Forradalmi Forrás

A kapitalizmus hét alapvető ellentmondása

2018. június 01. - Forradalmi Forrás

17_harvey.jpgKönyvbeszámoló: David Harvey – Tizenhét ellentmondás és a kapitalizmus vége

 

Szerzőnk az ellentmondások két fajtáját különbözteti meg: az arisztotelészi ellentmondást, amikor is két állítás egyértelműen kizárja egymást, ellentmond egymásnak, és antagonisztikus ellentmondást, amikor is egymással szembe feszülő erők egyszerre vannak jelen egy szituációban, folyamatban, eseményben vagy intézményben.

 

David Harvey az utóbbi fogalomra hivatkozik, amikor ellentmondásokról beszél. A legfontosabb ellentmondás szerinte a valóság és annak látszata között feszül a mai világban. Utal Marxra, aki a fetisizmus fogalma alatt a különböző álarcokat, torzításokat, félrevezetéseket értette, amelyek miatt nem látjuk pontosan a valóságot. Idézi is Marxot, miszerint „ha minden valóban az lenne, aminek a felszínen látszik, akkor nem lenne szükség tudományra”. A valóságot először fel kell tárnunk, ha azt szeretnénk, hogy politikai akaratunk és cselekedeteink szoros összefüggésben legyenek egymással. Harvey könyve ebben nyújt segédletet; a kapitalizmus gazdasági működésének valóságát, a tőke ellentmondásait tárja fel.

 

A könyv címét is adó tizenhét ellentmondást három csoportra bonthatjuk fel: alapvető ellentmondásokra (7), mozgásban lévő ellentmondásokra (7), és „életveszélyes” ellentmondásokra (3). Beszámolónk az első csoportot fogja bemutatni – a hét alapvető ellentmondásét –, melynek sajátossága – egyben megnevezésének oka –, hogy ezek közül ha bármelyiket megváltoztatnánk, az összes többi ellentmondásra is kihatással lennénk.

 

1. Használati érték ↔ csereérték

Vegyünk egy lakást példaként, hogy megértsük e két fogalmat. Lakásunk használati értéke abból fakad, hogy benne élhetünk, hogy fedelet nyújt az eső ellen, meleget a télben. Használati értékét abban leljük, hogy mire és hogyan jó bizonyos igényeink kielégítésében. Nyilván ugyanazon lakás használati értéke nagyon különböző lehet attól függően, hogy ki és hogyan él benne, mire használja. Egy lakás lehet iroda, kupleráj, egy hat fős család otthona, vagy egy agglegényé.

 

A lakás csereértéke azonban egyértelműen meghatározott: x millió forint. Az egy forint pedig egyenlő egy forinttal. Ez nem változik, bárki is használja a házat. Mindenki számára ugyanaz az ár (vagy bérleti díj) jelenik meg.

 

A használati érték és a csereérték gyakran kerül ellentmondásba egymással, sokszor válsághoz vezetve. Az ellentmondás az idők során egyre világosabb lett – a történeti ív a telepesektől (vagy mondjuk az először lakhelyet építő őskori embertől) a mai ingatlanspekulációs világig tart.

 

Hogyan alakult ki a csereérték? A telepesek szabadon, a talpuk alatti földet és környezetük erőforrásait felhasználva, saját erejükkel építették fel házaikat. Sokszor a szerszámaikat is maguk készítették, de esetleg ha mástól vették a szerszámot, annyiban megjelent egyedüli mozzanatként a csereérték.

 

Később a házat nem maguk építették, hanem másokkal építtették meg a jövendőbeli lakók: a csereértékbe itt már az alapanyagok és építészek, vállalakozók, kőművesek számára kifizetett összegek is beépülnek. Vegyük észre, hogy itt még a csereérték nem irányít, de az már megmutatkozik, hogy nem mindenki tud nagy, sokfunkciós házat építtetni magának. Itt az elérhető használati értéket már korlátozza a csereérték.

 

A mai modern kapitalizmusban már más a helyzet: a ház, a lakás árucikk, amit eleve azért építenek, hogy aztán eladják. Így aztán a telekár, valamint az ingatlanfejlesztő profitja (spekulációs haszna) és az általa felvett hitelek kamatai is beépülnek az csereértékbe. Az építkezés kizárólagos célja a csereértéke megszerzése. De ez csak potenciális csereérték, mert az is lehet, hogy a tőkés veszít az egész tevékenységén, viszont arra törekszik, hogy ezt a csereértéket biztosan megszerezze, így aztán a folyamat kizárólagos mozgatórugójává válik a csereérték.

