképét. Mit tehetünk ellene?

Az alábbi pedig kortárs példákat hoz arra, hogy az identitáspolitika és egyéb liberális tévelygések hogyan fertőzik meg a radikális baloldalt. Hogyan segíthet a pártforma ezek leküzdésében?

Nyári Egyetem 4.

2019 júliusában tartott a Forradalmi Forrás néven futó olvasói körünk nyári egyetemet. Az alábbi előadás a Kommunista kiáltvány gondolati tárának eredettörténetét tárja fel, hogy rátérhessen arra a kérdésre: mi a teendő ma?

Az alábbi pedig a filmes montázs kialakulását követi le, bemutatván annak bensőséges kapcsolatát a forradalommal.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

Nyári Egyetem 3.

2019 júliusában tartott a Forradalmi Forrás néven futó olvasói körünk nyári egyetemet. Az alábbi előadás Moishe Postone, David Harvey és egyéb szerzők munkáira támaszkodva mutatja be az értékelmélettel felmerülő problémákat, a kapitalizmus Marx óta lefolyó változásait.

 

 

Az alábbi pedig a proletárdiktatúra fogalomkörével foglalkozik, lekövetve annak történelmi értelmezéseit.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

Nyári Egyetem 2.

2019 júliusában tartott a Forradalmi Forrás néven futó olvasói körünk nyári egyetemet. Az alábbi előadás Orbánék NERjét mint a félperifériális kapitalizmus eredményét vizsgálja.

Az alábbi pedig Cockshott & Cottrell páros Towards a New Socialism ("Az új szocializmus felé") c. könyvét mutatja be, amely a szocialista gazdaság lehetséges kibernetikai tervezéséről szól. Beszélgetés és vita követi.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

Nyári Egyetem 1.

2019 júliusában tartott a Forradalmi Forrás néven futó olvasói körünk nyári egyetemet. Az alábbi előadás Jodi Dean "The Communist Horizon" (A kommunista horizont) c. könyve alapján készült:

Az alábbi pedig David Harvey "Seventeen Contradictions and the End of Capitalism" (A kapitalizmus 17 ellentmondása és vége) c. könyve alapján. Mindegyik előadást vita/beszélgetés követett.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

Jeremy Davies az antropocénről

davies_book_cover.jpgJeremy Davies: The Birth of the Anthropocene

(The University of California Press, 2016)

A könyv egyes részeinek (bevezető, 1. fejezet, következtetések, vagyis kb. a könyv egynegyedének) összefoglalása.

Az antropocén egy olyan koncepció, amely szerint a holocén nevű földtörténeti időszakot, amelyben most vagyunk, felváltja az antropocén. A szerző szerint most a holocénből megyünk át az antropocénba. Egy átmeneti időszakban vagyunk, így most érdemes gyökeresen újra gondolni bolygónk környezetének (vagy ahogy a szerző nevezi: fizikai világának) állapotát, és azt, hogy milyen irányba gondolkodjunk erről. Fontos esemény, hogy a holocén véget ér, mert kizárólag ebben a földtörténeti időszakban létezett a földön emberi civilizáció.

Az antropocén szóban azért szerepel az ember (antropos) szó, mert az antropocént az jellemzi, hogy az ember minden korábbinál mélyebben beavatkozott a fizikai világba, sőt nagyobb hatással van a környezetre, mint a környezet saját magára – emberi hatástól független önmozgása, körforgása révén.

Nincs arról szó, hogy itt lenne a világvége –  az emberen kívül más lények is jelentős hatással vannak a fizikai világra ezután is. Az antropocén nem a világvége és nem is feltétlenül vezet tovább az emberi civilizáció pusztulásához. Az antropocén eljövetelét nem tudjuk megakadályozni. A feladat az, hogy megtaláljuk benne a helyünket és ne romoljon tovább környezetünk állapota.

A könyv 37-38. oldaláról idézek hosszabban, mert ebben az egyetlen példába sűríti be a szerző a fő problémákat és egyben a megközelítést, amelyből az antropocén koncepciója kiindul:

„A fajok kihalása és az emberi elnyomorodás kéz a kézben járnak. A Viktória tóban honos állatfajok közül kétszáz – máshol nem fellelhető – hal pusztult ki mióta 1952-ben a tóba telepítették a nílusi sügért. A sügért haltenyésztés céljából telepítették be és valóban nagy üzlet lett belőle. De a tó partjain élők között olyan súlyos az alultápláltság, hogy 10-ből 4 gyerek fejlődése jelentősen elmarad a normálistól. Mi ennek az oka? A sügér üzlethez jelentős hajók, feldolgozó üzemek és a jól fizető országok piacaihoz való hozzáférés is szükségesek. Ezen termelőeszközök tulajdonosai azok, akiké a profit, a halászokat pedig proletárokká tették. A gyerekeket a nők gondozzák, a nők biztosítanak számukra ételt, de a nők nem lehetnek halászok. Nekik csak a legalja munka jut: a hal hulladékának kezelésével foglalkoznak vagy a halászok tömegei által lakott városokban lévő bordélyházakban dolgoznak prostituáltként. (…) Ily módon a lassú tűzzel égő ökológiai és humanitárius katasztrófa a nílusi sügér étkezési szokásainak az etnikai, nemzetiségi (3 ország határolja a tavat), osztály- és nemi tényezőkkel való összegabalyodásából fakad.”

