Forradalmi Forrás

Elmélet és gyakorlat viszonya Mao írásaiban

2019. február 10. - Forradalmi Forrás

mao_zizek_cover.jpg2007-ben a Verso kiadó újra kiadta Mao néhány írását, (amelyek nagy része igazából beszéd volt),  Slavoj Zizek előszavával, amely Mao nézeteinek kritikáját adja. Maonak az 1937-ben született „Gyakorlatról” és az „Ellentmondásról” szóló szövegei a legismertebbek, de ahhoz, hogy Mao nézeteit megértsük fontos, hogy a könyvben szereplő többi írását is figyelembe vegyük.

A „Gyakorlatról” c. 1937-es műve egyértelműen a gyakorlat elsődlegességét hirdeti és a Kommunista Párton belüli dogmatikusokat támadja azzal, hogy azok pusztán a könyvekre támaszkodnak és nem tudják a nézeteiket a valósághoz igazítani. A gyakorlatot Mao a cselekvéssel azonosítja. Az elmélet szót viszont nem is használja. A tudást tartja fontosnak, ezt azonban nem a marxista klasszikusok által leírtakkal azonosítja. A dogmatizmust elkerülendő a marxizmust a gyakorlat útmutatójának tekinti.

A könyvben szintén szereplő „Ellenezd a könyvimádatot!” c. 1930-as írásából az derül ki, hogy a tudást a valóságról és nem az elméletről szóló konkrét, közvetlenül a párttagok által összegyűjtött ismeretekkel azonosítja. Pontokba szedve, kézikönyv jelleggel írja le, hogy a párt kisebb sejtjeinek, hogyan kell tényfeltáró bizottságokat alapítania és működtetnie. A konkrét problémák megismerése egyben azok megoldásának egyetlen kiindulópontját jelentik. Nagyon úgy tűnik, hogy Mao számára a materializmus konkrét problémák megismerésében és az arra adott konkrét megoldásban merül ki.  

Az „Ellentmondásról” c. beszédében (1937) a dialektikus materializmus főbb tételeit foglalja össze szelektíven és ezeket veti össze a kínai kommunisták harcainak tapasztalataival. Jól érezhetően az ellentmondásokra koncentrál Mao, aki szerint Kína félgyarmati helyzete bonyolultabb annál, hogy pusztán egyetlen ellentmondásról legyen szó. Így bevezeti a fő ellentmondás és a másodlagos ellentmondás fogalmát. Amikor az imperializmus támadást indít Kína ellen, akkor a fő ellentmondás az imperializmus és Kína között van, ilyen esetben a különböző osztályok egyesülnek ebben a harcban, és az osztályok közötti ellentmondás másodlagos ellentmondásként értelmezhető csak. Amikor viszont nincs nyílt háború az imperialistákkal, akkor a hazai burzsoá és feudális uralkodó osztály az imperialistákkal lép szövetségre az elnyomott osztályokkal szemben és most már ez válik a fő ellentmondássá. A két ellentmondás sosem lehet egyenrangú, ugyanakkor idővel felcserélődhetnek egymással. Mao szerint az 1927-es kommunista vereség is abból fakad, hogy a kommunista párt nem ismerte fel helyesen az ellentmondások sorrendjét, nem ismerte fel időben, hogy a Kuomintang a kommunisták ellen fog fordulni. Bár nem mondja ki ezen 1937-es beszédjében Mao, de mindezzel közvetve utal arra is, hogy Sztálin a burzsoá erőkkel (a Kuomintang párttal) való szövetséget ajánlotta a 30-as évek elején, míg Mao ellenezte ezt, ami nem is volt meglepő az addigi tapasztalatok alapján.

Mao ezt írja 1964-es Filozófiai kérdésekről c. beszédében: „Mi a szintézis? Mindannyian láthatták, hogy a Kuomintang és a Kommunista Párt szintetizálódott a szárazföldi Kínában. A szintézis így játszódott le: jöttek a hadseregeik és felfaltuk őket, harapásról harapásra legyőztük őket (…) A dolgok összekapcsolódhatnak, de a végén csak el kell válniuk egymástól.” 