 

Lakást csak hitelre tud venni a legtöbb ember, és erre kamatot kell fizetni, miközben a lakás csereértéke változik (pl. azért is mert a környék is változik, vagy megjelennek ingatlanfejlesztők, akik mást akarnak a területtel és kezdik kiszorítani a lakókat, egyéb spekulációs okok). És ha jelzálog is be van jegyezve rá, akkor a csereérték változása még nagyobb ellentmondásba kerül a használati értékkel. Az ingatlanárak emelkedése sok helyen okozott ingatlan és hitelezési buborékot, majd annak kipukkanását.

 

A folyamat végén milliókat lakoltatnak ki, ami azt jelenti, hogy a csereértékért folyó hajsza elpusztítja a használati értéket. Hasonló folyamatok játszódtak le az oktatás és az egészségügy területén is.

 

Ezen ellentmondás feloldására tettek kísérletet az állami lakásépítési programok és támogatások, de a csereérték mindig újra megjelent. Mostanra még erősebb, mivel a neoliberális politika miatt az állam szerepe csökkent, míg a tőkepiacoké, a spekulációé nőtt. Az ingatlanipar és az albérletipar erősödése miatt a fejlesztők és a lakók részéről is egyre fontosabbá vált a lakástulajdonhoz jutás, egyre égetőbb kérdéssé a lakás csereértékének nagysága.

 

A megoldás nyilván a használati érték közvetlenül a használó számára való biztosítása lenne.

 

123123.png

 

2. A munka társadalmi értéke ↔ a pénz mint ennek képviselője

A csereérték mérése szükségessé tette a pénz – mint általános egyenérték – megjelenését.

 

A pénz azt méri, hogy az áruk egymáshoz képest mennyit érnek, és ezt valamennyire reálisan teszi. Ugyanakkor a pénzzel tudok jogosultságot szerezni mások által előállított áruk (= társadalmi érték) megszerzésére – attól függetlenül, hogy mikor tenném ezt, mivel a pénz tárolja is az értéket. Azt azonban nem látjuk, hogy a birtokolt pénzünkön vett áru mögött valójában mennyi munka (társadalmi érték) is van.

 

Ezért a pénz és az általa képviselt társadalmi érték között szakadék van – ez a második alapvető ellentmondás. A pénz csak torzítva tükrözi a társadalmi értéket. A nemesfémből vert pénznél még elvontabb a papírpénz, a papírpénznél az elektronikus, és akkor a hitelpénzről még nem is szóltunk.

 

Maga a pénz is tőkévé vált: pénztőkévé, hiszen felhasználható arra – használati értéke az –, hogy profithoz juttat minket.

 

Abban is ellentmondás feszül, hogy a piacon az aktuális kereslet és kínálat alapján alakul ki az ár, így aztán nincs közvetlen kapcsolat a konkrét ár és az általános érték, így általában a társadalmi értékek között. Az ár és az érték között nemcsak mennyiségi, hanem minőségi különbség is van. Árért lehet embert csempészni, prostituáltakat futtatni, fegyvert csempészni.

 

A tőkések az ár (és nem az érték) alapján tevékenykednek, vagyis a gazdasági döntéseiket az ellentmondás által eltorzított információk alapján hozzák meg.

 

A pénz felszámolása csak a csereérték megszüntetésével érhető el. Ha a csereérték leépülne, majd teljesen eltűnne, akkor a pénz iránti sóvárgás is eltűnne a társadalomból – írja Harvey. Első lépésként már az is sokat jelentene, ha a pénzt visszafokoznánk pusztán a csere funkciójára, amelyet Silvio Gesell úgy képzelt el, hogy a pénz ugyanúgy megrohadna, mint egy gyümölcs: egy idő után nem lehetne felhasználni. Az elektronikus pénz, a bitcoin stb. korában igazából technikailag ez könnyen megvalósítható.

 

8cm6m.jpg

 

3. A magántulajdon ↔ a kapitalista állam

Az árukat piacra kell vinni, ott lehet csak értékesíteni őket. Ehhez azonban az kell, hogy az eladó és a vevő kizárólagos joggal és tulajdonnal rendelkezzen az áru és a pénz felett, és ezt valahogyan garantálni kell.