Hozzáteszem: pusztán ez az egyetlen példa is jól mutatja, hogy mennyire szűklátókörű az, aki csak az ökológiai katasztrófát látja, de a kapitalizmus működésével való szoros összefüggését már nem veszi észre. A könyvet olvasva kiderül, hogy szerzője is így gondolja.

Földünk állapota mérhető.

A könyv 1. fejezetében Davies ad néhány kézzel fogható adatot is arról, hogy az ember milyen mértékben avatkozott be a fizikai világba. Ezekből néhány:

A tengerek felső rétegeit és a kontinentális talapzatot sokkal súlyosabb károk érik mint a szárazföldet. A 20. század végén – konzervatív becslés szerint is – a tengeri halászhajók a kontinentális talapzatok felének tengerfenekét forgatták fel (a tengerfenékig érő húzóhálóik révén). A tengeri fajok 90 százaléka él a kontinentális talapzati részeken. E részeken a biológiai termelés egyharmadát már a haltenyésztés adja. De ez még mindig nem elég. A halak halászása elképesztően lecsökkentette a halállományt. Az 1980-as évek óta ezért csökken a vadon élő halak fogásának mennyisége. Az Északi-tenger gyakorlatilag kiürült: a 4kg-nél nagyobb halak száma több mint 97 százalékkel csökkent az elmúlt 30 évben. A tengeritehenek, tengeri teknősök, bálnák és számos tengeri ragadozó fajok száma világszinten 85%-kal csökkent, tehát kb. a korábbi egyhatodára esett vissza. Hamarosan eljutunk oda, hogy a haltenyésztésből több hal fog származni, mint a halászatból. (A halászat egy része a haltenyésztést szolgálja: a kifogott halakat a tenyésztett halaknak adják táplálékként.) Korábban a halfajok sokszínűsége miatt a táplálékpiramis magas volt, de mostanra lelapult és a táplálék egyre nagyobb részét algák és egyszerű halfajok teszik ki. Ennek eredményeként a világ összes gerinces állatának száma a felére csökkent mindössze 40 év alatt (1970-2010 között) és az édesvízi állatok száma negyedére csökkent!

De mi a helyzet bolygónk felszínének állapotával? A kontinensek területének már csak egynegyede nevezhető vadonnak, de e területek nagy része amúgy is alkalmatlan lenne mezőgazdaságra vagy fakitermelésre. A bányászat és az építőipar évente 30 – 57 millió tonna közötti anyagot mozgat meg. Ez durván annyi anyag mint amennyit a folyók a tengerekbe hordanak (valahol 8 – 51 millió tonna között évente). De az emberi civilizáció közvetve még több anyagot mozgat meg: a talajerózió okozásával. Mindent összeadva, az emberi civilizáció tízszer annyi talajt, sziklát mozgat meg mint a természet! A talajerózió miatt a Földön évente egy Magyarországnyi terület válik megművelhetetlenné, az elmúlt 50 évben a Föld termőterületének egyharmada vált ilyen úton terméketlenné. És ebbe még nincs beleszámolva a túllegeltetés és az erdőpusztulás miatti termőterület veszteség. E folyamat legnagyobb vesztesi a létfenntartásukra termelő gazdák. És ők – a legszegényebbek – azok, akik a legkevésbé tudnak hozzájutni a növényvédőszerekhez, amelyekre egyre nagyobb szükség van a talaj minőségének romlása miatt. Nem csoda, hogy a szegényebb országokban a városokba áramló szegények tömegei miatt a nyomornegyedekben élők száma 2000-2012 között kb. 100 millióval nőtt (760 millióról 862 millióra). Így a talaj eróziója és a nagyvárosi nyomor terjedése, s így a bűnözés növekedése szorosan összefügg.

Az élelmiszertermelés és az erózió mára már dominálja az alapvető biogeokémiai körforgásokat Földünkün. Különösen a nitrogén és a foszfor fontos. Elsősorban a műtrágyagyártásnak betudhatóan az emberi civilizáció megduplázta a reaktív nitrogén képződését. A termőföldekbe évente 23 millió tonna foszfor jut (nagyrészt műtrágya részeként). Érdemes megemlíteni, hogy a foszfor alapanyaga a foszfát egy nem megújuló ásványi anyag: egész egyszerűen kibányásszák azt. Évente 33 millió foszfor tűnik el, amiből 13 millió tonna étel formájában (mi emberek és az állatok megesszük majd ürülék formájában távozik egy része), 20 millió tonna viszont talajerózió formájában tűnik el. A foszfor és a nitrogén túlzott mennyiségben vízbe jutása eutrofizációhoz vezet, amely nem más mint „egy olyan folyamat, melynek során a szennyvízben lévő foszfor és nitrogén túl nagy mennyisége a víz elalgásodásához vezet. Eutrofizálódás folyamán az állóvizekben a tápanyag feldúsul, ezért elszaporodnak az elsődleges termelő szervezetek: a fitoplanktonok, a gyökerező hínár- és mocsári növények.” (wiki)  E növények túl sok oxigént vesznek fel, a vizek zölddé és állatok által lakhatatlanná válnak. Ma a Földön 2-3-szor annyi foszfor jut az óceánokba, mint a mezőgazdaság megszületése előtt. A túlzott kitermelés, felhasználás majd kibocsátás megbontotta a természetes foszfor körforgást, ami egy viszonylag zárt körforgás volt, amelyben a foszfor mennyisége nem változott.  Az állattenyésztés is jelentős foszfor kibocsátó: csak az USA állatai másodpercenként 40 tonna trágyát ürítenek, amelyeket nagy tárolókba gyűjtenek a tenyésztők. Ennek egy részét trágyázásra használják fel, de jelentős része elszivárog a talajba, vagy folyókba, tavakba jut. A sertéstrágyában, hulladékban van  kénhidrogén, cianidok, nehézfémek, különböző fertőzéseket okozó kórokozók, de újszülött kismalacok, meg nem született magzatok, valami a sertéseknek adott gyógyszerek maradványai is.