A szintézis ilyen sajátos értelmezése mellett feltűnő, hogy már az 1937-es „Ellentmondások”-ban sem beszél Mao a tagadás tagadásáról, pedig ez is a hegeli dialektika egyik alap összetevője. Egyik későbbi írásában (Fiozófiai kérdésekről való beszédek, 1964) már egyenesen száműzi a dialektikából a tagadás tagadását, amikor ezt írja: „Nincs olyan dolog, hogy a tagadás tagadása. Megerősítés, tagadás, megerősítés, tagadás… A dolgok fejlődésében minden esemény láncszem egyszerre megerősítés és tagadás.” Zizek előszavában azzal magyarázza ezt, hogy Mao képtelen volt a forradalmat követő konszolidációt elképzelni (a konszolidáció a forradalom mint olyan tagadását jelentené), a forradalmat mindig forradalom kell, hogy kövesse. Ez az egyik fontos magyarázat a kulturális forradalom meghirdetésére is a 60-as évek második felében. Mao alapvetően Lenin nézeteit fogadta el – a konkrét helyzetre kell konkrét választ adni - ugyanakkor a szinte folyamatos és kb. negyedszázadig tartó polgárháborúkban alkalmazott taktika mintha megkövesülne nála és az eszmei alapok helyére lépne. Minden következtetés, ami aztán katonai győzelmet hoz, bevonul az igazságok közé, és ezekből az igazságokból rakja össze újra és újra a politikai irányvonalat (jellemzően beszédek formájában) Mao. A tagadás tagadását lesöpri Mao, pedig Zizek szerint az kulcsfontosságú lenne, ha forradalomról beszélünk, és ezt írja erről: „Először a régi rendet tagadjuk annak saját ideológiai, politikai formáján belül. Utána pedig ezt a formát tagadjuk. Akik ingadoznak, azok félnek megtenni ezt a második lépést, hogy meghaladhassuk ezt a formát, azok (Robespierre-t idézve) ’forradalmat akarnak forradalom nélkül’ (…) Az igazi győzelem (az igazi ’tagadás tagadása’) akkor jön el, amikor az ellenséged is a te nyelved beszéli)”.

maoidezet.png

Zizek nem igazán foglalkozik a körülményekkel, amelyek Maot, a kommunista pártot körülvették, pedig fontos, hogy Mao is – mint mindenki – adott körülmények korlátjai között tudott mozogni.  Mik voltak ezek? Mennyiben magyarázzák meg mindazt, amit Mao képviselt?

Háború – és a forradalmi pillanat hiánya

Kínában már az 1911-es polgári forradalom után rögtön polgárháború indult különböző politikai vagy szimplán területi érdekek alapján. A forradalom helyett tehát inkább forradalmi háborúkról (vagy polgárháborúkról) lehet beszélni. Elsősorban nem a munkások városi harcai, vagy éppen a szegényparasztok földfoglalásai, hanem területszerző háborúk zajlottak. Míg a forradalom és a polgárháború Oroszországban különvált, addig Kínában a kettő egyszerre zajlott, szerves egységet alkotott. A kínai kommunisták a 1929-34 között tudtak fenntartani egy ún. Központi Szovjetterületet, de a Kuomintang ezt felmorzsolta. Mao merész húzással nem a feladás, hanem a menekülés (Hosszú Menetelés) mellett döntött, ami nagy veszteségekkel, de sikerült, és ez fontos legitimáló erőt jelentett Mao számára. Sikerült megőrizni a Vörös Hadsereget még ha kisebb létszámban is. Egy hadászati művelet önmagában is politikai sikerként volt felmutatható. Ez azért fontos, mert Kína történelmében végig a katonai győzelem legitimálta a politikai hatalmat. Az első számú politikai vezető és a hadsereg első számú vezetője egy és ugyanaz a személy volt. A hadászat terén is volt némi ellentét a Szovjetunióval, mivel a sztálini vezetés a reguláris hadviselést, a közvetlen konfrontáció mellett volt, addig Mao elsősorban a gerilla hadviselésre épített.

A Nagy ugrás (1958-60) vagy a Kulturális forradalom (1966-76) és egyéb kampányok mintha a korábbi polgárháborúk miatt elmaradt forradalmi pillanatot szeretnék bepótolni.  De igazából sosem sikerül ez, hiszen a hatalom pozíciójából forradalmat hirdetni felemás dolog, annak beismerése, hogy a hatalom nem teljesen ura a helyzetnek, korábban kompromisszumokat kötött, amelyek miatt az ellenség még mindig létezik a hatalom berkein belül és még mindig harcolni kell ellene. A kulturális forradalom esetében kb. egy generációval a kommunista győzelem után burzsoá ellenségnek tekinteni a pártvezetés egy részét biztos, hogy a sikeres vezetést bizonyítja?

Eltérések és kritikák a Szovjetunióval szemben

Mao (Sztálin A szocializmus gazdasági problémái c. művének kritikája, 1958) c. írásában több helyen is egyetért Sztálin – 1951-ben megjelent -  írásával, de ezek inkább az általánosabb megállapításokra vonatkoznak. Mao kritikájában nem kis hangsúllyal saját aktuális nézeteit és döntéseit népszerűsíti, ismét hangsúlyozva, hogy bármi döntést csak a gyakorlatban lehet letesztelni, hogy működik-e.