 

Azonban különbséget kell tenni az egyéni kisajátítás és a magántulajdon között. Minden, amit használunk, fogyasztunk, egyéni kisajátítással jár. Van, ahol kizárt, hogy más is hozzájusson (pl. egy almát megeszek), van, ahol más is hozzáfér (pl. egy tévé-csatorna nézése) és vannak közjavak, de ezek használatának/fogyasztásának is vannak fizikai korlátai (nem mindenki tud egyszerre inni egy nyilvános vízcsapból). A magántulajdon esetében egy olyan kizárólagos tulajdonjog van, ami attól függetlenül is érvényes, hogy a tulajdonos éppen használja-e/fogyasztja-e azt a tulajdont vagy sem.

 

Különbséget kell tenni a haszonélvezeti jog és a tulajdonjog között is. A gyarmatosításnál például élesen kijön ez a különbség. Az őslakosok közvetlen haszonélvezeti alapon használták a földjüket, míg a gyarmatosítók tulajdonjogot erőszakoltak a földre. Az őslakosok hirtelen azzal szembesültek, hogy a nomád/félnomád életmódjuk nem gyakorolható tovább, mert lekerített részekkel találkoznak.

 

A polgári államok alkotmánya összeköti a tulajdonjogot és védelmét az egyéni szabadsággal. Ugyanígy tesz az örökléssel kapcsolatban is. Az állam törvénybe iktatta és legitimálta a tulajdonjogot. Azt, hogy a tulajdonjog meddig terjedhet, ma is vitatják, jó példa erre a szellemi jogok területe.

 

Mik itt az ellentmondások?

Miközben a tulajdonjogokat ’szabadon’ lehet gyakorolni, az állam szabályozza ezeket a jogokat. A leglibertariánusabbak is elismerik, hogy valamilyen szabályozásra szükség van. E szabályok betartatása érdekében az államnak rendelkeznie kell az erőszak monopóliumával. A centralizált állam decentralizált árucserefolyamatokat szabályoz.

 

Egy másik ellentmondás, hogy miközben elvileg csak szabályoz az állam, a közjavak esetében beleszól az azokhoz való hozzáférésbe, sőt sokszor az ezekkel kapcsolatos jogokat saját maga állapítja meg.

 

Tévedés azt hinni, hogy a kapitalizmus kialakulása vezetett a polgári demokráciához. A polgári demokrácia kialakulása szólt arról, hogy miként lehet az állam szabályozó, betartató szerepét valamilyen egyensúlyba hozni az egyéni szabadság iránti vággyal.

 

Egy másik kérdés, hogy mit kezdjen az állam a piac tökéletlen működésével, az externáliákkal (utóbbiak közül például a környezetszennyezéssel). Az egyének, cégek például alap esetben nem fizetnek a környezetszennyezés miatt. Ennek szabályozása során aztán az állam konfliktusba kerül az egyénnel, a cégekkel.

 

Az állam a területén működő cégek kereskedelmi, tőkefelhalmozási érdekei szerint háborúkat is indít. Ezt azonban finanszírozni kell. A magáncégek például államkötvények vásárlásával tudják támogatni az államot, és ennek a gyakorlatnak a nyomán alakult ki az első (a brit) központi bank is. Ezzel egyben biztosították az állam monopóliumát a pénz szabályozása felett.

 

A dollár tartalékvaluta szerepe biztosítja az USA számára azt, hogy pénzt tudjon nyomtatni a háborúik finanszírozására, és így fenn tudja tartani hegemón szerepét a világban.

 

Az államnak a pénzzel kapcsolatos bizonyos irányító funkcióit tulajdonképpen kiszervezték a nagy bankoknak. A központi bank és ezen bankok közötti kapcsolatok részletei nem átláthatóak, titkosítottak.

 

A kapitalista állam és a magántulajdon között feszültség is kialakulhat. Az állam például a munkaerő viszonylag szabad mozgását írja elő, de ez sokszor sérti a kapitalisták érdekeit. Baloldali pártok, szakszervezetek nyomására a munkaerőpiac, a jövedelmi különbségek szabályozásra kerülnek, ennek nyomán is konfliktusba kerülhet az állam a magántulajdonnal. Az elmúlt években azonban a magántulajdont egyre erősebben védi az állam a dolgozókkal és a környezettel szemben.

 

Ha minderre pusztán azt a választ adnánk, hogy az államot szorítsuk vissza a magánszférából, és térjen vissza a tisztán szabályozó szerephez, akkor a tőkések még nagyobb szabadsághoz jutnának. Ezt a tőkés szabadságot egyébként egyre erőszakosabban védi az állam.