Az óceánokban egyre több műanyagból származó részecske található. Egy mérés alkalmával a Csendes-óceán egyik északi részén, amelyet a cégek lényegében szeméttelepnek használnak, a műanyag részecskék tömege hatszor akkora volt, mint a planktonoké.

Az emberi széndioxid-kibocsátás miatt a felszíni vizekben megnőtt a hidrogén ionok mennyisége, más szóval savasabb lett a víz: a savasság 26 %-kal nőtt.

A grönlandi jégtakaró olvadása miatt az Atlanti-óceán északi részén a víz leáramlása hirtelen leállhat – márpedig ez Földünk óceáni áramlásának fő csomópontja. Márpedig az globális óceáni áramlás határozza meg a Föld felszíni energiaáramlását.

Mindezek után kisebbfajta csoda, hogy az utóbbi pár évtizedben csak a fajok 1%-a halt ki. Ez szinte semmi a földtörténet 5 nagy kihalásához képest, amelyekben a fajok háromnegyede vagy annál több pusztult ki. Ez az 1%-os adat azonban nem mond el mindent. Nagyon sok faj van, amelyek populációja nagyon lecsökkent. Ha a veszélyeztetett fajok egyedeinek száma a jelenlegi ütemben csökken, akkor a következő 1500 évben az emlős fajok háromnegyede, a következő 2300 évben a madár fajok háromnegyede, a következő 890 évben a kétéltű fajok háromnegyede fog kipusztulni. Ezek az időtávok geológiai szempontból nagyon rövidek. Egyre több és több a monokultúra, amelyekben hemzsegnek a kártevők és tombolnak a fertőzések. A természet zenéjének helyére monoton zaj lép. A társadalmi következmények pedig pusztítóak, ahogyan a Viktória tó már említett példája is mutatja.

És akkor még nem is beszéltünk a klímaváltozásról. Kolumbia legtöbb gleccsere elolvadt. A Kilimandzsáró hótakarójának négyötöde eltűnt. 2002-ben az egyik melegrekord alkalmával a Larsen B, az egyik hatalmas antarktiszi jégtábla, amelynek nagysága megegyezett kb. 5 Budapestével (saját kalkulációm, beszúrásom – 2479 négyzetkilométerről van szó), mindössze 3 hét alatt néhány jégheggyé olvadt el.

1750- 2011 között az 555 ezer millió tonna szénből, amit kibocsátottunk, 240 ezer millió tonna maradt a légkörben. Összehasonlításul: a legutolsó jégkorszak végére 200 ezer millió szén távozott az óceánokból a légkörbe. Az akkori időszakban, tehát a 22 ezer évvel ezelőtti (jégkorszak csúcsa) és a 8 ezer évvel ezelőtti (Holocén időszak hőmérsékleti maximuma, amikor is 0,7 fokkal volt melegebb a Föld mint az ipari forradalom előtt közvetlenül) közötti 14 ezer éves időszak során 4,9 fokot emelkedett Földünk hőmérséklete. És akkor itt fontos tudni, hogy a Földnek még 780 ezer millió tonna a szén készlete, amelyet a nem is olyan távoli jövőben ki is fogunk termelni és elégetni– ha így megy tovább minden.

Bár vannak olyan folyamatok, amelyek régen és most is fékezik a felmelegedést, de azt világosan kell látnunk, hogy vannak öngerjesztő részei is a folyamatnak. Csak egy példa az öngerjesztő folyamatra a sok közül: Az USA északnyugati részén a felmelegedés miatt elszaporodott egy kártevő, amely miatt jelentős mennyiségű fenyő pusztult ki, és a kipusztult fák rohadásából évente 250 millió tonna szén jut a légkörbe.

Semmilyen emberi beavatkozás már nem állíthatja meg a felmelegedést. A szárazföldi jégtakarók elolvadásával a növényzet, mocsár kerül a felszínre belőle pedig szén és metán szabadul fel. Ha az emberi (ipari) széndioxid kibocsátást gyorsan és radikális csökkentenénk is, akkor is csupán a jégtakarók elindult olvadása 0,73 fokot tesz hozzá a globális felmelegedéshez a 2100-ig tartó időszakban, és 1,62 fokot a következő 300 évben. És az alábecslés, mivel csak széndioxid kiáramlásával számol, a metánt nem is veszi figyelembe. (A metán még erősebb üvegházhatású gáz, mint a széndioxid.)

A 21. század első 14 éve mind benne volt az eddigi 16 legmelegebb év között 1880 óta, azóta mióta vannak adatok. A két további legmelegebb év 1997 és 1998 volt az El Nino effektus miatt.

A jelenlegi környezetvédő mozgalmak kritikája. Milyen hangsúlyváltásokra, irányváltásokra van szükség ezekben?