Mao már az első mondatokban éles felütéssel kritizálja Sztálint, amiért csak a termelőerőkkel és a káderek szerepével foglalkozik, „csak ’szakértőkről’ beszélnek, de Vörösökről’ nem”, a szubjektív tényezőkkel: a tömegek szerepével nem. „A kommunizmust nem lehet elérni, csak ha létezik kommunista mozgalom.” – mondja Mao, aki sosem mondott le arról, hogy a tömegeket a vezetésen belül megmaradt ellenség ellen fordítsa. Ennek legfontosabb példája a Kulturális Forradalom volt. Bár Sztálin idején is előfordult az alulról mozgósítás az apparátus ellen, de az inkább kaotikus volt, és a mindenki mindenki elleni harcává fajult a 30-as évek végén. Mao – tehetséges hadvezérként – tudatosabban tudta mozgatni csapatait.

1930-tól – szemben a Sztálin által felügyelt Komintern nézeteivel – Mao a parasztság bevonását hangsúlyozta a forradalmi harcba. Sztálinnal szembeszállva kritizálja az erőszakos szovjet szövetkezetesítést, mert az a paraszti tömegeket szembeállíthatja a kommunista eszmékkel, akadályt jelent a munkás-paraszt szövetség kialakításában és nem épít a paraszti tömegek önálló fellépésére. Mao szerint egyáltalán nem adott Kínában, hogy a parasztokat áthatná a kommunista szellem. Konkrétan azt is írja, hogy vidéki pártvezetők nem voltak biztosak abban, hogy mondjuk egy kollektivizálás után az állam például egy árvíz idején is fizetne-e bért a parasztoknak, illetve, hogy nagy termés esetén az állam hiánytalanul kifizetné-e a terményt a parasztoknak. Mao kevesli Sztálin művében a mezőgazdaság és a könnyűipar szerepének kiemelését. Mao e nézeteit nemcsak a parasztság óriási számbeli fölénye indokolta, hanem az is, hogy Mao a hadseregét is szinte parasztokból kellett, hogy verbuválja.

De amivel a legtöbbet foglalkozik Mao,az az árutermelés kérdése. Egyetért abban Sztálinnal, hogy az árutermelés fennmaradhat a szocializmus idején, bár alig leplezett gúnnyal megjegyzi, hogy a Szovjetunió esetében már eltelt 35 év a forradalom óta. Az árutermelés nemcsak a kapitalizmus idején létezett, így azért mert még létezik, a rendszer nem nevezhető kapitalizmusnak. Szocialista árutermelés lehetséges, hiszen nincsenek kapitalisták és a termelőeszközök a munkásoké, a politikai hatalom a munkásoké. Egy ponton Mao még a „szocialista árutermelés” fogalmát is használja. „Árutermelésünket a legteljesebben tovább kell fejlesztenünk, de ez még legalább tizenöt évbe telik és türelemre van szükség. Évtizedekig háborúztunk. Most türelemre van szükségünk, hogy Tajvan felszabaduljon, hogy a szocialista építés jól haladjon. Ne reméljetek gyors győzelmeket!”

Mao maga is azt mondta, hogy a mezőgazdaságban megengedhető egy ideig az árutermelés fenntartása, nemcsak a kibocsátott termények, hanem a beszerzendő mezőgazdasági gépek esetében is. Vagy mindkettő áru, vagy egyik sem. Az árutermelés Kínában úgy tűnik a szövetkezetesítéssel is fennmaradt, nyilván megint csak a parasztság támogatásának megtartása érdekében. Mao ugyanakkor felfestette a vázlatot, amely szerint a kommuna a legjobb szervezeti forma a kommunizmus eléréséhez: „először a (jelenlegi) szocialistából a mindent átfogó állami (közösségi) tulajdon felé, majd onnan tovább a kommunizmusba”. Akkor lehet elindulni a szocialista kollektív tulajdonból (szövetkezet) a mindent átfogó állami (közösségi) tulajdon felé, amikor a „kibocsátás bőséges”. Ismét visszajutunk a növekedéshez mint feltételhez a tovább lépéshez. Egyébként ugyanitt kiderül, hogy a mindent átfogó állami (közösségi) tulajdon időszakában is fennmarad az árucsere, és csak a kommunizmusban szűnik meg, s csak a kommunizmusban veszi át a csereérték helyét a használati érték. Ugyanakkor „a városi népi kommunában a kapitalisták részt vehetnek mint személyzet. De a kapitalista címke rajtuk kell, hogy maradjon.” – írja Mao, aki számára mintha fontosabb lenne, hogy a kapitalista ellenség fennmaradjon annál, hogy eltűnjön! Már idézett 1964-es írásában azt írja, hogy a hatalom egyharmada még mindig az ellenségé. „15 éve vagyunk úton és a terület kétharmada a miénk.”