 

Ehelyett fel kell oldani az egyéni ill. magán érdekek és az államhatalom közötti ellentmondást, és más viszonyba helyezni a két oldalt egymáshoz képest. A javak demokratikus, kollektív irányításával lehetne ezt megoldani. Harvey külön kiemeli, hogy a pénz, a hitel esetében is ez lenne a megoldás. És ha az államot megfosztanánk a pénznyomtatás, az árfolyamszabályozás monopóliumától, akkor a fegyverkezés is lenullázódna, az állam hatalma elporladna. Feloldódna a kapitalista állam – anélkül, hogy szét kellene zúzni – állítja Harvey.

 

2.jpg

 

4. Magánkisajátítás ↔ a közjavak

Harvey szerint fontos, hogy ne csak a legális árucserét tekintsük a tőkefelhalmozás eszközének, hanem a nem legális dolgokat is (rablás, uzsora, kartellezés, piacfelosztás, piramisjátékok stb.) Ennyiben túlmegy az eredeti marxi felfogáson, amely a termelésből adódó felhalmozásról szól. Sőt, Harvey azt is állítja, hogy a legális és nem legális tevékenységek összefonódnak, szükségszerű kapcsolat van köztük.

 

Polányi Károly a Nagy Átalakulás c. művében (1944) kijelenti, hogy a munkaerő, a föld és a pénz valójában nem áruk, mivel a munkaerőt nem eladásra „termelik”, a földet nem az ember alkotta (hanem a természet szinonimája), és a pénzt sem állítja elő senki munkával. Polányi szerint, ha ezek áruvá válnak, akkor az „a társadalom pusztulását eredményezi”. Ugyanakkor tudjuk, hogy ezek elengedhetetlenek a tőkefelhalmozáshoz, és áruként funkcionálnak. Ez egy súlyos ellentmondás.

 

Polányi szerint, ha a rendszer eldobja a munkaerőt, akkor magát az embert is eldobja annak fizikai, pszichológiai, erkölcsi valójában is. A természet elpusztul, a pénzbőség és a pénzhiány pedig olyan katasztrófákhoz vezet mint az áradás és az aszály a primitív társadalmak idején.

 

Harvey hangsúlyozza, hogy a föld, a munkaerő és a pénz mint áruk (árulátszatok) a kapitalista osztályuralom alapját képezik. Ugyanakkor magát a tőkefelhalmozást is veszélyezteti e három dolog áruvá válása. Ez tovább fokozza az ellentmondást.

 

Marx a Tőké-ben leírja, hogy a föld, a munkaerő, a pénz hogyan vált áruvá. Harvey azt mondja, hogy az eredeti tőkefelhalmozás idején lejátszódó erőszak ma is működik, különösen a vízért, a földért, a természeti erőforrásokért folyó harcban, valamint a nehéz munkával összekuporgatott megtakarítások és ingatlanok elértéktelenedésének formájában.

 

Más közjavak mint pl. az oktatás, a lakhatás, az egészségügy és a közszolgáltatások is az áruk sorsára jutottak. Ezek privatizálása és a háborús gépezet működtetésének kiszervezése is napjaink nagy ellentmondása.

 

123.png

 

5. Tőke ↔ munka

A dolgozóknak több értéket kell termelniük, mint amit bér formájában kapnak ahhoz, hogy a tőke létrejöhessen, és reprodukálhatóvá válhasson. Ezt a hozzáadott értéket teszi zsebre a tőke, és azt tartalékolván egy örökké növekedő pénzhatalmi koncentrációra tesz szert. A dolgozó – akarata ellenére – újratermeli a rendszer uralmának zálogát önmaga felett.

 

A munkaerő áruvá tételével tud csak a tőkés profitot felhalmozni. Különben nem haladna előre a tőkefelhalmozás. Harvey szerint klasszikusan a tőkemunka ellentmondást helyezték a központba a marxisták, de legalább ennyire fontos a használati értékcsereérték ellentmondása, e két ellentmondáspár egymással való kapcsolata. Elválaszthatatlan a munkatőke ellentét és a pénzkoncentráció elleni küzdelem.