Az antropocén koncepciójából nem vezethetők le nagyon részletes politikai lépések, hogy mit is kellene tenni, de azért alap irányokról érdemes beszélni. De először a környezetvédők kritikájáról:

A legtöbb környezetvédő mozgalom a fenntarthatóságot helyezi középpontba – hibásan. Fel kell adni a fenntarthatóság, a fenntartható fejlődés koncepcióját. A környezeti válság már túl mély, a fenntarthatóság már odaveszett. E helyett egy sokkal komolyabb kihívással kell megbirkózni: meg kell tanulnunk a válságban élni, és olyan irányba tolni, hogy fennmaradjanak a komplex, sokszínű, sok fajból álló ökoszisztémák.

A 15. század végén elindult kapitalista globalizációval mozdultunk el egy új földtörténeti korszak felé. Elvégre 3 millió éve nem volt ilyen meleg a Föld, mint most, miközben csak 500 éve indult el a kapitalista globalizálódás folyamata – a nagy felfedezésekkel. A kapitalizmus hozta a népességrobbanást, a gépesítést, amely a szénre épült, a fogyasztási szokások radikális változását, Amerikában a rabszolgákat alkalmazó mezőgazdasági termelést. Majd pedig jött az USA hegemóniája, és a gazdaság olcsó olajra épülése, a mezőgazdaságban a Zöld Forradalom, a fordista tömegtermelés, és az újabb népességrobbanás. Ez utóbbit – lényegében a 20. századot - nevezi a szerző Nagy Felgyorsulásnak.

A fenntarthatóság koncepciója csak azt mondja, hogy őrizzük meg a jelenlegi állapotokat. Semmi más társadalmi, politikai célt nem tűz ki. Nincs szó semmilyen értelemben véve demokratizálásról, nincs szó a tőkések, menedzserek felelősségének firtatásáról, a kizsákmányolás kritikájáról. Így a kapitalisták végül is azonosulni is tudnak a fenntartható fejlődés szlogenjével, hiszen nem veszélyezteti igazából a gazdagságukat és hatalmukat. Csak annyit kell vállalniuk, hogy hatékonyabban használják fel az energiaforrásokat. Lehet, hogy ez a kritika kicsit túlzó, de akkor is fel kell adni a fenntarthatóság elvét.

A másik, ami elvet fel kell adni, az összefügg a fenntarthatósággal: ez pedig a „Növekedés határai” koncepció, amely az 1967-74 közötti kibontakozó Bretton Woods-i pénzügyi rendszer válságának idején  született meg – és nem véletlenül akkor. E válságidőszakot akkoriban energiaválságnak, olajválságnak nevezték. Valóban: olajárrobbanás (is!) lezajlott akkoriban – erre válaszul az lett az irány, hogy ne merítsük ki az olajtartalékokat, legyünk hatékonyabbak, a növekedésnek vannak határai. Csakhogy a növekedés határait gazdasági és ökológiai viszonyok határozzák meg, konkrétabban szólva: az erőforrások felhasználásáról szóló döntések határozzák meg, és az arról szóló döntések, hogy mennyi profitot lehet termelni az erőforrások felhasználásával. Egy szóval: a növekedés határait nem a bolygó határozza meg, ez egy tévedés.

Az antropocén koncepciója ezekhez képest egy más kiindulópontot javasol a zöld politikának. Nagy általánosságban szólva: az ökológiai szemléletet össze kell kapcsolni a demokráciával, a decentralizációval és az egyenlőséggel.

A nemzetközi kapitalizmusban a kitermelés érdekében az egyik ökológiai közösség szűnik meg a másik után: az erdők tarvágása, a mocsarak lecsapolása, a gátak és csatornák építése, a talaj kimerítése, egyre sósabbá válása, a talajerózió, a tengerfenék felbolygatása , a folyók eutrofizációja, a monokultúrák terjedése. Az antropocénre való átállás során erősíteni kell a sokszínű életközösségeket - teli  különböző biogeokémiai irányokkal. A legellenállóbb ökoszisztémák olyanok mint a virágzó civil társadalmak: sok különböző hang csendül fel bennük.

Szembe kell szállni azzal, hogy az összetettséget, a sokszínűséget a profit egysíkúvá tévő hatalma alá rendeljék. Így aztán – a vele elhangzó kritikákkal szemben - az antropocén nem arról szól, hogy alibit keresünk arra, hogy az erőforrásokat továbbra is esztelenül kitermeljük. E helyett arról van szó, hogy a vadvilágot védő jelenlegi mozgalom mintát adhat a demokratikus ökológiai gyakorlathoz, különösen ha a mozgalom nem a végkimenetről szól, nem határozza meg, hogy mondjuk egy tájnak hogyan kellene kinéznie, hanem magáról a folyamatról szól: az ellenállás demokratikus folyamatáról. A szerző szerint olyan kezdeményezésekre kell építeni mint például az öko-gazdálkodás, az őslakos bennszülöttek önvédelmi küzdelmei, a lokálisabb energia termelés, a politikában való részvétel választásokon való indulás formájában is (párt formában is, nemcsak civil szinten ).

Könyvének utolsó oldalain a szerző négy új irányt, hangsúlyt javasol:

Először: A termelés és az erőforrások kitermelésének országok közötti egyenlőtlenségét kell nézni. A zöld mozgalomban a világ lakosságának kisebb részét kitevő fejlett országokban működő, a fogyasztást kritizáló, természetvédő, az életminőséget javítani kívánó „környezetvédelem” dominál. A mozgalom súlypontja át kell, hogy helyeződjön a világ többségét kitevő kevésbé fejlett országokban működő környezeti igazságosságért küzdő mozgalmakra.