Kína egysége

Egy másik kérdés, ami a körülményekhez tartozik az Kína egységének kérdése. Az a politikai erő, amely újra tudta egyesíteni Kínát, viszonylag stabil és tartós hatalomra számíthatott mindig is az ország története során. 1937-től a japán megszállók elleni harcban a Vörös Hadsereg fontos szerepet töltött be, és sokak számára hitelesebbnek számított, mint a Koumintang, amely a 30-as években jelentős külföldi segítséggel harcolt a kommunisták ellen. Így 1945-öt követően a kommunisták könnyebben tudtak befolyást szerezni, mivel ők sokkal hitelesebben tudták magukat Kína védelmezőiként bemutatni a külföldiekkel szemben. Kína példáját sok fejlődő ország igyekezett követni, ami némi internacionalista lelkesedésre adott okot. De ez nem változtat azon, hogy a kommunista vezetés mindig is a maga kezében tartotta a nacionalizmus kártyáját. Maonál már korán megjelenik az az elképzelés, hogy Kínának sajátosságai vannak, és ez önmagában mint érv jelenik meg elméleti, eszmei alapokkal szemben is.

„Szocializmus kínai sajátosságokkal” = kapitalizmus

Nyilván a mai kínai kapitalizmus kiépülését az 1976-ben meghalt Mao utáni vezetők számlájára lehet írni közvetlenül és konkrétan. De ez nem működhetett volna anélkül, ahogyan Mao kialakította a marxizmushoz való viszonyát. A dialektikára mint módszerre hivatkozva a legtöbbször annyira általánosságban beszél arról, hogy a változó helyzet miatt meg kell változtatnunk nemcsak konkrét gyakorlatunkat is, hanem akár eszméinket (!) is, hogy mindez igazolásul szolgálhat 180 fokos politikai kanyarokhoz is.

A másik, amiről Mao írásai és beszédjei is tanúskodnak az az, hogy a szocializmus fő feltétele Maonál az 50-es évektől kifejezetten a közösségi (vagy állami) tulajdon mellett a folyamatos gazdasági növekedés és hatékonyságnövelés lett. Az, hogy ez milyen áron történik, már nem volt érdekes. A növekedésből mint feltételből egyre inkább cél lett. A növekedésből átmeneti feltétel helyett a végső igazság lett. Az ipari termelésben semmilyen szinten és módon nem jelent meg a dolgozók beleszólása, hát még az önigazgatás. A termelőeszközök az állami bürokrácia kezében maradtak, amely a folyamatos növekedés (’=szocializmus’) végrehajtó szerveként működött. Az, hogy állami bürokrácia van, az hogy tervezés van, még nem zárná ki azt, hogy valamilyen jelzővel, de szocializmusnak nevezzünk egy rendszert. A tervezés azonban nem az emberek valós igényein alapult, hanem pusztán a gazdasági növekedést szolgálta a gazdaság legtöbb ágazatában. A hatékonyság javítását a külföldi technológiák és a külföldi tőke bevonásával tudták elérni. De ennek hozománya egyben az is lett, hogy Kína a világ ipari termelő központjává vált, teljesen integráns része a globális kapitalizmusnak. Ma közel 600 amerikai milliárdos van a világon, és közel 400 kínai.

mao_szobor_ez_a_jobb_cover_legyen.jpg

Az egyik frissebben elkészült Mao szobor Kínában. A fiatal vezetőt ábrázolja és 32 méter magas 