 

A tervgazdaságok, az anarchista kommuna kísérletek, a vállalati szintű próbálkozások során megpróbálták a dolgozók munkaidejét kollektívan korlátozni, a munkafolyamatot és termékeit kollektívan ellenőrizni, de ezek nem tudták kiküszöbölni az ellentmondásokat, mert a csereérték fennmaradt így is. A 20.sz-i kísérletek kollektív önkizsákmányolást hajtottak végre.

 

Hibás mindent a munkahelyi harcra alapozni. Hiába szűnne meg az elidegenedett munka, ha az ingatlancégek, a bankok, a közműcégek visszavennék azt a pluszt, amit a dolgozók elértek.

 

Harvey szerint a tőkemunka ellentét nagyon alapvető, áttételei kézzelfoghatóak az etnikai, nemi, vallási megosztottságban, elnyomásban. Ezeket az áttételes dimenziókat nem lehet figyelmen kívül hagyni a kapitalizmussal szembeni alternatíva kialakítása során.

 

exploit.png

 

6. A tőke: folyamat vagy dolog?

A fizika tudománya arra jutott, hogy a fény részecske- is és hullám-természetű is.

 

A termelés során egy új áru születik, amelyet a piacon eladnak a fogyasztóknak, a tőkés pedig pénzhez jut, amelyben benne van a profit is. Rögtön másnap ugyanez játszódik le. A pénzt újra befekteti a tőkés, nem pusztán kapzsiságból, hanem azért is, mert ha ezt nem teszi meg akkor a versenytársa kiszorítja őt a piacról. A tőkének tehát folyamatosan körforgásban kell lennie, különben meghal.

 

Mindennek van illegális oldala is: a kezdőtőkét rablás, erőszak árán is meg lehet szerezni. A dolgozókkal való embertelen bánásmód, a fogyasztók becsapása, monopolisztikus árképzés stb. is ilyenek. Hogy hol húzódik a legális és illegális között a határ, azt az állam határozza meg, de ezt nagyban befolyásolják az osztályok erőviszonyai. Több illegális dolog legális lett a neoliberalizmus hatására. A Wall Street pedig szintén befolyásolja az állam működését, nem véletlen, hogy a pénzügyi cégek sok mindent megúsznak.

 

A körforgás sebessége is fontos: ha a tőkém gyorsabban, akkor versenyelőnyre teszek szert.

 

A valóságban ez a körforgás egyáltalán nem zökkenőmentes. Előfordulhat nyersanyaghiány, munkaerőhiány. A kereskedők – miközben átvállalnak egyes költségeket és kockázatokat a gyártóktól – leszoríthatják a gyártók profitjait. A bankárok, finanszírozó cégek is aktív szerepet játszanak a tőke forgásában és felhalmozásában. A kereskedő és a pénzügyi tőke összefonódásával pedig nagyon komoly erőközpontok jönnek létre.

 

Ellentmondást találunk a tőke mozdíthatatlansága és a körforgása között. A fizikai infrastruktúra jelentős része mozdíthatatlan (utak, kikötők, optikai kábelek stb.) és hosszú élettartamú. Utóbbi jellegzetessége miatt a tőke viszonylag nagyra tornyosulhat - szemben a tőke azon formáival, amelyek mozdíthatóak és/vagy tiszavirág életűek. A felhalmozás csak a mozdítható tőke forgásából adódik. A mozdíthatatlan tőke ugyanakkor elengedhetetlen a mozdítható(bb) tőke forgásához (pl. a kereskedelem jelentős része összeomlana, ha nem lennének kikötők), sőt minél stabilabb ez a tőke, annál gyorsabban forog a mozdítható tőke.

 

Mindebből egy másik ellentmondás is fakad. Valahogyan a nem mozdítható tőkéből is közvetlen hasznot próbálnak nyerni, így alakult ki például az ingatlanspekuláció. Ennek összefonódása a pénzintézetekkel már a többi gazdasági tevékenységet is veszélyezteti. A lakhatásra pedig súlyos hatással van az ingatlanspekuláció.

 

Ha a mozdítható tőke forgása leáll, akkor fölöslegessé válik a nem mozdítható tőke is – így váltak szellemvárossá, romhalmazzá az egykori ipari városok.