A válság a gazdagok és szegények közötti egyenlőtlenségeket növeli. A kevésbé fejlett országok (a globális Dél) esetében az export vezérelte iparosítás, a mérgező hulladék oda exportálása és lerakása, a közös föld és a halászati jogok privatizálása olyan tiltakozó mozgalmakat váltott ki, amelyeknek magától értetődően van ökológiai szemlélete, dimenziója is. A multi cégek és az állami hivatalnokok kartelljei a szennyezés, az illegális fakivágás, a gátépítési projektek során sok helyen farkasszemet néznek az ezek ellen tiltakozó mozgalmakkal: kisparasztok, halászok, nők, őslakosok, nyomortelepeken élők mozgalmaival. Ezek a szegények környezetvédő mozgalmai, és ezek a legfontosabbak az antropocénre átállás során. Nem akarom lebecsülni az észak-amerikai nemzeti parkokat védő mozgalmakat vagy a német antinukleáris mozgalmat, de az ökológiai eszmék alapját és ezek igazolását inkább máshol kell keresnünk, ott ahol a legdurvábban jelennek meg a víz- és légszennyezés, a talajpusztulás és az erőpusztítás problémái: Latin-Amerikában, Kínában, Indiában, Délkelet-Ázsiában és a globális klímaváltozásnak leginkább kitett kis szigeteken. 

Másodszor: Nem általában az emberiségnek kell küzdenie a környezetpusztítás ellen, hanem emberi társadalmaknak. Társadalmaknak, amelyekben dialektikus viszonyban vannak az emberek és a nem emberi lények, a környezet. Az egyik őskori társadalomban az emberek, az angolnák, medvék, mogyorók és kutyák álltak kölcsönhatásban egymással, míg egy kicsit későbbi civilizációban az ajóka, a gyapot, a szalma és az emberi kezek álltak egymással kölcsönhatásban. Észre kell vennünk, hogy a mai társadalmakban még több a szereplő, még sűrűbb szövetben zajlanak ezek a kölcsönhatások, és az államhatalom, az osztályviszonyok működtetik az ökológiai kapcsolatot az emberi és nem emberi erők között.

Harmadszor: A modern mezőgazdasági termelés is pusztító jellegű, nagyon rossz hatással van a bioszférára. Egy hatalmas aranyló búzatábla ugyanolyan mesterséges dolog, mint egy üzemcsarnok. A földhasználat módja olyan, hogy az üvegház hatású gázok kibocsátásának harmadáért ma már az agrárszektor felelős. A szárazföldek egyharmadát műveli meg farmokon, szántóföldeken, ültetvényeken az ember, miközben 800 millió ember alultáplált vagy éhezik (az ENSZ adatai szerint). A Föld jelentős része nem más mint mezőgazdasági sivatag. Az antropocénben szembe kell szállni az ipari jellegű mezőgazdasággal, a mezőgazdasági-élelmiszeripari multikkal, mert az agrárbiznisz a globálkapitalista világ-ökológiai szíve. Az agrobiznisz nemzetközi szövetségeiben nemcsak mezőgazdasági és élelmiszeripari cégek vannak, hanem tőzsdei spekulációkkal foglalkozó cégek, bankok, vasutak, biotechnológiai cégek, biztosítók, szoftverfejlesztő cégek stb. Az antropocénben nem az a feladatunk, hogy az energiatermelésben az ódivatú organikus (szerves) technológiákat tegyük a mai high-tech helyébe, hanem pont fordítva: például az áramtermelésben a szerves anyagok, tehát a szén, olaj, gáz felhasználása helyett a nem biológiai forrásokat kell felhasználnunk.

Negyedszer:  A szénre, a szén körforgására alapul az egész bioszféránk. Az viszont, hogy mennyi van belőle az atmoszférában, az alapvetően befolyásolja a földfelszíni energia mennyiségét és eloszlását. A globális klímaváltozást nem a természet rendjének végzetes felfordulásaként kell értelmezni, hanem a szén folyamatos körforgásának éppen most aktuális módosulásaként kell tekinteni rá.

A fosszilis iparágak esetében a keresleti oldal helyett a kínálati oldallal kell foglalkozni. A fosszilis ásványkincsek végesek, 780 ezer milliárd tonna van még belőlük, 555 ezer milliárd tonnát pedig már felhasználtunk belőlük. Hiába csökkentjük a keresletüket (a felhasználásukat), akkor is elfogynak egyszer. Végső soron az számít, hogy mennyi van még éppen belőlük a föld alatt. A szén körforgásának vannak biológiai és geológiai fázisai. Ami újdonság, hogy ma már van gazdasági fázisa is. Ugyanis a föld alatti készlet is nagyvállalatok tulajdonában van. Ez kulcskérdés a szén körforgása szempontjából, mivel ha ezeknek a tartalékoknak nem lenne gazdasági értéke (nem jelentene tőkét a cégek számára), akkor nem tudnának munkaerőt sem felvenni, hogy majd kitermeljék. Ha meg akarjuk akasztani a globális felmelegedés folyamatát, vagyis le akarjuk állítani a szén mesterséges kiáramlását a föld alól a levegőbe, akkor ezt a gazdasági fázist, az erőforrásokat tulajdonló nagyvállalatokat kell a célkeresztbe állítanunk. Erre csak ez egyes országok kormányai képesek, azoknak viszont komoly ellenérdekeik vannak ezzel szemben. Ezért az aktivisták vezetésével kell szembe szállni a fosszilis tüzelőanyagokat birtokló vállalatokkal , támadni kell őket, hogy óvatosabb részvényeseik elkezdjenek félni és kivonják tőkéiket a cégekből, hogy csökkenjenek e végek tőzsdei értékei. Így kevesebb föld alatti erőforrást tudnak birtokolni és kiaknázni. Itt megjegyezném, hogy ezt naiv elképzelésnek tartom. Megoldást csak az jelenthet, ha a fosszilis tüzelőanyagokat tulajdonló és az azokat feldolgozó nagyvállalatokat államosítjuk, közösségi ellenőrzés alá vonjuk, és átállítjuk a megújuló energiaforrások felhasználására.