Az állami tulajdonra hivatkozva nyilván tabu volt és ma is, kapitalizmusnak nevezni Kínát. Pedig a kapitalizmust nem azt teszi azzá, hogy mekkora az állami tulajdon részesedése vagy általában vett szerepe a gazdaságban, hanem az, hogy a gazdaság a versenyszerű tőkefelhalmozásban részt vesz-e vagy sem, elfogadva az ebből adódó kényszereket. Ez az, amiről sem Mao, sem Sztálin nem beszélt. Márpedig Kína részt vett és részt vesz most is a legkeményebb tőkés versenyben. Egy ilyen mechanizmus részeként növekedni végképp nem szocializmust jelent, hanem kapitalizmust. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a kínai vezetés számára minden, ami gazdasági növekedést és hatékonyságjavulást jelent, az egyben a szocializmust jelenti kínai sajátosságokkal. Mindegy, hogy fennmarad az árutermelés, mindegy, hogy újabb és újabb kínai magántőkés milliárdosok kerülnek fel a listára. Ami Kínában van, az már túlmegy akár a marxizmus, akár a szocializmus relativizálásán is és szembe megy azzal. Az állami tervezés, az állam erősebb elnyomó hatalma, a fejlettebb technológiák ügyes átvétele és alkalmazása, a stabil és egységes Kína mind-mind olyan tényezők, amelyeket a kínai vezetés valahogy mindig is úgy tudott és tud egybekapcsolni a szocializmus gondolatával, hogy annak legitimáló ereje megmaradjon.

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://forradalmiforras.blog.hu/api/trackback/id/tr5014617994

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kintornas 2019.04.19. 16:47:49

Megéltük és láttuk, hogy hová vezet a Zizek-szerű "marxisták" forradalma: Az orvos-proletárok, ménök-proletárok, hivatalnok-proletárok és általában a szellemi foglalkozású "proletárok" diktatúrájába. Ez a tudásalapú társadalom, vagy inkább: "Értelmiségi diktatúra" -- ahogy a mi Bibónk már 1971-ben fogalmazott. Ennek - egyre kevésbé, de azért még mindig - puha változata volt a hruscsovizmus, a Kádár-rendszer, amikor már le lehetett hülyézni a nyomorultakat, de még nem lehetett őket kivágni az utcára, a fagyhalálba, meg agyonveretni a polgárőrségekkel.

Én már egy ideje nem látok semmi érdemleges különbséget a szalonmarxista, tehát az antisztálinista kommunista és a többi polgári megmondóember között.

Különben Mao kulturális forradalma pontosan az olyan alakok megfékezését célozta, mint ez a Zizek és a maoisták nem is tekintik már szocializmusnak azt, ami Kínában 1976 óta van, ahogy azt se, ami a szovjet blokkban 1953 óta.

ifj. Katánghy Menyhért 2019.05.02. 02:26:00

@kintornas: Várj, most akkor kik a "nyomorultak"?

nandras1951 2019.07.09. 12:08:12

@ifj. Katánghy Menyhért: Felesleges kérdezned. Ez a jóember kóros értelmiségi-fóbiában szenved és semmilyen észérv nem hat rá. Képtelen felfogni, hogy a jogász Marx, a jogász Uljanov (Lenin), a pravoszláv pap Dzsugasvilli (Koba-Sztálin)), a tanító Mao, a jogász Bibó és annyian mások, akikre esetenként értelmiség-fób tirádáiban hivatkozik- álláspontját alátámasztandó - mind-mind értelmiségiek voltak (ellentétben például Hitlerrel, aki nem volt az). Képtelen felfogni, hogy az értelmiség - réteg és nem osztály, hogy minden osztálynak meg van a maga értelmiségi rétege, amelyiknek a feladata az adott osztály érdekeit kifejezni, azaz osztály-ideológiáját megalkotni. Igy "az" értelmiség "an block" nem dicsérhető és nem is ítélhető el.

Forradalmi Forrás 2019.07.10. 06:10:33

@nandras1951: Ne haragudj, de értelmezni sem tudjuk, hogy neked mi a franc bajod van, most őszintén! A Harvey cikk ("A kapitalizmus hét alapvető ellentmondása") alatt megadtuk a kérdéseidre válaszként a forrásokat, s most egy másik könyvbeszámoló alá röfögöd be a megrögzött hülyeségeidet! Légy oly kedves azt a minimális elvtársi kötelességet követni, hogy következetesen megadod a bejövő infókra a megjegyzéseidet! Ellenkező esetben nem tudunk, csak úgy elkönyvelni, mint egy büdös trollt, elftárs! Komolyan, ezt te minőségi/értelmiségi kommentnek gondolod?!

Csak a pofánk szakad le. A késő kapitalizmus kondicionálásának hányadik lépcsőfokának vagy áldozata, ha arra nem vagy képes, hogy a valós kritikának/válasznak nem vagy képes kitenni magad!?

Vitánk még mindig itt tart: forradalmiforras.blog.hu/2018/06/01/a_kapitalizmus_het_alapveto_ellentmondasa

(Melyre cseszel válaszolni; helyette mint egy fröcsögő szájú barom hőbörgőd körbe az olvasói körünk könyvbeszámolóit!!!)

Tanulj meg marxistaként viselkedni, s nem féregként, légy oly kedves!
(egyik admin)