 

Harvey szerint a jelzáloggal való kereskedést le kell állítani. A földet, a nyersanyagokat, az amortizálódott felépített környezetet kategorizálni kéne és közös tulajdonba adni a valódi használók számára. Pénzügyi megfontolások, spekulációk nem szabad, hogy hatást gyakoroljanak a fizikai (nem mozdítható) infrastruktúra építésére, el kell szakítani ezt az kapcsot. Az infrastruktúrát mindenekelőtt a használati érték alapján kellene biztosítani – a politikai közösségek általi racionális tervezés alapján. A mozdítható és nem mozdítható tőke ellentmondását (és a dolgok és a folyamatok ellentmondását is) a közjó és nem a végtelen tőkefelhalmozás alapján kellene feloldani.

 

romszinpad01.jpg

 

7. A termelés és az értékesülés ellentmondásos egysége

Az értéktöbblet, ami a termékben van, mindaddig rejtve marad, amíg áruként el nem adják.

Marx csak a Tőke 2. kötetében foglalkozik az értékesülés viszonyaival, és a legtöbb Marxot jól ismerő ember is csak az 1. kötetet olvasta el.

 

Mik az ellentmondások?

1. Miközben a dolgozók fontosak a piac számára mint az áruk elfogyasztói, közben munkaerejüket minimális árszintre próbálja lenyomni a rendszer.

2. A rendszer újra és újra túltermelésbe rohan, mert az értékesülés nem tart lépést a termeléssel. A társadalom többsége valójában tartósan szegény és az is marad.

 

A lanyha kereslet lassítja a tőkefelhalmozást, csökkenti a profitokat. Örök ellentmondása a kapitalizmusnak, hogy VAGY a hozzáadott értéket maximalizálja, de akkor nem biztos, hogy mindez értékesül is, VAGY magasan tartja a keresletet, de ezzel plusz erőt ad a dolgozóknak és ezzel veszélybe sodorja az értéktöbblet képződését.

 

A neoliberális ellenforradalom az értéktöbblet képződést segítette, de ezt az értékesülés kárára tette, mert a piaci értékesítésben problémákat okozott.

 

Az ellentmondást a munkaerő számának bővülése, a luxusfogyasztás felpörgetése vagy a hitelezés enyhítheti. A hitelezés felpörgetésével a termelésértékesítés közötti ellentmondást csak áttolják a hitelrendszeren belülre. Közben a használati értékcsereérték ellentmondás, a pénz és a társadalmilag szükséges munka közötti ellentmondás nem szűnik meg.

 

Egy másik módszer a termelésértékesítés ellentmondás áthidalására, amikor a dolgozóktól átszivattyúznak jövedelmeket: különböző adók, járulékok, járadékok átcsoportosításával. Ilyen például a nyugdíjjogosultság szűkítése, az oktatási és egészségügyi ellátások szűkítése, piacosítása. Így a tőkések egy másik szférában bevételhez jutnak, a dolgozók, munkanélküliek alkuereje pedig csökken.

 

A munkahelyen és a munkahelyen kívül életben tapasztalható osztálykonfliktus valójában összefügg, és egységet alkot - Harvey szerint a baloldal ezt sokszor figyelmen kívül hagyja.

 

Az alapvető szükségleteknek meg kell határozni egy olyan szintjét, amelyet ki kell venni az áruk köréből, és a társadalom használati értékre való igénye szerint kell kezelni és biztosítani azt. Harvey szerint a 60-as évektől a skandináv országok részben megtették ezt, azzal, hogy a kereslet alapján alakították ki gazdaságpolitikájukat.

 

7.jpg

 

Olvasói vélemény:

Harvey nagyrészt Marx Tőkéjének 1. kötetét, kisebb részt 2. kötetének legfontosabb részeit teszi értelmezhetőbbé, konkrét példák, folyamatok bemutatásával. De továbblép az eredeti marxi műnél. Úgy tűnik, hogy Harvey nem a kizsákmányolást, hanem a cserértéket tartja a kapitalizmus fő alapkövének – bár maga nem akarja túlzottan hangsúlyozni a hét alapellentmondás közül egyiket sem a többivel szemben.

 

A kapitalizmus bárminemű leépítési folyamatát a csereérték korlátozásán keresztül képzeli el – általában erre fut ki a gondolatmenete. A rendszer felszámolását egyértelműen a csereérték felszámolásával köti össze. Ez egyben arra viszi Harveyt, hogy a közjavak (beleértve az oktatást, egészségügyet), ingatlanok áruvá tételének, stb. nagyobb hangsúlyt fektessen mint a tőkemunka ellentétnek. Számára az előbbiek által kijelölt küzdelmi terep egyenrangúan helyezkedik el a tágabb értelemben vett antikapitalista küzdelem térképén. Harvey nem tekinti a proletariátust a küzdelem prioritást élvező alanyának.