szenbanya_elleni_tomeg.png

Külszíni fejtésű szénbányát megrohamozó tömeg

A fotó forrása: https://www.commondreams.org/news/2019/06/22/we-are-unstoppable-another-world-possible-hundreds-storm-police-lines-shut-down#

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

 

Az ökokritika kritikája

morton_ecology_wo_nature_book_cover.jpgKönyvbeszámoló:

Timothy Morton: Ecology without Nature

(Ökológia természet nélkül)

Harvard University Press, 2007

Mottó: lehet más a Lehet Más!

A könyv alapozás, kiindulópont a szerző átfogó koncepciójához a Dark Ecology-hoz (nevezzük így: Sötét Ökológia), amelyet Dark Ecology c. 2016-os művében fejt ki.

De miért is az a könyv címe, hogy Ökológia természet nélkül? Ennek megértéséhez ezt kell tudni, hogy Morton a környezet és természet szavakat szinonimaként használja. Azt, amit ő környezetnek nevez, a környezetvédők természetnek hívják. A bevezetőben Morton azt írja, hogy senki sem szereti, ha elkezdesz beszélni a tudattalanról, mert akkor rögtön tudatossá válik. Ugyanígy: ha elkezdesz beszélni a környezetről, akkor az előtérbe hozod. Így a környezet megszűnik környezetnek lenni. Morton szerint a környezetvédők által használt természet fogalom valójában fantázia, ideológiai fixáció – nem véletlen, hogy a művészeten keresztül cserkészi be a kérdést.

Morton visszautasítja, hogy ő posztmodernista lenne, mert a természetet fantáziának és nem narratívának tekinti, sőt elismeri, hogy lehet úgy is értelmezni, mint létező dolgok összességét. Az egyik baja a környezetvédők eszméivel (más néven az ökokritikával) pont az, hogy még arra sem hajlandók, hogy a természetet így értelmezzék.

Morton a könyv első fejezetében azt fejti ki, hogy a mai környezetvédő mozgalmak eszméi valójában még mindig a 19. század első felén virágkorát élő romantikán (mint korstíluson) alapulnak. Mik ennek a jellemzői? Timothy Morton ennek elmagyarázáshoz saját maga által kitalált fogalmakat is bevezet.

Az ökomimézis különösen a romantika szépirodalmára jellemző: nem az a lényeg, hogy ki vagyok, hanem hogy hol vagyok éppen. Morton Roland Barthes elemzését idézi egy romantikus szerzőről: az ökomimézis során az író tőle elkülönülő, heterogén leírását adja „anyagoknak és perspektíváknak: fények, színek, növényzet, hő, a levegő, a zajok lágy kitörése, madarak elszórt rikoltása, gyerekek kiabálása, emberek érintkezése, gesztusok, az emberek ruháinak leírása”.

A romantikára jellemző az ambient költészet, nevezzük most így: a környezeti költészet. Sokak számára könnyebben érthető, ha az ambient zenére is gondolunk, amelynek nagy mesterei pl. Brian Eno zeneszerző vagy napjaink egyes DJ-i – bár az ambient zene már Beethoven egyes műveiben is megjelent! Az ambient zene a háttérzaj és az előtérben hallható hangok közötti különbséget kívánja megszüntetni. A zeneszerző azt szeretné, hogy a hallgató közvetlenül érzékeljen. A romantika lényegéhez tartozik, hogy a művész azt szeretné, hogy a befogadó közvetlenül kapcsolódjon a gondolataihoz. Ez később a szürrealizmusra, expresszionizmusra is jellemző. Heidegger így fogalmaz: nem elvont hangokat hallunk, hanem valamit, ami hangzik valahogy. Nem a dörgést halljuk, hanem a vihart. Ugyanakkor fontos fogalom a mediális (a közbülső) is. A romantika idején tették hozzá a zongorához azt a pedált, amely kitartja a hangot. A cél, hogy tovább érezzük a hangot, a vibrációt: a közeget (a közbülsőt) is éreznünk kell, amely a hangot továbbítja. A romantika hatásának tudható be az az igény is, hogy ami tartalmilag nem környezeti, természeti az formailag viszont az legyen: ez a 20. században kialakult kísérleti zenére, az indusztriális zenére is jellemző.

A környezetvédők ma is sokszor kioktatják az embereket, hogy hogyan kell fogyasztaniuk, milyen életvitelt folytassanak. Az ökodidaktikának a paradoxonját egy példával világítja meg a szerző. Volt Nagy-Britanniában egy tv-műsor, amelynek ez volt a címe: ’Miért nem kapcsolod ki a tévét és mész ki a szabadba?’ Csakogy az emberek számára sokkal érdekesebb volt ezt a tv-műsort nézni mint tényleg kimenni a szabadba.

Morton fontos alapgondolata a könyvben a Hegel által bevezetett széplélek fogalma. A széplélek mindent a moralitás talaján értelmez. A széplélek csodálja a természetet, valamiféle tőle távol lévő valaminek tekinti, amire fel kell nézni, amit védeni kell, ápolgatni kell. Éppen ezért: a széplélek valójában elkülönül a természettől. Ahogy Horváth és Lovász fogalmaz Morton eszméiről szóló cikkében „az embernek önmagát a természet gondozójaként azonosító ökológiai gondolkodása pontosan a természetkárosítást eredményező szubjektum/objektum elválasztást, a kívülállóság illúzióját tartja fenn.”

faolelo_mags_acm_org.jpg

(a kép forrása: mags.acm.org)

A romantika szerzői valójában nem a természet vallásos szeretetét prédikálják, hanem egyenesen választ követelnek a befogadótól. A romantikára jellemző, és ezt átvették a későbbi környezetvédelmi mozgalmak is, mint alapgondolatot, hogy az objektum (természet) és a szubjektum (az ember) különbözőségét el kell törölni, az objektumot és a szubjektumot egybe kell olvasztani. A feltevés az, hogy ha ez sikerülne, akkor nem pusztítanánk a környezetünket. Morton szerint azonban az objektum és a szubjektum egybeolvasztása nem sikerülhet, mindig lesz egy elkülönülés a kettő között. Így például optikai csalódások is mindig lesznek.

A romantika szerzői oda akarnak húzni minket egy ’itt és most’-hoz, de kiderül a végén, hogy az ’itt és most’ egyszerűen nem létezik. Nincs azonnaliság: csak azután érzékelünk dolgokat, hogy azok megjelentek. Az ökomimézis a nyers természetet akarja kiszállítani nekünk, de amikor megérkezik az, mi már enyhe égésszagot érzünk. Morton alapján így is fogalmazhatunk: nincs olyan, hogy jelen, mert állandó a mozgás: az idő múlása. Csak múlt és jövő van. Abszolút csend sincsen. Valami hang mindig van. Morton szerint egy könyvnek nemcsak a nyomtatott szöveg a része, hanem az oldalán, és alul vagy felül látható margó is - a halál is az élet része.

A könyv második fejezetében a szerző elmozdul a romantika művészetének elemzése felől. Bemutatja a környezettel kapcsolatos koncepciókat, hiedelmek és gyakorlatokat, valamint megfogalmazza kritikáját ezekkel szemben.

Maga a szerző szerint e fejezetben a legfontosabb kérdéskör a hely koncepciója. A környezetvédők számára nagyon fontos a hely (a lokalitás). Ezzel azonban veszélyes vizek felé eveztek mindig is. Nem véletlen, hogy a hely, a lokalitás romantizálása, misztifikálása kb. ugyanakkor jelent meg, amikor a nacionalizmus, amely szerint a haza a mi helyünk. Ekkor alakult ki az USA-ban a Homeland, a német területeken pedig a Heimat fogalma. Később a nácik azért tudták az ökológiai gondolkodást saját céljaikra felhasználni, mert az ökológiai gondolkodás erősen esztétizált volt, s mert romanticizálta, misztifikálta a helyet, a hazát. Éppen ebből fakadóan nem véletlen az sem, hogy a mai környezetvédő mozgalmakban jelennek vannak reakciós, szélsőjobboldali eszmék is.

A könyv harmadik fejezete a Sötét ökológia (Dark ecology) koncepciójának előszobájába vezet minket, majd közli is velünk e koncepció alapgondolatait.

A baloldalnak Morton szerint az a feladata, hogy demisztifikálja a helyet. Nem szabad, hogy az ökológia gondolkodás a reakciós, szélsőjobb eszmék fogságában legyen. Nem kell azonban a baloldalnak eldobnia a hely koncepcióját, hanem éppen, hogy még jobban bele kell mélyednie abba, át kell értelmeznie azt. Így tudunk a hely koncepciójának talajáról még élesebben szembe helyezkedni a globalizációval, a kapitalizmus mai megjelenési formájával. Nem szabad, hogy az ökológiai gondolkodást, a természetet mint dolgok összességét, átengedjük az esztétizálásnak. Így tudunk csak szilárd elméleti alapot készíteni olyan problémák elleni küzdelemhez, mint a környezeti rasszizmus, gyarmatosítás és imperializmus.

morton_foto_lab_cccb_org.jpg

Timothy Morton (a kép forrása: lab.cccb.org)

A Sötét ökológia koncepciójának lényege:

A széplélek szindrómát akkor tudjuk megszüntetni, ha felismerjük, hogy nem te vagy a hibás, hanem valójában mi vagyunk a hibásak, mi okozzuk a környezetpusztítást (függetlenül attól, hogy nagy részünk nem felelős azért!), nem csodálók vagyunk, hanem a probléma része vagyunk. Ahelyett, hogy megpróbálnánk a Földet (a környezetet) kihúzni a szennyezett mocsárból, éppen hogy bele kell ugranunk ebbe a mocsárba, amivé Földünk (környezetünk) vált. Már úgysem térhetünk vissza a meg nem rontott természethez. Azzal, hogy beleugrunk a mocsárba, megszűnünk passzív csodálóknak lenni, és mi választunk. Mi választjuk és egyben elfogadjuk halálunkat: azt, hogy a fajok és az ökoszisztémák bizony meg tudnak halni. Azonban, ha ezt az elfogadást esztétizáljuk, akkor a fasizmusba, a halál kultuszába süppedünk. Ehelyett: az ökokritikának politikaivá kell emelnie az esztétikait.