 

Harvey megközelítése közelebb hozhatja a hétköznapi emberhez a marxista szemléletet, mivel ma a munkatőke ellentét – különösen a nem/átmenetileg/részmunkaidőben dolgozók számára - sokszor ködösebb vagy nehezebben értelmezhető, kikezdhető - szemben a rendkívül markáns és látványos árufetisizmussal, valamint az ingatlan- és pénzügyi spekulációval vagy az oktatás, egészségügy leépítésével/piacosításával.

 

Fontos, hogy Harvey a spekulációt nem a kapitalizmus vadhajtásának, erkölcstelenségének tekinti (mint sok baloldali), hanem úgy értelmezi mint a rendszer egyik alapkövét, mint a csereértéknek a közjavakon, ingatlanon való eluralkodását. Mindennek kialakulását nem morális, hanem történeti alapon magyarázza el.

 

Harvey egyes konkrét példái, hangsúlyai az USA 2007-8-as gazdasági válságának jelenségeit tükrözik. Ezt a szerző tudatosan alakította így, de ezzel párhuzamosan tud figyelni arra, hogy a Földön bárki számára világos tudjon maradni az érvelése.

 

Az amerikai baloldalra különösen jellemző felfogás is enyhén érezhető, miszerint a skandináv országok egyfajta részlegesen szocialista rendszerek, így a következő lépcsőfoknak tekinthetők más országok, de különösen az USA számára az antikapitalista küzdelemben. Az első hét fejezet alapján is sejthető, hogy Harvey inkább hajlik a forradalmi követelések fokozatos (reformista) megvalósítására, ugyanakkor végcélja egyfajta kommunisztikus rendszer.

 

------------

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

A bejegyzés trackback címe:

https://forradalmiforras.blog.hu/api/trackback/id/tr414017562

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

István Tamasi 2018.06.03. 13:24:12

Ezeket és a hasonló ismereteket minél szélesebb körben kellene terjeszeni, hogy a lehető legtöbb emberhez eljussanak.

nandras1951 2019.07.06. 21:33:57

Bevallom őszintén, hogy David Harvey könyvét nem olvastam. Így nem tudom megítélni, hogy a blog mennyire híven interpretálja azt. Mindenesetre attól, ami a blogban le van írva Marx forog a londoni sírjában. Természetesen "A tőke" nem könnyű olvasmány, de ennél a blognál biztosan könnyebb megérteni. Azonkívül Marx alapvető nézeteit kifejezetten munkás-hallgatóság számára népszerűbb (és rövidebb) formában is leírta "Bérmunka és Tőke". illetve "Bér, ár, profit" című műveiben. "A tőke" elolvasása előtt ezeket tudom ajánlani - illetve szerénytelenül saját blogomat

marxista-polgazd.blog.hu/archive

Néhány konkrét kritika.

1. Marx használati értékről, csereértékekről (többes számban), értékről és az érték mérésére szolgáló speciális csereértékről, a pénzről, illetve az érték pénzben (jól-rosszul) kifejezett formájáról az árról beszél. A blog ezeket teljesen összekutyulja, a köztük levő elvi különbségeket sehogy vagy rosszul fejti ki. A használati értékről a totális áttérés az eredetileg példaként felhozott ingatlan-piacra elképesztő.

2. Marx a tőkében nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az általa bírálva elfogadott ricardoi munkaérték-elmélet alapján a munkának sem egyéni, sem társadalmi értéke nincs, a munkás nem a munkáját, hanem a munkaerejét adja el. Így a 2. "ellentmondás" téves értelmezés - az áru ára - Marxnál - az áru (munka)értékének kifejezése pénzben, maga a pénz mindenek előtt értékmérő és forgalmi eszköz (e két funkció ellentmondására épül a marxi pénzelmélet java) és közvetlenül semmi köze a bérmunkához. Ahhoz akkor lesz köze, amikor a pénz egymást szülő belső ellentmondásainak végső feloldásaként "a bűvészmutatvány végre sikerül - pénz átváltozik tőkévé".