Ez a végső racionalitás: kitárjuk elménket az eljövendő ismeretlen számára. Mi választjuk ezt a szennyezett mocsarat. Nem a természet megtisztítására kell törekednünk, hanem arra, hogy megmaradjunk e szennyezett mocsárban. Horváth és Lovász cikkükben így foglalják össze Morton gondolatát: „Aligha gondolhatja bárki komolyan, hogy az élő és élettelen entitások, amelyek körülvesznek bennünket, az általunk való megmentésre vágynának. Sokkal inkább alig várják a tőlünk való megszabadulás sötét pillanatát. Nincsen tehát környezet, a minket körülvevő világ látszólagos otthonossága ellenére.”

Lehet más a Lehet Más: lehetséges ökológia természet nélkül. El kell felejtenünk a természetet mint fantáziát. Mégpedig úgy, hogy a természet elhal és átmegy ökológiába: az emberi társadalom ökológiai „állapotba” kerül.

Az ökológia meg tud lenni a természet nélkül, de nélkülünk emberek nélkül nem.

Morton többször is leszögezi a könyvben, hogy minden kritikája ellenére nem kívánja agyagba döngölni a környezetvédő mozgalmakat és eszméket, és egyáltalán nem kívánja azok halálát. Szükségszerű és fontos történelmi lépcsőfoknak tekinti azokat. De erről a lépcsőfokról tovább kell lépni.

Végül röviden a 2000 körül világosabban és kifejtve is megjelenő antropocén nevű koncepcióról és annak a Sötét Ökológiához való kapcsolódásáról. Az antropocén – szerintem legfontosabb – üzenete az, hogy olyan korba érünk most, amelyben az Ember beavatkozásának hatása a fizikai (természetes és épített) környezetünkbe nagyobb, mint környezetünk hatása önmagára pl. természeti katasztrófák révén. A Sötét ökológia koncepciója az antropocénra mint koncepcionális alapra próbál építkezni és a mindennapi politikai gyakorlat számára is üzeneteket fogalmaz meg. Ezt igyekszünk majd még kifejteni egy másik blogbejegyzésben.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

 

 

 

 

 

 

Forradalmi Forrás Nyári Egyetem

Forradalmi Forrás - Nyári Egyetem

2019. július 20-21. Budapest

A képekkel, mémekkel és videókkal is tarkított vitaindító előadásokat a Forradalmi Forrás nevű olvasókör tagjai fogják tartani.

Ha biztosan tudsz jönni, akkor írj egy üzenetet a Forradalmi Forrás Facebook oldalnak, és válaszolunk, megírjuk a pontos helyszínt. Írd meg, ha csak az egyik napon tudsz jönni, de akkor azt is, hogy melyiken.  A nyári egyetemünk ingyenes. Kaját nem tudunk biztosítani.

 PROGRAM:

 Július 20. szombat  – HELYZET ÉS KRITIKA

10.00-10.30   Forradalmi Forrás blog bemutatása: miért csináljuk, hogyan csináljuk?

10.30-11.00 VITA

 1.00-11.30  A kapitalizmus ellentmondásairól (David Harvey alapján)  

11.30-11.30-12.00  VITA

 EBÉDSZÜNET

 13.00-13.30  „Ideológiai áttekintés” (Althusser az ideológiáról, stb.)

13.30-14.00  VITA

 14.00-14.30  A Kommunista Kiáltvány ma

14.30-15.00  VITA

 15.00-15.30  Magyarország: a  NER mint a félperifériális kapitalizmus gyümölcse

15.30-16.00  VITA

 SZÜNET

 16.30-17.00  Az Európai Unió – mítoszok, hazugságok és radikál balos kritika (Varoufakis: And the Weak Suffer What They Must? c. könyve alapján)

17.00-17.30  VITA

 Július 21. vasárnap – MIT AKARUNK ÉS MI A TEENDŐ?

10.00-10.30  Munkaérték és értékkritika, egy koncepció történeti áttekintése

10.30-11.00  VITA

 11.00-11.30 Cockshott - Cottrell: Towards a News Socialism c. könyvének összefoglalása és kritikája

11.30-12.00  VITA

 EBÉDSZÜNET

 13.00-13.30  Mit jelentsen ma a komcsiság? (Jodi Dean: The Communist Horizon c. műve alapján)

13.30-14.00  VITA

 14.00-14.30  A diktatúra fogalmi spektruma a Gothai program kritikájától napjainkig

14.30-15.00  VITA

 15.00-15.30 Miféle párt kellene?  Szervezés, szervezet, etikai kérdések ma (Dean: Crowds and Party c. könyve, stb. alapján) 

15.30-16.00  VITA

 SZÜNET

16.30-17.00  A forradalom montázsa - a montázs forradalma (a szovjet némafilm hőskora)

17.00-17.30 VITA