3. Az állam a liberális politikai gazdaságtan (Smith, Ricardo stb) számára "a gazdaság éjjeli őre", s nem több. Ezt az álláspontot a XIX. század végén a Lenin által elemzett imperializmus kialakulása tette tarthatatlanná, amit csak az 1929-33-as Nagy Válság után a keynesiánus tanok elfogadásával ismert el a kapitalista ideológia - ekkor értékelődött át az állam szerepe valami hasonlóra, mint amit a blog leír. Vagyis a 3. "ellentmondás" nem a kapitalizmusnak, mint olyannak az ellentmondása, hanem az imperializmusé, azon belül az állam-monopol kapitalizmusé.

4. A közjavak, externáliák problémája azok a pontok, ameddig a polgári (burzsoá) politikai gazdaságtan akarva-nem akarva kénytelen volt eljutni. Marx ennél sokkal általánosabb ellentmondást fedezett fel: a társadalmi termelés és a magánelsajátítás ellentmondását - ami Marx szerint a kapitalizmus alapvető, kibékíthetetlen és feloldhatatlan ellentmondása. A közjavak és externáliák ennek az alapvető ellentmondásnak igencsak felszíni megjelenési formái.

Az 5.-7. "ellentmondások" ennek az alapvető ellenmondásnak a meglehetősen zavaros pedzegetései. A részletes kritika helyett csak annyit jegyeznék meg, hogy Marx szerint a tőke emberek közötti társadalmi termelési viszony, amely a tőkejavaknak nevezett dolgok közvetítésével, azok termelési eszközökkénti működtetésével létezik.

Forradalmi Forrás 2019.07.07. 15:00:39

@nandras1951: Üdv! Köszi a hozzászólást! Élcelődés nélkül is jöhetett volna, de ez egy ilyen műfaj, szóval lépjünk túl rajta.

David Harvey Marx értelmezése nem ortodox. Harvey szerint nem beszélhetünk "[Marx által] bírálva elfogadott ricardoi munkaérték-elmélet[ről]" -- ő egyenesen teljes visszautasításként jellemzi Marx viszonyát az előbbihez. Lásd a sok port kavaró cikkét erről itt: davidharvey.org/2018/03/marxs-refusal-of-the-labour-theory-of-value-by-david-harvey/
Illetve ortodox válaszokként Paul Cockshott stavrosmavroudeas.wordpress.com/2018/04/06/david-harvey-and-marxism-an-incompatible-relationship/ és Michael Roberts thenextrecession.wordpress.com/2018/04/02/marxs-law-of-value-a-debate-between-david-harvey-and-michael-roberts/ cikkeit.

Legtömörebben "Hettner Lecture" könyvének ( bit.ly/2XAIUL6 ) "Space as a key word" fejezetében (de ha nagyon nincs időd, akkor ugyanezen fejezet 109. oldalán "In the first chapter" kezdetű bekezdésétől kezdve a fejezet végéig tartó szakaszban) találod meg marxi terminus értelmezését. (Megjegyzem: Harvey földrajztudósként marxizál.)

A kapitalizmus szakaszokra tagolása (vagy ezek megemlítésének hiánya) másik kérdés. (Ha jól emlékszem Harvey nem gondolja úgy, hogy még mindig a monopol-kapitalizmus szakaszát élnénk.) A harmadik ellentmondásra írt megjegyzésedet azért érzem vagy szőrszálhasogatásnak, mert épp Lenin aposztrofálja a számára adott kapitalista szakaszt ("fokot") imperializmusként, tehát vagy úgy gondolkodunk, hogy még mindig ebben élünk és ezen esetben a "kapitalizmus" (jelenlegi formája, tehát imperializmus/monopol-kap.) alatt értendő szerintem magától értetődőnek vehető a kontextusban, vagy azért, mert -- amennyiben úgy gondolkodunk, hogy ezt a "fokot" már meghaladtuk -- lezárult fejezetként tekinthetünk rá.

A tárgyalt könyv második beszámolóját itt olvashatod: forradalmiforras.blog.hu/2019/05/04/david_harvey_a_kapitalizmus_ellentmondasairol

Ugyanúgy szívesen várjuk észrevételeidet ott is.

(egyik admin)

nandras1951 2019.07.10. 19:27:07

@Forradalmi Forrás:
Sajnos angol nyelvtudásom igen csekély (oroszul szabadon olvasok, beszélek, írok), így a válasz gyanánt megadott hivatkozásokkal nem tudok, mit kezdeni. Ha esetleg leereszkednél az én hsz-em szintjére, és saját magad megfogalmazta érveket hoznál elő (természetesen azok lehetnek a hivatkozott angol források rövid kivonatai is), akkor talán megérteném, mit akartál mondani.